Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Gyerekkori játékaink általában nem érik meg a felnőttkort, pedig nem árt vigyázni rájuk, mert évtizedek távlatából sokszor nagyon felértékelődnek, nemcsak a szívünkben, hanem a használtcikk-piacokon is. Így van ez a '80-as évek elején felbukkant szovjet kisautókkal is, amelyek elég masszívak voltak a túléléshez, bár a nyitható alkatrészeik sokunknak a kezében maradtak.
Az 1970-es és '80-as évek fordulóján gyereknek lenni teljesen más világot jelentett. Nem voltak okostelefonok, színestévék, sem pedig videojáték-konzolok. A szórakozás a barátokkal a szabadban vagy valamelyikünk otthonában zajlott, ahol a másik számára új játék mindkettőnknek kalandokat kínált. Különösen, ha az a játék egy kisautó volt. A Matchboxok apró doboza épphogy elfért a markomban, de amikor kinyitottam, egy egész világ tárult fel előttem.
Gyerekjátéknak indult, de kinőtte magát
Az utcák akkoriban nem voltak telis-tele autókkal, ezért egy négykerekű apró mása gyerekként különleges kincs volt. Megvolt a saját garázsom, egy régi cipősdoboz szolgált akként, és saját útvonalat építettem a szőnyeg barázdáiból meg a parketta csíkjaiból. Néha egy papírdarab is jól jött, amire felírtam, hogy „Rendőrség” vagy „Mentők”, így kialakult egy kis város, a saját fantáziavilágom, ahol a kisautó volt a király. Száguldozhattunk vele, mert a barátok is hozták a maguk játékait, amikkel versenyt rendeztünk. Nem kellett drága pálya, elég volt néhány lejtősre állított könyv, hogy a gravitáció meghozza az izgalmakat: szinte éreztem a sebességmámort, ahogy a járgányt elgurítottam.
Az egyetlen bosszantó dolog az volt, hogy legtöbbször olyan típusokat rejtettek a matchboxos dobozok, amilyeneket az életben sosem láttunk: az Iso Grifo vagy a Monteverdi Hai még a szerencsésebb csillagzat alatt, vagyis tőlünk nyugatabbra született gyerekek előtt is ismeretlen lehetett. Mindig is vágytam rá, hogy a magam kis városát hiteles járművekkel rendezhessem be. Aztán egyszer csak megtörtént a csoda. Édesanyámmal épp egy nagyobb vásárlásra tértünk be a mai Allee helyén állt Budai Skálába, ahol az emeleti játékosztály mellett elhaladva valami egészen meglepő kép tárult elém: a polcokról Moszkvicsok, Zsigulik és hasonló mindennapi társaik kandikáltak felém.
Ezek az autók valóságosak voltak, megfoghatóak, épp olyanok, amilyeneket a nagyok vezettek a való életben. A szürke szocialista hétköznapokban ezek váltották be valamennyiünk autós álmait afféle kis szeletként a felnőtt világból, amit még gyerekként is lehetett uralni. Súlyos, fémes testük erőt sugárzott, mintha tényleg valami komoly dolog lenne a kezemben, nemcsak játékszer. A Moszkvics egyszerű, de strapabíró volt, mint az igazi autó, amit az utcákon is lehetett látni. A Zsiguli pedig egy igazi klasszikus, amely a keleti blokknak szinte a jelképe volt, még a szemközti járdán is ott állt egy hasonló. És aztán ott volt a Csajka – az igazi luxus, amit nem sokszor láthattunk élőben, hiszen ez csak a legfőbb pártmuftiknak dukált. Kisautó formájában viszont részem lehetett ebben a luxusban, akár ha az elit tagja lettem volna.
A „CCCP” nem volt játék, csak nekünk, gyerekeknek
Sárga-kék dobozukról vörös „CCCP” felirat virított, mellette pedig kétnyelvű szöveg tanúskodott róla, hogy a bennük lévő járgányok 1:43-as méretarányban készültek. A papírra tollal felfirkantott cirkalmas számok pedig arról informáltak, hogy 40 forintért haza is vihetem a csoda e kis darabját. Ha ezt az akkori 4 ezer forintos átlagfizetéshez mérjük, akkor ez azt jelenti, hogy 100 darabot vehettél volna egy havi keresetből. Nem csoda, hogy csak hosszas unszolásra sikerült elérnem, hogy három különbözőt is betegyünk a bevásárlókosárba.
De igazából akkor kerekedett el a szemem, amikor úton hazafelé – mert persze nem bírtam ki addig – a villamoson kivettem őket a dobozukból. Ekkor derült ki, hogy nemcsak az ajtajuk nyílik, ami az átlátszó fólián át is jól kivehető volt, hanem a csomagtartó és a motorháztető is. A megszokotthoz képest sokkal jobban kidolgozott részletek lenyűgöztek. Ez abban az időben maga volt a katarzis, mintha egy apró kulcs lenne a kezemben, amivel egy új világba nyerhetek bebocsátást. Bár a Szovjetunió kicsit idegennek és ijesztőnek tűnt, de ezekkel a kisautókkal a markomban tarthattam ezt az ismeretlen birodalmat.
Ennyit érnek ma gyerekkorunk játékautói
Azóta sok víz lefolyt a Volgán (nem az autón, hanem a névadó folyón), és a mai technológiával sokkal élethűbb, aprólékosabban kidolgozott modellek készülnek, amelyek szinte megszólalásig hasonlítanak az eredetijükre, de ezeknek a lassan fél évszázados autóknak a népszerűsége töretlen. Az ország legnagyobb online piacterén egy-egy tökéletes példányért 20-30 ezer forintot kérnek, az eBay kínálatában pedig nem ritkák a 100-150 eurós darabok sem. Legutóbb egy kimondottan csúnyácska Zaporozsec 250 euróért cserélt gazdát, igaz, az eredeti doboza is hibátlan volt, egy különleges kiadású ZIL luxuslimuzinért pedig ennek a dupláját fizették.
A szovjet autók új keletű virágkora nemcsak a nosztalgiában rejlik, hanem annak is betudható, hogy ilyenek már évtizedek óta nem készülnek, hiszen maga a Szovjetunió is alkotóelemeire hullott. Ezek a játékok viszont még mindig egyben vannak, látszik, hogy nem sajnálták belőlük az anyagot. Ha saját régi darabjaink az ütközéses játékoknak köszönhetően némileg kopottasak is, az emlékek, amelyeket előhoznak, sosem kopnak meg. Nem csoda, hogy mára egyfajta relikviákká váltak, és a gyűjtők kincsként kezelik őket, nem sajnálva semmi pénzt azért, hogy visszaidézzék azokat a gyerekkori élményeket, amiket semmiféle modern technológiával nem lehet felülmúlni.
Ha olyan Moszkvicsok is érdekelnek, amiket pedállal lehetett hajtani, ide kattintva azokról is olvashatsz.
