A kevesebb néha több: a véget nem érő elismerő mantrák helyett jobbat teszel a gyereknek és a saját idegszálaidnak is, ha megnyugtatásként egy egyszerű mondatot mondasz.
A szülők szíve hasad meg, facsarodik vagy szorul össze, amikor azt látják, gyermekük szorong. Ezt követheti aztán a hajtépés és fogcsikorgatás, amikor a szorongás hisztibe megy át, amely csak egyre nagyobb szélsőségekbe torkoll, ahogyan a szülő nyugtatni próbálja szeme egyetlen drága fényecskéjét, aki csak ha most az egyszer abba tudná hagyni a cirkuszolást, akkor anya/apa igazán nagyon boldog lenne. Claire Lerner klinikai szociális munkás és gyermekfejlődési specialista szerint a közösségi médián trendi gyermeknevelési tippekkel (és azok félreértelmezésével) ellentétben nem azzal lehet megnyugtatni egy gyereket, ha folyamatosan érzelmi validációt és empatizáló mondatokat mantrázunk az érzelmi stresszhelyzetben lévő gyereknek, ez általában csak ront a helyzeten. Helyette valami egészen másra van szüksége a gyerekeknek szüleiktől.
A kevesebb néha több – így van ez a gyerekek megnyugtatásánál is
Lerner meglátása szerint a szülők nagyon igyekeznek mindenben a lehető legtöbbet kihozni magukból ebben a szerepben, de pont emiatt hajlamosak arra, hogy túlzásba essenek. Nem szeretnék stresszesen látni a gyereküket, ezért mindent megtesznek annak érdekében, hogy feloldják a kicsi belső feszültségét. A közösségi médián látott gyermeknevelési tippek félreértelmezése miatt bűntudatuk van, ha nem bombázzák folyamatosan a gyereküket empatizáló mondatokkal, hogy megmutassák, átérzik a helyzetét, vagy mindenáron megpróbálják rávenni arra, hogy beszéljen az érzéseiről, miközben egy tapodtat sem mozdulnak mellőle. Elméletben logikusan hangzik, viszont a valóság tapasztalata azt mutatja, hogy ezzel a viselkedéssel csak olajat öntenek a tűzre.
Inkább ijesztő, mint megnyugtató az elismerő mantrázás
Amikor a stressz hullámai a magasba csapnak, a gyerekek agya túlcsordul a rengeteg érzelemtől, és nem tudnak tiszta fejjel gondolkozni, ami nem csoda, ha belegondolunk abba, hogy felnőttként mi magunk is bele tudunk esni ugyanebbe a csapdába, csupán nem attól feszülünk be, hogy haza kell menni a játszótérről, hanem mondjuk azon, hogy párunk az előre megbeszéltek ellenére mégsem tudja időben hazahozni a gyereket az óvodából. Egy ilyen érzelmi állapotban a gyerekek csak még jobban elvesztik a fejüket, ha folytonos támogató üzenetekkel dobálja őket a szülőjük (pl.: „Tudom, hogy ez most milyen nehéz… annyira mérges/szomorú vagy most…nagy érzelmeket élsz meg…ez nagyon nehéz lehet most neked…itt vagyok veled…megértem”). A gyerekek ezek hallatára még jobban kibillennek. Sokszor a szorongás, amely hisztiként is megjelenhet, egy mélyebb vágyat jelez: hogy megnyugvásra vágynak. Hiszen a düh a felnőttek esetében is csak egy másodlagos érzés, amely mögött egy sérülékenyebb érzelem bújik meg, legyen az akár félelem, akár megbántottság.
Amikor a szüleik megpróbálják bevonni őket a problémamegoldói szerepbe egy ennyire frusztrált érzelmi helyzetben, nem sok jó tud kisülni a végén. Hiszen, ha a szívünkre tesszük a kezünket, bevallhatjuk, hogy mi magunk sem szoktunk képesek lenni erre: a problémamegoldás csak azután jöhet be a képbe, ha már valamennyire sikerült megnyugodnunk. Ráadásul a gyerekek számára fokozhatja a stresszt, amikor arra kérik őket, hogy gondoljanak vissza a kellemetlen helyzetre, amely felzaklatta őket.
A validálás helyett önbizalom-rombolást okoz a megállás nélküli „Ez biztos nagyon nehéz”
A rengeteg validáló mondatból két nagyon rossz üzenetet olvasnak ki a gyerekek. Egyrészt, hogy a helyzet valóban annyira súlyos, hogy ők maguk nem képesek megbirkózni vele. Másrészt, hogy a szüleik nem nézik ki belőlük, hogy önállóan képesek tolerálni a frusztrációt, és arra sem képesek, hogy megoldják azokat. Hasonló üzeneteket kapnak ilyenkor, mint a túlóvó szülői neveléstől: amikor a szülők mindig beugranak helyettesítőként gyermekeik helyett, hogy megoldják a gondjaikat, akkor elveszik a gyerekektől azt a drága kincset, hogy természetes úton, kicsiként fejlődhessen ki az önbizalmuk.
Ehelyett Lerner szerint jobban járunk, ha egyetlen egyszerű, szeretetteljes validáló mondatot mondunk csak, és aztán adunk egy kis teret a gyereknek.
Ezzel egyszerre tudjuk kimutatni, hogy fontosak számunkra az érzései, megértjük és elfogadjuk ezeket, nem vagyunk rá mérgesek, és hogy bízunk a képességeiben, hogy képes átrágni magát a nehéz helyzetén. Úgy néz ki, ebben egyszerre találkozik a biztonság megteremtése és az önállóság, a kompetencia megélésének megengedése:
- „Nehéz úgy elindulni a játszótérről, mielőtt készen állnál rá. Szeretnél egyedül beülni a gyerekülésbe, vagy szeretnéd, hogy segítsek benne?”
- „A kirakósok néha nehezek és idegesítőek tudnak lenni. Szeretnél egy kis segítséget benne – lenne egy-két ötletem –, vagy inkább egy kis szünet után szeretnél újra nekiveselkedni?”
- „A tanárod azt mondta, hogy rosszul viseled, amikor a barátaid nem úgy akarnak játszani egy játékot, ahogyan te szeretnéd. Szívesen beszélgetek veled erről, amikor késznek érzed magad rá.”
Tehát érdemesebb a kevesebb néha több elvét követni akkor is, amikor csemeténk szorongása dühös, hisztis, nyafogós verzióban jelentkezik, és igyekszünk megnyugtatni. Adjuk meg a megértő, empatikus biztonságot, de éreztessük azt is, hogy képesnek gondoljuk gyermekünket arra, hogy kezelje a helyzetet. Ne fújjuk fel nagyobbra az adott problémát a megállás nélküli validáló mondatokkal, mint amekkora, mert azzal csak még jobban megijesztjük a gyereket, mivel azt éreztetjük vele, valóban óriási a baj.
