Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Szülőként felelősséggel tartozunk azért, ahogyan elneveztük a gyerekünket. Ha rosszul döntünk, óhatatlanul kitesszük a támadásoknak. No de meddig terjed ez a szülői felelősség, és van-e jogunk olyan nevet adni a saját gyerekünknek, amilyet szeretnénk?
Az utóbbi kérdésre a válasz az, hogy igen. A Magyar Utónévkönyvben vagy online elérhető formában az MTA Nyelvtudományi Intézet honlapján közzétett női és férfi utónevek mindegyikét törvényesen bediktálhatjuk a kórházban. Azok pedig, akik attól eltérő keresztnév mellett döntöttek, még a terhesség alatt engedélyeztethetik a Miniszterelnökség Területi Közigazgatásért Felelős Államtitkárságán, közvetve pedig az MTA Nyelvtudományi Intézeténél. Szakemberek, nyelvészek, névkutatók döntenek arról, hogy a kiválasztott keresztnév elfogadható-e országunkban, vagy sem.
Itt vége is lenne a történetnek. Szabályos névadás történt, a gyereket pedig megilleti a tisztelet, azaz akárhogy is hívják, senkinek nincs joga gúnyolni őt. Csakhogy...
Csakhogy nem egy ideális világban élünk, hanem egy olyanban, amely a név alapján határozza meg a munkahelyi előmenetelt, a párválasztást, ahol a furcsa vagy szokatlan nevekből szabad gúnyt űzni. Főleg olyan szélsőségesekből, amelyek jobbára Amerikában fordulnak elő. Hazánkban az érdekesen magyarított, a sorozatokból, filmekből vett, vagy a vezetéknévhez rosszul passzoló neveken fintorognak leginkább.
No de mi a helyzet azokkal, akik ezek közül egyik kategóriába sem tartoznak, de így is furcsa, szokatlan hangzású a nevük? Attól félünk, hogy majd a gyerekek sírásig fogják gúnyolni. Csakhogy a kontrollálatlan indulatok, csúfolódások ma már nemcsak a kegyetlennek minősített gyerekközösségekből érkeznek, hanem a felnőttek világából is. (Egyébként mit is várunk óvodásoktól, iskolásoktól, akiket olyan emberek nevelnek fel, akik szabadjára engedik az indulataikat, akik nagyközönség előtt vagy otthonuk négy fala és a képernyő anonimitása mögül szitkokkal ostorozzák embertársaikat?)
Mindig is éltek köztünk olyan emberek, gyerekek és felnőttek egyaránt, akik nem tettek féket a nyelvükre. Ám mostanában egyre többen vannak, akik mindenfajta illemszabályt, közösségi normát félredobva, nyíltan gúnyolódnak. Mintha eltűnt volna a maradék fék is, ami visszatartotta őket attól, hogy negatívan nyilatkozzanak 0-tól 120 éves korig bárkiről, aki más, máshogy csinálja, akin van sapka vagy akin nincs. S mintha ez nem lenne elég, ezek az emberek elvárják, hogy ezt szótlanul tűrjük, hogy elismerjük, joguk van kiborítani elénk a dühüket. Hiszen ők csak jót akarnak. Ők csak látnak valami hibát – kinek az értékrendszere szerint hiba? –, amit segítenek orvosolni. Igazán beláthatnánk, hogy ezzel a névvel nem lehet majd boldogulni az életben. És ennek a kifejezése egyfajta társadalmi felelősségvállalás, a közösség és az adott gyerek megóvása érdekében történik. Ez egy misszió. S ha jót akarunk, gyorsan hagyjuk magunkat megtéríteni, ellenkező esetben ne csodálkozzunk semmiféle ellenséges reakción.
„Mi is a név? Mit rózsának hívunk mi, bárhogy nevezzük, éppoly illatos.”
Mindez pedig nyilvános helyeken történik, egy sor mélyen hallgató ember között. Játszótéren, piacon, az utcán: „Miért hívják így ezt a szerencsétlen gyereket?” „Komolyaaan, ez a neve? Hát hová lettek a Ilonák és az Istvánok?” „Szegény kicsikém, anyukádék nem gondoltak bele ebbe, ugye?” „Hát ilyen név pedig nincs is! Honnan jött maga?” „Ez a neved? No nem baj, legalább aranyos vagy”. „De hát én csak meg akarom védeni őt a kegyetlen emberektől, akik majd gúnyolni fogják!” (Úgy érted, az olyanoktól, mint te?) Tekintet nélkül arra, a gyerek hallja-e, vagy arra, kértem-e egyáltalán a szakvéleményét a témában.
Nekem pedig ehhez mosolyogva kéne asszisztálnom, hiszen aki ilyen hülye nevet adott a gyerekének, az viselje a következményeket. Számítanom kellett rá, hogy ha nem az öt leggyakoribb női névből választok, akkor bizony probléma lesz. Hogy ha hazánkban jobbára ismeretlen, számomra fontos hagyomány, könyv, hely, nyelv vagy hit mentén döntök névválasztáskor, azzal hibát követek el. Ahogy azzal is, hogy sapkát adok rá. Vagy magamra kötöm. Vagy adok neki egy falat almát. A körülöttem élő önjelölt bébiszitterekre, a nekem és a gyerekemnek kizárólag jót akaró felnőttek segítségére mindig számíthatok.
Miért nem hívják Erzsébetnek a lányomat?
A BBC által idézett tanulmány rávilágít arra, hogyan változtak névadási szokásaink az utóbbi évtizedekben. Hová tűntek a jól ismert keresztnevek, s mit keresnek köztük ezek a furcsán hangzó újak? Jane Pilcher, a Leicesteri Egyetem szociológusa szerint a teljes nevünk társadalmi és kulturális identitásunk részét képezi. Ám manapság az egyediség, az egyedülállóság fontosabbá vált, mint a társadalmi beilleszkedés, s ez tükröződik a szülők névválasztásában is. Már nem az adott évben uralkodó király vagy királynő neve a legnépszerűbb, hanem az, amit a szülők saját érzéseik szerint a legjobbnak tartanak.
Ez az individualizmus pedig nemcsak Magyarországra vagy csak Amerikára vonatkozik, az egész világon megfigyelhető. A japánok vagy a németek is ki akarnak tűnni a tömegből. Azok a családok pedig, akik elhagyva szülőhazájukat máshol telepednek le és alapítanak családot, még nagyobb hangsúlyt fektetnek az egyedi névadásra – állítja Michael Varnum, az Arizona State University pszichológiaprofesszora. Azok, akik vállalkoznak a költözés veszélyes kalandjára, ismeretlen helyre teszik át a székhelyüket, azok bátrabban mutatják meg önállóságukat és nonkonformizmusukat a gyerekük névválasztása terén is. Hasonló a helyzet az anyagi biztonságban, jólétben élők között is: merészebbek és kevésbé foglalkoztatja őket az, hogy beleolvadjanak a tömegbe.
Itthon viszont ennek ellenkezőjét tapasztaljuk. Bár van egy réteg, amely elfogadó és toleráns, egyre erősödik azoknak a hangja, akik nehezen viselik a hagyományokkal, az általuk fontosnak tartott értékekkel történő szembeszállást. De legyünk világosak: semmilyen érzelem vagy érv nem lehet indok arra, hogy egy szülőt vagy gyereket a neve, a kora vagy bármilyen tulajdonsága miatt gúnyoljanak. Ez nem misszió, ez arrogancia. S bár történelmünk során e kettő sokszor összefonódott, ez még nem indok arra, hogy bárkit megalázzunk azért, mert különbözik.
