Európában a nők óránként mintegy 16 százalékkal keresnek kevesebbet férfi kollégáiknál. A nemek közti bérszakadék 8 évenként kb. 1 százalékkal csökken. Ezt a sebességet alapul véve a nők átlagosan 84 év múlva fogják ugyanazért a munkáért ugyanazt a fizetést kapni, mint a férfiak. Vannak, akik az egyenlőtlenség hátterében a diszkrimináció nyílt és burkolt formáira mutatnak rá, míg mások inkább magukat a nőket hibáztatják: miért olyan típusú és mennyiségű munkákat választanak, amilyeneket. A jelenség megértéséhez most egy gyerekekkel végzett kutatás visz minket közelebb – ráadásul nem is akárhogyan.
Ötletes kutatásukban Sophie Arnold és csapata bértárgyalásokat szimuláló játékokat szervezett 4–9 éves gyerekeknek, hogy megvizsgálhassák az egyezkedési folyamatokban jelentkező életkori és nemi különbségeket. A Boston College és a New York-i Egyetem munkatársainak kérdésfelvetése már csak azért is különösen releváns, mert korábbi empirikus tanulmányok következtetései szerint a férfiak összességében sokkal jobb eredményeket érnek el a leendő fizetésről szóló alkudozásokban, mint a nők – bár mindez attól is függ, hogy kinek mennyi tárgyalási tapasztalata van, illetve a saját vagy mások nevében folytat-e tárgyalásokat.
A bemondott bérigények közötti jelentős különbségeket 2020-ban egy magyar felmérés is igazolta. A Zyntern.com nevű állásportál országos, összesen 3000 fiatal (16–26 év közöttiek) megkérdezésével készült vizsgálata azt találta, hogy a szakterület és a földrajzi elhelyezkedés figyelembevételével a pályakezdő nők átlagosan 50 ezer forinttal kértek kevesebb fizetést férfi kortársaikhoz képest. A nők átlagos nettó bérigénye 223 ezer, a férfiaké 273 ezer forint volt. Miért ennyire kishitűek a nők, és miért ilyen magabiztosak a férfiak?
Matricákért alkudoztak a gyerekek
Arnold és munkatársai 240, Boston környékéről származó 4–9 éves gyereket vontak be a vizsgálataikba – derül ki a Psychology Today összefoglalójából. A gyerekek először különböző feladatokat végeztek el: kérdésekre válaszoltak, vagy éppen arról döntöttek, hogyan osszanak el igazságosan dolgokat. Ezekben a feladatokban semmilyen nemi különbség nem mutatkozott. Ezt követően random módon egy férfi vagy egy női kísérletvezető ment be hozzájuk, aki a jól végzett munkáért cserébe matricákat ajánlott fel nekik. Minden gyerek (természetesen egyesével zajlott a vizsgálat) maga választhatta ki, hogy a 3 fajta matrica közül melyiket szeretné a legjobban. Ekkor kezdődtek a tárgyalások. A kísérletvezető először a gyereket kérdezte meg, mit gondol, mennyi matrica járna neki jutalmul a feladatok elvégzéséért.
Aki túl sokat mond, semmit sem kap
Ha nem a köztisztviselői bértáblán lépegetsz, valószínűleg már te is tapasztaltad, hogy az állásra való jelentkezés egyik legtrükkösebb része a bérigény megadása, közlése. Ideális esetben a lehető legmagasabb összeget kellene mondanod, amit még a cég is meg tud/akar fizetni, és ha le is alkudnak belőle egy kicsit, még mindig jól jársz a majdani fizetéseddel. Ha túl keveset mondasz, kapva kapnak rajta, és áron alul fogsz nekik dolgozni. Ha túl sokat, akkor más jelentkezőt választanak, esetleg úgy, hogy be sem hívnak interjúra. Ennek az egésznek a végiggondolása persze sok fejtörést okoz az álláskeresőknek. De vajon hogy boldogultak vele a gyerekek?
Az ovisoknak, kisiskolásoknak fogalmuk sem volt, hány matricát kaphatnak. A kutatók persze egymás között előre lefektették a szabályokat. Ha egy gyerek 2 vagy annál kevesebb matricát kért, rögtön elfogadták a kérését, a vizsgálat befejeződött. Ha bemondott valami hatalmas nagy számot (főleg a kicsik próbálkoztak ilyennel, akik eleve kevésbé otthonosan mozogtak a számok világában), akkor a kísérletvezető elmagyarázta neki, hogy ha túl sokat kér, akkor egyáltalán nem kap matricát. Ezt követően meggyőződött arról, hogy a gyerek valóban megértette a tárgyalás szabályait, majd lehetőséget adott neki, hogy új, meghatározott számú matricára irányuló kéréssel álljon elő.
Nyolcéves korra alakultak ki a nemi különbségek
A kísérletben részt vevő fiatalabb gyerekek esetében a kutatók nem találtak szignifikáns nemi különbségeket sem abban, hogy elsőre hány matricát kértek, sem abban, hogy mennyire tartottak ki a matricaigényük mellett a játékos tárgyalások során. A lányoknál azonban feltűnő mintázatok alakultak ki az eredményekben. Egyrészt az idősebb lányok összességében kevesebb, kb. 3 matricát kértek, míg a fiúk többet, átlagban 5-öt. Másrészt a lányok matricakérelmei számottevő eltéréseket mutattak a kísérletvezető nemétől függően. Amikor a kísérletvezető nő volt, az idősebb lányok több matricát kértek, mint a fiatalabb lányok. De amikor férfi volt, az idősebb lányok lényegesen kevesebb matricát kértek, mint a fiatalabb lányok. Ezzel szemben a fiúk tárgyalási viselkedésére egyáltalán nem volt hatással a kísérletvezető neme.
Az esélyek kiegyenlítése közös felelősség
A fenti kísérlet eredményei összhangban állnak mindazzal, amit a felnőtt nők tárgyalási mintázatait feltáró kutatások írtak le. Ezek szintén arra hívják fel a figyelmet, hogy a nők ritkábban próbálnak meg alkudozni férfiakkal, mint más nőkkel, illetve idegesebbek, kevésbé magabiztosak, ha férfiakkal kell pénzről tárgyalniuk. Arnoldék munkájából kiindulva lehetséges, hogy már 8 éves korukra megtanulják, hogy alacsonyabb státuszúnak érzékeljék magukat, a férfiakat pedig erőteljesnek, kompetensnek, hatalommal rendelkezőnek. Ezért aztán vagy eleve meg sem kísérlik az egyezkedést, vagy éppen a korán belsővé tett, és önmagukra is alkalmazott nemi előítéletek miatt mondanak alacsonyabb összeget.
A bérkülönbségek kérdését munkáltatóként meglehetősen igazságtalan elintézni annyival, hogy „de hát ő kért kevesebbet”, miközben az ugyanabban a pozícióban működő, a szocializációjukból adódóan magabiztosabb férfiaknak vígan kicsengetik a jobb fizetést. Persze egy profitorientáltan működő vállalattól nem biztos, hogy sokat el lehet várni egy kapitalista világban, úgyhogy jól teszed, ha mielőbb megtanítod a kislányodat arra, hogy bátran képviselje az érdekeit, férfiakkal szemben is.
