Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Aki szülő, tudja: nagyjából október elejétől március végéig a legstrammabb gyerek is minimum folyton náthás, rosszabb esetben betegen otthon fekszik. Na, mondjuk, feküdni csak addig fekszik, amíg priznicelni kell. Amikor egy gondolatnyit jobban van, akkor már újra nehéz nyugalmi állapotra bírni: a puzzle, a könyv, a rajzolás csak percekre segítenek, így néha bűnbe esik a szülő, és engedve a kísértésnek benyom egy mesét vagy filmet, míg kimossa az izzadt pizsamát, és ágyneműt cserél.
A tudomány egy óvodáskorú gyerek esetében napi fél, nagycsoportosnál maximum napi egy óra tévénézést engedélyezne…
Az a baj, hogy tényleg mindig bebizonyosodik: igaza van! Pedig, amikor szalad a lakás, megint csönget az alattunk lakó, mert a partvisa nyele, amivel felkopog, már elkopott, a gyerekek indián csatakiáltásokkal üvöltözve Godzilla-léptekkel rohangálnak fel-alá, s közben
főzni kéne, takarítani is jó lenne, de a koszba soká halunk bele, az éhség viszont nagy úr, és már tiszta ruhánk sincs, de épp sípol a mosógép, hogy mehetek teregetni, és a munkából is hazahoztam még valamennyit,
na ekkor annyira, de annyira jó ötletnek tűnik bekapcsolni a Reszkessetek, betörők!-et vagy egy ártatlannak tűnő gyerekmesét, és hozzájutni a fenti csillió tennivaló közül legalább egyhez.
A hiba (a gyerek képernyőt bámul)
Megértem magamat, de mindig megbánom. Ideig-óráig persze mindig jó ötletnek tűnik, és néha nincs már más eszköz: a legó, a rajzolás, a puzzle, a foglalkoztató kis füzetek, a plüssök, a kisautók, a gumiszörnyek, a labdák, a pisztolyok és egyebek vagy társaságot is igényelnek, vagy van az az idő, ami után könnyű ezeket megunnia egy óvodásnak. Ilyenkor neki is eszébe jut, hogy a tableten, a tévén és a mobiltelefonon is lehet ám filmet vagy mesét nézni, és az milyen jó is lenne.
Eddigi tapasztalataink azt mutatták, az első könyörgések elhangzása után, ha a szülő nem enged, van 10 perc állóháború, mosolyszünet és szeretetmegvonás a gyermek részéről a szülő felé. De ha sikerül szilárdan keresztülmenni ezeken a perceken, és a szülő kellően ellenálló tud maradni,
nagyjából 10-15 perc masszív balhé után megunják, és feltalálják magukat a saját „unalmas” valóságunkban is,
a virtuális helyett.
A kísérlet (a gyerek nem bámul képernyőt)
Ezen felbuzdulva, még ha nehéz is, de tettünk egy próbát, és egy héten át eldugva tartottuk a tévé távirányítóját. A mobiltelefonokat és a tabletet eleve nem szoktuk rendelkezésre bocsátani. A tévét viszont már önállóan kezelik, és néha maguktól is bekapcsolják. Szigorúan és kizárólag mesecsatornát néznek, másra nem kapcsolnak egyébként sem, de most ez is teljesen ki lett zárva a két, szuperintenzív óvodás fiúgyerek életéből.
Az eredmény
- Első este már régen vaksötét volt, mire a játszótérről hazamerészkedtem, abban bízva, hogy kicsit fogy a felesleges energia. Számításaim valamennyire be is jöttek, én ugyan kis híján hibernálódtam a játszótéren, de a szaladgáló gyerekek nem fáztak, viszont elfáradtak. Este pizsiosztásnál még volt egy erőtlen próbálkozás arra vonatkozóan, hogy nézünk esetleg együtt egy kis mesét, de viszonylag hamar meg lehetett győzni a kifáradt gyerekeket a lefekvésről. Az első nap sikeresen abszolválva.
- A második este a fürdés lett egy kicsit megtolva, előtte közös főzőcske, s az újabb bátortalan próbálkozást is hamar hárítani lehetett. Közben, valami furcsa, szokatlanul lassabb rezgésszámra lettünk figyelmesek.
- Harmadik nap rajzolgatással, színezéssel, temperázással telt az amúgy hiperintenzív fiú(!) gyerekekkel, és miközben semmilyen mese vagy mozgókép még csak szóba sem került, valahogy mindenki halkabb és nyugodtabb volt a szokásosnál. A két, korban egymáshoz közel álló, mindig rivalizáló gyerek lelazult, és egymáshoz is türelmesebben, nyugodtabban fordult.
- Negyedik nap a délutáni sport után egy kis séta, majd játék otthon a konyhaasztalon, amíg anyáék sertepertélnek. Határozott változás kezdett kirajzolódni, a levegőben érezhető volt a béke és a nyugalom, a (jó értelemben vett) belassulás. Az állandóan vibráló zsizsegés és nyugtalanság valahogy eltűnt. Pedig, a tévénézés is szűrt tartalmakra vonatkozik csak, ahogyan azt tanácsolják is. Kizárólag mesenézés, esetleg természetfilm- vagy családi mozidélután, ez utóbbi főleg télen és betegen, de mindegyik közösen, családilag és kontrollált tartalmakkal, felügyelet mellett és mértékkel folyik. A mese és a mesecsatorna sem lehet bármelyik: verekedős, gyorsan villogós, értelmetlen, lövöldöző robotos kizárva. De még így is, a negyedik napra kitisztult a kép, és átitatott mindenkit az ellazult harmónia.
- Az ötödik este már magától működött, animátori minőségünkkel mi, szülők, szinte fel is hagyhattunk, bár társaságunkat továbbra is igényelték, egymásét jobban értékelték, és máshogy aknázták ki, mint egy tévénézősebb héten.
A hétvégére már örömmel, türelemmel és várakozással telve készült az egész család. Meg kell jegyeznem, hogy a fenti tevékenységek egyébként is részei a napi rutinunknak, csak a tévé teljes kizárásának ideje alatt nagyobb hangsúly került rájuk. Nem mondom, hogy ez már mindig így is marad. Sajnos, magamnak sem tudom megígérni teljes biztonsággal, mert van mosott ruha és van határidő, van mosogatnivaló, és néha a felnőttek is beszélgetnének egymás között, de azt most már minden kétséget kizáróan, saját bőrünkön tapasztalva megerősíthetem: ha nincs tévé, úgy érezhetően jobb!
