Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Nem érted, hogy a gyereked miért nem szeret mezítláb járni, miért tiltakozik, ha megölelik, miért érzékeny a szagokra, az ízekre, és miért nem akar megenni bizonyos ételeket? Ha eddig azt gondoltad, hogy „csak hisztizik”, amikor zavarják az éles hangok, vagy a tömeg, esetleg dühít, mert szelektív a hallása, érdemes szakemberhez fordulni, mert lehet, hogy ez nem szimpla érzékenység, hanem szenzoros integrációs zavar.
Ez a tünetegyüttes gyermekkorban jellemző, hiszen alapvetően ekkor találkozik a gyermek a külvilággal, és ahogy elkezd alkalmazkodni, érezhető lesz számára az ezzel járó nehézség. Ez is azt igazolja, hogy mentális állapotunk is ugyanúgy egy evolúciós folyamat eredménye, mint az, ahogyan a testünk kinéz, átalakul – mondja K. Farkas Dóra pszichológus, akivel egyebek között arra kerestük a választ, hogyan ismerhető fel a jelenség, és mit tehetnek a szülők, ha gyermeküknél már diagnosztizálták a szenzoros integrációs zavart.
A szenzoros integrációs zavar betegségnek tekinthető?
A betegség klasszikusan az egészség ellentéte, a testi-lelki-szellemi egyensúly megbomlása, amely akadályozza a személy mindennapi életvezetését, társadalmi beilleszkedését. Ebben az értelemben a szenzoros integrációs zavar nem tekinthető betegségnek. Bár a kiegyensúlyozott működéshez nagyobb tudatosság szükséges, mégis képes a személy kiegyensúlyozottan működni.
Sokan összekeverik a hisztivel. Miben különböznek egymástól?
A szenzoros integrációs zavar alapja, hogy a gyermek nem képes idegrendszeri szinten feldolgozni a külvilágból érzékszervek által érkező ingerek mennyiségét. Mindannyian rengeteg ingernek vagyunk kitéve folyamatosan, amibe bele se gondolunk a mindennapokban. Az idegrendszerünk feladata, hogy ezek között egyensúlyt teremtsen, hogy arra tudjunk ezek közül figyelni, amire éppen szükségünk van. Természetesen a nem tudatosuló ingerek is hatással vannak ránk, elég, ha a szagláshoz kapcsolódó vizsgálatokat nézzük. Ha sorra vesszük, hogy folyamatosan működik a hallásunk, látásunk, szaglásunk, a bőrérzékelésünk, akkor el tudjuk képzelni, milyen érzés lehet, ha valaki ezek között nem tud szelektálni, vagy éppen valamelyik csatornára különösen érzékeny.
Aki élt már együtt kisgyerekkel, megtapasztalhatta, hogy elfáradnak, ha sok inger éri őket. Egyébként ez ránk, felnőttekre is igaz. Nemcsak a testünk fárad el, hanem az idegrendszerünk is.
A szenzoros gyerekek ugyanígy működnek, csak sokkal hamarabb »telítődnek« ezekkel az ingerekkel, és tehetetlenségük miatt nem tudnak megszabadulni tőlük. Ezért »furán« viselkedhetnek, »hisztizhetnek«.
Csak óvatosan jegyzem meg, hogy klasszikus értelemben hiszti nem létezik. Ott arról van szó, hogy a gyerek nem tudja kifejezni jól az érzéseit, és ez a mód hozzáférhető a számára. Nem büntetni kellene, hanem segíteni neki felismerni az érzéseit, és megtanítani a kifejezési módját.
Milyen tünetekkel jár a szenzoros érzékenység?
A tünetek sokfélék lehetnek, de mindig érzékszervekhez kapcsolódnak: nem szeret mezítláb járni, nem szereti, ha megölelik, érzékeny a szagokra, ízekre, bizonyos ételeket nem eszik meg, zavarják az éles vagy hangos hangok, nehezen figyel oda, szelektív a hallása, zavarja a tömeg, nehezen kapcsolódik, nehezek az egyensúlyi helyzetek. A sokféle tünet megnehezítheti a felismerést.
Hogyan, mivel segíthetünk a gyerekeknek a tünetek kezelésében?
A figyelem az, ami segíthet. A mindennapi gondozáson kívül fontos, hogy ismerjük a gyerekünket. Tudjuk, hogy mi az, amitől fél, ami nehéz neki, mi az, ami megnyugtatja, ami boldoggá teszi. És ha valóban felé fordulunk, észre fogjuk venni, mikor jelentkeznek a fentebb említett „hisztik”. Észre fogjuk venni, hogy akkor kezd sírni, ha nagyon hangos hangot hall, hogy azt a ruhát nem veszi fel, amin rajta van egy címke, vagy „szúrósabb” az anyaga.
Érdemes segíteni nekik, és nem a mindenáron való elviselést erőltetni.
Ami elkerülhető, segítsük, hogy elkerülje, de nyilvánvalóan vannak helyzetek, amelyek nem ilyenek. Ha tudjuk előre, hogy valamilyen számára nehéz helyzettel fogunk találkozni, hasznos előre figyelmeztetni, vagy elmondani, hogy például csak addig halljuk majd a hangos zenét, amíg áthaladunk a téren.
Miért lehet nehéz felismerni szenzoros integrációs zavart?
Sokan még mindig a neveletlenséghez, az engedetlenséghez kapcsolják ezt a viselkedést is, holott valójában ez egy megküzdési mód. Ha nem a helyzetre, hanem a gyermek reakciójára fókuszálunk, ha próbáljuk megérteni, mi történik a kiborulás előtt és közben, nagyon megkönnyítjük a magunk, a gyermek és a szakember dolgát is.
Milyen gyakori a gyerekeknél napjainkban ez a neurológiai zavar?
Minden korszaknak megvannak a maga zavarai, betegségei az életmódunk, az ember alkalmazkodása termékeként. Meg kell azonban azt is említenünk, hogy korábban nem volt ilyen kifinomult diagnosztika, sok jelenségnek nem volt neve. Régebben is voltak „furcsa” gyerekek, felnőttek, akiket a környezet úgy fogadott el, ahogy voltak. Most viszont szeretjük megnevezni a különbözőséget, szeretnénk fejleszteni, „normalizálni”.
Úgy gondolom, a jelenkorunk rengeteg ingerrel, információval látja el a gyerekeket, már a terhesség során igen sokféle hatásnak vannak kitéve. Az evolúciós pszichológia szerint a mentális állapotunk is ugyanúgy egy evolúciós folyamat eredménye, mint az, ahogyan a testünk kinéz.
Azt már tudjuk, hogy a modern cipők, útfelületek, az ülőmunka mennyire nem kompatibilisek eredeti működésünkkel. Ugyanez a helyzet a mentális állapotunkkal is. Gondoljuk csak végig, mennyire másképpen élünk az ősközösségi társadalmakhoz képest! Igen, az már nagyon régen volt, de az evolúció szempontjából mindez pillanatnak tűnik. Természetesen nem nevelkedhetnek a gyermekeink barlangokban, de érdemes tudatosan odafigyelni, hogy mikor milyen ingereknek tesszük ki őket.
Mi válthatja ki a gyerekeknél a szenzoros integrációs zavart?
A kialakulása nem tudható be egyetlen oknak. Mint a legtöbb neurológiai, pszichológiai zavarra, itt is a multikauzalitás jellemző. Valószínűsíthetően valamilyen veleszületett vagy öröklött idegrendszeri nehézség áll a háttérben, amihez hozzájárulnak a környezeti tényezők, például a korán megjelenő stressz, a családi feszültségek.
Kell-e aggódniuk a szülőknek, ha a gyereküknél diagnosztizálják a zavart?
Mondanám, hogy aggódni nem kell, de az a tapasztalom, hogy minden egyes „címke” aggodalmat vált ki. Érdemes úgy tekinteni rá, hogy „oké, ennek van egy neve, más is küzd ezzel, és tudjuk, hogy lehet kezelni, fejleszteni”. Egész életünkben az egyik fontos feladatunk a környezetünkhöz, a társadalmunkhoz való alkalmazkodás, az abban való működés kialakítása. A szenzoros gyerekeknél úgy jelentkeznek a tünetek, ahogyan „terhelődnek” a külvilággal.
Szülőként folyamatosan segítjük az alkalmazkodásukat, még akkor is, ha nem ezen gondolkodunk, de lényegében, amikor megtanítjuk evőeszközzel enni a kisgyereket, szintén ezt tesszük.
Tehát most is az alkalmazkodást kell segítenünk, csak más eszközökkel, szakemberek segítségével.
Ezt a rendellenességet kinőheti a gyerek?
Kinőni nem fogja, de átalakulhat figyelemzavarrá, diszlexiává, diszgráfiává, ami már befolyásolni fogja a tanulmányi eredményeit, kortárskapcsolatait, ezáltal az önbizalmát, önértékelését. Tehát mindenképpen érdemes foglalkozni a jelenséggel.
Ha korán felismerjük, megfelelő technikákkal, például TSMT-tornával, ami az idegrendszer működését befolyásolja, korrigálható a túlstimulálódás.
Gondoljuk végig, hogy mit teszünk akkor, ha gyermekünknek van valamilyen egyéb, látható nehézsége, például nem használja valamelyik kezét. Azzal azonnal szakemberhez fordulunk, nem kérdés. Ugyanez kellene, hogy történjen idegrendszeri, pszichológiai zavarok esetén is, de itt még van hova fejlődnünk. Valójában nem a gyereknek kell kinőnie ezt az állapotot, hanem nekünk, felnőtteknek kell kinőnünk ezt a szemléletmódot.
