Kínában nagy döntést jelentettek be május végén: engedélyezik a szülőknek, hogy harmadik gyereket is vállaljanak. Mit szólnak ehhez az anyukák, akiket tigrisanyáknak szoktak nevezni? Valóban olyan szigorúak a gyereknevelési elveik, ahogy az a közvéleményben megjelenik?
A kínai kormány a hetvenes évektől kezdve az egykepolitikát képviselte, azaz megszabta, hogy a családok csakis egy gyermeket nevelhetnek, annak érdekében, hogy az ország ne népesedjen túl. Néhány évvel ezelőtt már engedélyezték a testvér megszületését, most pedig a harmadik gyerkőc is zöld utat kapott. Mindezekre a korrekciókra azért volt szükség, mert az 1,4 milliárd lakosú országban a társadalom elöregedése extrém módon felgyorsult, a születések száma folyamatosan csökken, azaz nem lesz, aki kitermeli az idősek nyugdíját. Ám a figyelő szemek nem csupán emiatt szegeződnek Kínára.
Az egykepolitika kegyetlensége mellett a szülők nevelési módszereiről is gyakran esik szó. Ennek egyik fő oka Amy Chua, aki először a Why Chinese Mothers are Superior (magyarul Miért felsőbbrendűek a kínai anyák?) című cikkével, később a Battle Hymn of the Tiger Mother (magyarul A tigrisanya harci indulója) című könyvével hívta fel a figyelmet a különbségekre. Amy a Yale Egyetemen végzett jogászprofesszor, aki Kínában nőtt fel, de Amerikában csinált karriert. Megtehette hát, hogy alaposan összehasonlítsa a kínai és a nyugati oktatási módszereket, illetve eredményeiket. Véleménye szerint a kínai gyerekekkel szemben állított követelmények nem túlzóak, sőt, sokkal jobb eredményekhez vezetnek, mint az amerikai, önérzetet és szabadságot kultiváló módszerek.
A kínai gyerekek szigorú szabályrendszer szerint élnek. Amy el is mesélte, hogyan nevelte a saját lányait. Ezek voltak a fő szabályok: nem szabadott a délutánt a többi gyerekkel, közös játékkal tölteniük, tilos volt pizsamapartin és iskolai előadáson részt venni, emiatt panaszkodni, tilos volt tévét nézni, számítógépes játékokat játszani, ötösnél rosszabb jegyet hozni, nem osztályelsőnek lenni, nem zongorázni vagy hegedülni (sőt, más hangszeren nem is játszhattak), és arról sem ők döntöttek, mit csinálnak a szabadidejükben.
Már a kétévesek is hangszert kapnak a kezükbe, és nincs elfogadott kifogás, amivel a mindennapos gyakorlás alól ki tudnák húzni magukat. Az olvasást is óvodáskortól erőltetik, s aki akár a sportban, akár a zenében, akár bármilyen elvárt tevékenységben nem az első helyen végez, azt megszidják, mert szégyent hozott a családra. Ugyanígy elvárás a megfelelő kinézet, és a gúnyolódás is megszokott, ha a gyerek mondjuk túlsúlyos. Amy szerint a kínai szülők fordítva gondolkodnak: úgy vélik, a gyereknek kell hálásnak lennie azért, hogy felnevelik.
Kínai gyereknevelés: az anyatigrisek úgy viselkednek, mint az idomárok
Mielőtt azt gondolnánk, Amy cseppet túlzásba viszi a szigort, nézzük meg, milyen eredményekkel járt egy 2013-as kínai–amerikai kutatás a kínai nevelési szokásokról. 215 anyát és gyerekeiket követték nyomon hat éven át, vegyesen mindegyik országból. Kiderült, hogy az ázsiai szülők saját sikerüket vagy épp sikertelenségüket látják a gyerekük teljesítményében, ezért ilyen szigorúak velük. Nem ritka a bűntudatkeltés, a hibákra adott megszégyenítés mint reakció, a gyakori számonkérés, az estig tartó különórák, az erőltetés, a szabályrendszer áthatolhatatlansága. A motiváció pedig a bizonyos értelemben narcisztikus hozzáállás a gyerekneveléshez.
Ugyanakkor Kína sem maradt ugyanolyan. A mai fiatal szülők már nem feltétlenül úgy nevelik a gyerekeiket, ahogy ővelük tették. Ugyanis a teljesítményorientált rendszer ugyan valóban elképesztő eredményeket hozhat, ám az adott gyereket nem feltétlenül teszi boldoggá. Nem teszi lehetővé a gondtalan, játékos, felszabadult, kreatív gyerekkort, vagy legalábbis alaposan megnehezíti annak megélését.
Az amerikai válasz a tigrisanyák tízparancsolatára
Amy Chua kijelentései nagy port kavartak annak idején, s nem kellett sokat várni a nyugati elképzelések taglalására sem. A tigrisanya helyett a magát pandaapának nevező, három gyerekét három évig Kínában nevelő amerikai diplomata, Alan Paul elemezte, miért hasznosabb a gyerek számára a nyugati nevelési módszer. Paul kifejtette, hogy bár látható előnyei vannak a zenei nevelésnek, a másoknál alvás, a közös, kötetlen szabad játék olyan szociális készségeket fejleszt a gyerekekben, amelyek elvesznek a kínai módszer alkalmazásával. A sikerhez ugyanis nem elég a tudás vagy a tehetség, el kell tudni boldogulni az emberek között, kapcsolatokat létrehozni, megfelelően kommunikálni, saját döntéseket hozni. Ha egy gyerek folyamatosan a szüleinek fizeti vissza hálából azt, amit kapott tőlük, nem tanulja meg érvényesíteni a saját akaratát, hiszen nem engedik neki, hogy kitalálja, ő maga mit szeretne az életétől. Pláne úgy, hogy sikereit a szülei sikereinek, kudarcait szintén felmenői kudarcainak minősítik.
Alan Paul ehelyett inkább ajánlja a pandát, aki cuki, puha, de azért vannak karmai. A pandaszülő nem fojtja el a kreativitást, hagyja, hogy a gyereke érvényesítse az elképzeléseit, felkészíti őt a valódi életre, ahol nem merev szabályokat kell követni, hanem rugalmasan alkalmazkodni a mindenkori helyzethez a folyton változó keretek között. Független, hozzáértő, magabiztos felnőttet szeretne nevelni gyermekéből.
