Felnőttként helyesen kezelni a dackorszakot és a vele járó hisztis szituációkat bizony nem egyszerű, különösen, ha nem tudjuk, hogy pontosan mi is zajlik le a gyerekben, és azt hogyan lehetne a leghatékonyabban oldani. Konkrét fegyelmezési tippek előtt elsősorban azt kell megértenünk, hogy a legtöbb helyzetben nem megoldanunk kell a gyerek hisztijét, hanem csak megértenünk és elfogadnunk!
A gyerekek akarata másfél éves kor körül kezd el számunkra igencsak látványos módon fejlődni, vagyis felerősödni. Ilyenkor válik egyre gyakoribbá, hogy nem veszik figyelembe a kéréseinket, hogy nemet mondanak akkor is, amikor valójában igent éreznek, és hogy érthetetlen mértékű kiborulásba csapnak át, amint valami nem az ő akaratuk szerint történik. Felnőttként helyesen kezelni ezeket a szituációkat bizony nem egyszerű, különösen, ha nem tudjuk, hogy pontosan mi is zajlik le a gyerekben, és azt hogyan lehetne a leghatékonyabban oldani.
Egy kisgyerek hisztije vagy dacolása rendszerint értelmetlennek, logikátlannak és feleslegesnek tűnik a felnőttek szemszögéből. Sokszor nem is értjük, hogy mi váltotta ki, azt pedig végképp nem, hogy mi okozza az intenzitását, így aztán nem is csoda, hogy mi is rosszul, azaz hatástalanul reagálunk rá. Feszültek leszünk tőle, mert nem értjük, és így nem is tudjuk megoldani a problémát. Tehetetlennek, rossz szülőnek érezzük magunkat, és talán még kifejezetten kínosan is éljük meg, amikor épp egy publikus helyen történik a jelenet.
Szerzőnkről
Tarkovács Cecília szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint ötéves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
Egyből felmerülhet bennünk a kérdés, hogy hol kellene meghúzni a határokat. Mikor engedjünk, alkalmazkodjunk mi (védve a gyerek lelkét), és mikor tartsunk ki makacsul az elvárásaink mellett a hisztik ellenére is? Ezekre a kérdésekre nem lehet egyértelmű választ adni, hiszen nagyon körülményfüggők. Elsősorban azonban azt kell megértenünk, hogy a legtöbb helyzetben nem megoldanunk kell a gyerek hisztijét, hanem csak megértenünk és elfogadnunk! Mert már ez oldani tudja.
A kisgyerekek viselkedését számukra ismeretlen érzelmek irányítják
Kisgyermekkorban az akarattal együtt az érzelmek is felerősödnek. A gyerekek egyre több érzelmet képesek megélni és egyre nagyobb intenzitással, amely fölött még nincs igazán hatalmuk. Az agy racionális gondolkodásért felelős központja ugyanis – azaz ami analizál, dekódol, mérlegel, és nem utolsósorban szabályoz – még éretlen erre a feladatra. Mindez azt jelenti, hogy a gyerekek számára sem érthető, mi az az érzés, ami elönti őket, miért váltja ki egy bizonyos helyzet, és miért eredményez olyan viselkedést, amilyet.
Talán nehéz elképzelni és elhinni felnőttként, de a gyerekek ezekben a hisztis pillanatokban nincsenek igazán a helyzet magaslatán. Nem tudják ezekre a kérdésekre a választ, nincs ugyanis se ismeretük, se tapasztalatuk ezeknek az emberi folyamatoknak a működéséről, így nem is elvárható tőlük, hogy „viselkedjenek”. Kiszolgáltatottak és tehetetlenek az érzelmeikkel szemben, ezen a belső frusztrációjukon pedig a szülőktől érkező ellenérzések csakis rontani tudnak.
Ezzel nem azt szeretnénk sugallni, hogy ne jelezzük a gyerekeink számára, ha valamit rosszul csináltak, vagy hogy sose kényszerítsük bele őket olyan helyzetbe, amivel nem értenek egyet, és ami amúgy szükséges. Van, hogy el kell indulni, hajat kell mosni, vagy éppen nem lehet több csokit enni és további játékvásárlást követelni. Ilyen helyzetek lesznek, ahogy hisztik is. A gyerekeinket (és így a kiborulások csökkenését) azonban azzal támogatjuk a legjobban, ha nem megoldani akarjuk a problémáikat, hanem segítünk nekik azok tényleges felismerésében és megértésében, elfogadásában. Ugyanis minél jobban értik, mi is történik önmagukban, annál kevésbé lesz annak a megtapasztalása ijesztő, ezáltal pedig bénító, azaz irányíthatatlan.
Legyél te a gyerek racionális agyának magyar hangja!
Valódi szülői feladatunk tehát nem feltétlenül a gyerek problémájának azonnali megoldása akár ráhagyással, akár eltúlzott fegyelmezéssel, hanem inkább a racionális agyuk feladatkörének egyfajta átvétele, ideiglenes helyettesítése. Úgy is mondhatjuk, hogy kihangosítjuk azokat a belső folyamatokat, amiket a gyerek agya majd csak a későbbiekben, a fejlődés előrehaladtával lesz képes önállóan és automatikusan megtenni.
Elmondjuk neki, hogy: Látom, most csalódott és dühös vagy, hogy nem kaphatod meg azt a csokit!; Arra számítottál, hogy anya fog ébreszteni, és most nem örülsz, hogy a bébiszittert látod!; Szerettél volna még egyet csúszni, hiába tudtad, hogy most már indulnunk kell!
Ezekkel a kijelentésekkel egyfelől segítünk megérteni a gyereknek, hogy mit is érez, hogy érzelmileg min megy éppen keresztül, másrészt pedig megerősítjük őt abban, hogy látjuk, halljuk, megértjük őt. A szülőktől érkező elfogadás már önmagában nyugtató hatású, így rövidítheti a kiborulás időtartamát és/vagy intenzitását is. Az már csak ráadás, hogy ha mi értjük mindazt, amin végigmegy a gyerek, mi is kiegyensúlyozottabbak, magabiztosabbak és így megnyugtatóbbak tudunk maradni. A probléma mindettől nem oldódik meg, nem adjuk be a derekunkat, viszont a gyerek számára érthetővé és éppen ezért egyre inkább kiszámíthatóvá válnak ezek a helyzetek. Érezni fogja, hogy figyelünk rá és elfogadjuk, általunk pedig tudni fogja azt is, hogy mi történik, így idővel már maga is képes lesz kifejezni, hogy mit érez.
A hisztiknek ez a fajta szemlélete sokak számára újdonság. A legtöbben azt a mintát kaptuk a szüleinktől, hogy a problémákat meg kell oldani. Amikor valaki szomorú, meg kell vigasztalni, amikor pedig kifordul önmagából, rendszabályozni kell. Érzelmekről szó sem volt, így mi sem ebben gondolkozunk elsőre. Ha jobban belegondolunk, akkor viszont magunkon is tapasztaltuk már, hogy mennyire idegesítő, amikor valaki egyből tanácsokkal és véleményekkel bombáz minket egy-egy nehéz helyzetben, szimpla megértés helyett. A gyerekeink is hasonlóképpen élik meg ezeket a helyzeteket, azzal a nehezítéssel, hogy még kevesebb eszközt ismernek mind az érzéseik felismerésére, mind pedig a kinyilvánításukra. Ha viszont már az első évek során partnert, példát biztosítunk nekik ezekben a helyzetekben, azzal az agyuk egészséges fejlődését is támogatjuk, hogy egyszer majd a racionális központ maga tudja irányítani a hisztis helyzeteket.
