Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A társas kapcsolataink tesznek minket emberekké. Mindenkinek szüksége van társra, egy biztos pontra, akire támaszkodhat. A szocializmusban erre különösen szükség lett volna, hiszen csak az volt biztos, hogy menni kell dolgozni. A szocializmus teremtette korlátoltságban azonban, az emberek leginkább úgy élték meg szabadságukat, hogy szétzilálták magánéletüket. Így néztek ki a házasságok az 1970-es '80-as években.
A Kádár-rendszernek és a szocializmusnak úgy általánosságban megvolt az a toxikus kettőssége, hogy néha beleszólt a magánéletbe, máskor – esetenként épp olyankor, amikor jól jött volna a külső segítség – már nem igazán törődött vele, és hagyta érvényesülni a személyes szféra sérthetetlenségét.
A házasság mint intézmény érdekes időszakát élte a szocialista Magyarországon, különösen a '70-es '80-as években. Egyre népszerűbb jelenség lett a nyitott házasság, az emberek elkezdtek elválni, és előfordult – bár ez egyáltalán nem volt akkoriban trend –, hogy házasságon kívül született valakinek gyermeke.
Egyre népszerűtlenebbé vált a házasság
Nagy változások időszaka volt ez, leginkább abból a szempontból, hogyan is közelítették meg a házasság kérdését. A szocialista erkölcs azt diktálta, hogy a házasfelek nem élhettek nemi életet a házasságkötés előtt, a házasságban hűségesnek kellett lenni, és nem volt különösebben szempont az, hogy miként is viszonyulnak egymáshoz a felek. Ezek a feltételek nem voltak idegenek, hiszen nagy részüket a keresztény erkölcsi normákból adaptálták a szocialista vezetők. Ugyanakkor a korabeli népszerű lapok elkezdték terjeszteni a szerelem fontosságának gondolatát a társas kapcsolatokban.
Felhívták a figyelmet arra, milyen lényeges rendesen megismerni egymást a házasságkötés előtt, így szorgalmazták a rendszeres randevúzást és az ezzel járó szelektálást.
Ez alatt azt értették, hogy ha a partner egy-két találka után mégsem szimpatikus, akkor ne folytassuk a kapcsolatot.
Korábban az együttélés is csak a házasságkötés után jöhetett szóba a pár életében, ekkoriban azonban már egyre inkább javasolták, hogy még előtte bútorozzanak össze a fiatalok, hiszen lakva ismerszik meg igazán az ember.
A házasságot egészen sajátosan definiálta a szocialista vezetés, Lőcsei Pál írásában a következőképpen határozta meg azt:
...a szabad és egyenlő jogú nőnek a szabad és egyenlő jogú férfival kötött, kölcsönös személyes vonzalmuk, szerelmük erkölcsi tartalmára alapított valóságos, tartós, családalapítást célzó emberi közössége, amelyet a társadalom meghatározott formában szentesít és házastársi kötelezettségek és jogok keletkezésével támogat.
Érzékelhető, hogy a rózsaszínű, parfümillatú romantikának nem sok helye van egy ilyen intézményben. Azonban ez a meglátás is változásban volt már ekkoriban. A legtöbb fiatal igenis kereste a szerelem lángoló érzését, és mivel a házasság egy sivár, keretek közé zárt társas létként volt feltüntetve, így egyre kevésbé volt vonzó a számukra.
A rendszer számára nem volt lényeges, hogy a felek között bármiféle szexuális vonzalom legyen, sőt, sok esetben úgy állították be, hogy a túlzott szexualitás rámehet a házas felek egészségére is. (Feltehetően kissé elmosták a kicsapongó szexuális életet élő egyedülálló emberek, és az aktív szexuális életet élő házaspárok közötti határvonalat.)
A szocialista rendszer célja az volt, hogy a házasságokból szülessenek gyermekek, akik egy egészséges családi közegben nőhetnek fel.
Hasonló szelek fújtak a szocializmusban, mint napjainkban
Sok hasonlóság figyelhető meg a szocialista kor fiataljainak a házassághoz való hozzáállásában, és a mai fiatalokéban.
Akkoriban is divat volt azért megházasodni, hogy könnyebben jussanak a párok hitelhez vagy egyéb kedvezményes juttatásokhoz.
A női emancipáció ebben az időszakban érkezett meg Magyarországra, így az, hogy a nőknek is lettek jogaik, a nőkép egy teljesen modern átalakuláson ment keresztül, azt eredményezte, hogy többé már nem a házasságban kellett keresniük a társadalmi felemelkedést. Már egy nőnek is lehettek elvárásai a férfiakkal szemben, nem kellett csak szépnek lennie, és várnia, hogy rátaláljon a szőke herceg.
Korabeli források azt is megállapították, hogy a nők nagyon realistán álltak már ekkoriban is a párkereséshez, nem volt túl jellemző, hogy romantikus ábrándokat fűzve kutatták a számukra ideális férfit. Határozott, de valósághű elképzelésük volt: legyen saját egzisztenciája, és legyen szellemileg és testileg is hozzájuk illő partner.
Inkább a magány, mint a házasság?
Köztudott, hogy az államszocializmus elsődleges célja az osztálykülönbségek eltüntetése volt. Ennek ellenére továbbra is voltak olyan társadalmi rétegek, amelyek elérhetetlenek voltak egy másik réteg számára, ha párkeresésről volt szó.
Míg az 1950-es évek elején gyakorlatilag nem voltak egyedülállók, addig a '70-es évekre 11 százalékát tették ki a magyar társadalomnak.
A szerelem keresésének hajnalán erőteljesen megindult az elmagányosodás. Ez a fajta magány ma is jelen van a társadalmunkban, és az okai is hasonlók: kevés szabadidő a rengeteg munka mellett, elköteleződéstől való félelem vagy karrierépítés. Egy korabeli szociológus, Fekete István úgy fogalmazott, az elmagányosodás
a modernizáció egyik jelensége, az urbanizáció váltotta ki, amely a párkapcsolatot keresőkre is hatással volt.
Annyira általánossá vált ez a kérdés, hogy már közszolgálati szintű segítségre volt szükség, ezért jött létre a Négy Évszak Társközvetítő Szolgálat, vagyis a szocializmus Tindere. Pszichológusokkal dolgozott a szervezet, hogy biztosan megtalálják mindenki számára a tökéletes társat, legjobb esetben egy életre.
Rengeteg újság is foglalkozott a magány kérdésével, népszerűvé vált „a magány nem magánügy” szlogen.
A Nők Lapja kiemelte az elmagányosodási időszak átmeneti jellegét. A gyorsan változó korszakban aktuálisnak nevezték a magány kérdését, és leírták, hogy a szocialista társadalom feladata megszüntetni azt; ugyanakkor a társkeresés direkt formái szerintük akadályokba ütköznek. Sokkal közvetettebb formákra van szükség, mert az emberek nagy része még nincs hozzászokva ahhoz, hogy az élet egy ilyen intim területén direkt módon fejezze ki a vágyait.
Összességében tehát megállapítható, hogy a maihoz viszonylag hasonlóan gondolkoztak az emberek a házasságról. Talán azt is bátorkodhatunk kijelenteni, hogy akkoriban indult el az, ami ma már teljesen általános: vannak, akik boldog házasságban élnek, de nem ez a gyakori, hanem az, hogy szinte már kétségbeesetten kutatunk a párunk után; az egyedülállók száma az egekben, és nagy részük nem is vágyik tartós párkapcsolatra, pláne házasságra.
Nem kopott ki teljesen a tradicionális értékrend, de a modern látásmód olyannyira begyűrűzött a társadalmunkba, hogy az egyének szinte kénytelenek mindkettőnek megfelelni.
Kíváncsi vagy, milyen volt egy fesztivál a nyolcvanas években? Ebből a cikkünkből megtudhatod.
