Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A koronavírus-járvány miatt bevezetett korlátozások fenekestül felforgatták a kisgyermekes családok életét: két év távlatából így emlékszünk vissza mindarra, amit megéltünk, és aminek máig sincs még vége.
Az új koronavírusról két évvel ezelőtt már tudtuk, hogy elkerülhetetlenül meg fog érkezni Magyarországra is, majd onnantól kezdve, hogy március elején két behurcolt esetet is találtak hazánkban, minden felgyorsult. Március közepére a kisgyermekes családok hirtelen lehetetlen helyzetben találták magukat: az óvodák és az iskolák is bezártak – ekkor még nem tudtuk, hogy a teljes nevelési, illetve tanévre –, utóbbiak digitális oktatásra álltak át. Munka, gyermekfelügyelet, a nagyszülők egészségének védelme és legalább elég jó szülőség: tulajdonképpen máig sem keveredtünk ki ebből a Bermuda-rengetegszögből.
Munka kisgyermekkel, otthonról
Amikor az intézménybezárások ideje elérkezett, az gyakorlatilag azonnali egzisztenciális katasztrófahelyzetet alakított ki azokban a családokban, ahol egyik szülő sem tudta megoldani a távolból végzett munka lehetőségét. Egy BKV-sofőr, egy bolti eladó, egy futár nem élvezheti a home office segítségét: hirtelen meg kellett oldani azt, hogy az állás is megmaradjon, és a gyermekekre is legyen, aki vigyáz.
Nagyon sok család ezt nem tudta másképp megoldani, mint a nagyszülők bevonásával, miközben mindenhonnan – jogosan – a „maradj otthon!” üzenetét hallotta.
Innentől kezdve tulajdonképpen bő egy éven át, az oltásoknak legalább az idősek számára elérhetővé válásáig folyamatos erkölcsi dilemma volt, mennyi kockázatot merhet vállalni egy család, ha nem oldható meg másként az, hogy a gyerek ne maradjon egyedül otthon.
Aki végezhetett munkát otthonából, az sem járt sokkal jobban. Nem teszem fel a kérdést, hogy hányan próbáltatok szellemi produktumot létrehozni óvodások ricsaja közben, mert tudom, hogy sokan – a kicsik boldogok voltak otthon a szülőkkel, attól azonban kevésbé, hogy anya, apa, vagy mindketten ingerülten kopognak a billentyűzeten, és megpróbálják őket kizárni a konferenciahívásokból. 2017-ben mind nagyon jól szórakoztunk Robert Kellyn, akinek totyogó gyermeke egy bébikompban rontott be élő BBC-interjúja kellős közepén, hogy pillanatokon belül kövesse őt a gyermek édesanyja, aki félig letolt nadrággal érkezett az illemhelyiségből. Ahogyan a The Verge írta: négy év múlva már mindannyian Kelly, a neten „BBC-apuka” névre keresztelt, mémmé vált szakértő sorsára jutottunk. Meeting közben töröltük ki a gyerekek fenekét, akik üvöltve követelték jussukat: a minőségi időt.
A járvány „szépségei”
A gyerekek reakciói persze teljesen érthetők: ők a játszótereken szerették volna élvezni a bimbódzó tavaszt, de a játszótereket lezárták, és egyébként is kevesen értették, hogy pontosan mit takar a kijárási korlátozás ezekben az időkben. Ha valaki végre kijutott gyermekeivel a szabadba, könnyen érhették olyan atrocitások, mint amilyen engem is: sétányon motorozó gyermekeim hangját hallva egy ablakból rikácsoló és obszcén szavak kíséretében akartak minket hazazavarni, hiszen kijárási tilalom (sic!) van.
A gyerekeket ekkor ráadásul kis vírus-szuperterjesztő Covid-reaktorokként látta a közvélemény,
jobb volt őket minden embertől távol tartani, hacsak nem nagyon vastag a bőrünk, és stabil az idegrendszerünk. Ezekben az időkben pedig stabil idegrendszerű szülővel én nem nagyon tudtam beszélni.
A koronavírus távol tart attól, akit szeretsz
Ahogy aztán telt-múlt az idő, egyre nehezebbé vált a távolságot tartani. Egy óvodás vagy még nála is kisebb gyermek életében egy hónap annyi, mint neked vagy nekem egy évtized, a nagymamák és a nagypapák épp úgy hiányoztak nekik, mint ők nagyszüleiknek. Bár az első hullám fertőzésszámai még nevetségesen alacsonyak voltak ahhoz képest, amihez mostanra hozzászoktunk, oltatlanul nagyon sokan nem mertünk találkozni a családdal egészen 2020 nyaráig. Ez pedig senkinek sem volt igazán jó, ugyanakkor nem volt más választás, ha védeni akartuk az időseket. A helyzet frusztrálta a fáradt szülőt, az unokáját hiányoló nagyszülőt, a családjára vágyó gyereket.
Ez még mostanra sem lett egészen egyszerű: a megváltóként várt oltás ugyanis nem tudja garantálni, hogy nem kapjuk el a vírust, legnagyobb csalódásunkra. Most tehát tovább mérlegelhetünk a találkozások előtt: kinek hány oltása van, mikor kapta, mikor esett át a víruson, az vajon melyik törzs volt, és a többi.
De nem lehet éveket kitörölni emberéletekből: sok olyan család van, ahol a kimaradt találkozások már örökre elmaradnak.
A kisgyermekes családok és a nagyik Coviddal való együttélése már megkezdődött, mert nem várhatunk egy harmadik évet is arra, hogy most már aztán tényleg teljesen biztonságos legyen – a következő variánsig, legalábbis.
Ez sosem ér véget?
Aztán végre megnyitottak az óvodák, és jöttek a náthás ovisok. Már a legkisebb tünet esetén otthon kellene tartanunk őket, de ennyi szabadsága, táppénze és türelmes munkáltatója senkinek nincs, így ismét úgy érezzük, 2020 tavaszába fagytunk, örök időkre ott ragadtunk, otthon ülünk, máshogy hívjuk az egészet, de tulajdonképpen ugyanarról van szó. Nem merjük áthívni a mamát vagy a papát, a meetingek mennek tovább, a gyerek még mindig játszani akar, már megint náthás, most itthon vagyunk tíz napot, utána bemegy ötöt, aztán megint kezdődik elölről. Legszívesebben beadnánk orrfolyósan is, mert halljuk az öltözőben mások köhögését, aztán vagy sikerül tartanunk magunkat, vagy nem, és reméljük, hogy az óvónő nem szól.
Naponta érkeznek a „fertőzöttségi tájékoztatás” tárgymezejű levelek az óvodából, én már csak azt ellenőrzöm, melyik csoportról van szó, kell-e aggódnom a karantén miatt.
Az ötéves beoltva, de van egy kiscsoportosom is, szóval biztos nem úsznánk meg a dolgot.
Persze valójában más is minden. Három, négy oltással tervezhetjük a vakációt szinte akárhová, a játszóterek teli vannak, és ha úgy gondoljuk, akár színházba is beülhetünk a gyerekekkel. De közben folyamatosan Damoklész kardjaként lebeg felettünk a karantén, a pozitív teszt, az intézménybezárás, és félthetjük szeretteinket, hisz minden családban él legalább egy idős, beteg ember. A koronavírus-kihívás még mindig nem ért véget, és nincs szülő, aki ne unná.
