Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az elmúlt két évben új normákat alakítottunk ki, ami az ebbe beleszületett generációnak már így válik természetessé, de mernek-e majd valaha puszival köszönni, vagy megsimogatni valakit, ahogy mi tettük 2020 márciusáig?
Ha nézünk egy régi filmet, amiben egyik cigarettáról gyújtanak a másikra, ráadásul mindezt egy étteremben teszik, valami furcsa érzés fog el. Columbo simán berongyol égő szivarral a kezében még egy kórházba vagy a női szépségszalonba is. A jelenet ma már teljesen idejétmúlt, és bár nem olyan régen még itthon is rá lehetett gyújtani egy vendéglátóipari egységben, mégis furcsa látvány ez.
Így lehetnek a mai kisgyerekek, ha valakinek az orrát és a száját is látják.
És vajon ezek a gyerekeknek, akinek az alapvető szocializációjuk nagy része már a Covid által meghatározott körülmények között zajlottak le, mindig ilyen furcsa lesz egy régi jelenetet látni, ahol a színházban maszk nélkül ülnek a nézők, vagy a barátok nagy öleléssel üdvözlik egymást, esetleg bátran beülnek egy fedett sörözőbe az év minden szakaszában, és közös tálkából nyammogják a földimogyorót?
Óvodás korú gyerekeim eddigi életük nagyobbik része olyan szokások között telt, amilyenekkel nekünk, a mostani szülőknek, nem kellett gyerekként találkoznunk.
Húsvétkor és Mikuláskor a Nagyi erkélye alatt megálltunk az autóval, ő pedig 4-5 fürdőköntösből összecsomózott kötélhágcsón eresztett le egy kis batyut, amiben a frissen sütött, meleg pogácsát tette az unokáknak. A neki rajzolt képeket pedig akkor hagytuk az ajtajában a lépcsőházban, amikor ő bent volt a lakásban. A parkban vagy a kertben találkoztunk maszkban, a bérház lépcsőházának tágas és félig nyitott terében fújtuk el két éven át a szülinapi torták gyertyáit, nehogy bajt csináljunk.
És a gyerekek azt sem tudják, hogy ez másképp is lehetne.
Hazardírozásnak tartották egyesek, hogy szeptembertől úszni járatom gyerekeimet, a vírussal potenciálisan tele uszodai öltözőben heti kétszer hosszú perceket eltöltve, pedig így is legalább egy évvel később kezdtük mindezt el, mint ahogy Covid nélkül tettük volna. Nekik néha még a játszóterezés is tiltott gyümölcs volt, a gyorsétteremnek csak autóval áthajtós verziójában fordultak eddig még meg. Nem azt mondom, hogy ezzel vesztették a legtöbbet, de azért mi annak idején simán be is ülhettünk. Óvodai összejövetel, ünnepség, közös megmozdulás? Esetleg nyáron. A kertben!
Most, az 5. szülinapra készülve először merülhet fel egy szülinapi zsúr a kispajtásokkal, pedig megfosztani a mai gyerekeket attól az élménytől, amiben nekünk természetes módon lehetett részünk, vétek lenne. Gyerekkoromban meghívót írtunk, rajzoltunk, színeztünk, otthon anyukám és nagymamám hosszasan készülődött, vicces hegyezőket, színes és filléres radírokat vásároltak tombolanyereménynek, és többtálcányi szendvicset készítettek, szigorúan párizsival, esetleg gépsonkával vagy téliszalámival.
Ultragizda szendvicsek lévén természetesen főtt tojásból karika is dukált, de szigorúan csak egy, minden szelet kenyérre!
Megkenni utáltam, de a parizerszétrakás már sokkal hálásabb és látványosabb feladat volt. Aztán a ketchup- és majonézpöttyel akár arcocskát is rajzolhattunk a szendvicsre, amiből azért nem volt baj, ha túl sok készült, mert másnap szuper volt a kissé felpenderedett és bebordósodott szélű párizsi a szendvicsen, amibe csak bele kellett harapni. A saját készítésű torták a zsúrra minden évben más fazonban készültek, a hóember- vagy maci-, esetleg nyuszialakzatok voltak talán a legfelismerhetőbbek, de mind felejthetetlen.
Ehhez képest, most még az „áthívom a barátomat délutánra” jelenség is ismeretlen ezeknek a gyerekeknek. Mivel menni se mernénk, ezért hívni is félünk. A kispajtásoknak szervezett Mikulás-összejövetel a játszótéren zajlott, jégkása darált az égből, mindenkin legalább két nadrág volt fejenként, tök sötétben ácsorogtunk (na jó, a szülők kínját egy kis termosznyi forralt bor és a gyerekek viruló arcának látványa enyhítette). De bokáig ért a latyak, és még a pufi csizmában is állt a víz a program végén. Legalább a tömeggel nem kellett megküzdeni, érthető módon maréknyi lelkes csapatunkon kívül minden normális ember a fűtött lakásában bontogatta a csokimikulásokat. Viszont ez volt az egyetlen módja, hogy napi sokezres esetszám mellett valamilyen formában mégis összegyűljenek a kisbarátok.
Most épp egy hullám után talán megint bízhatunk abban, hogy nemsokára ez már csak rossz emlék lesz. Jó lenne rendesen élni, félelem nélkül, programokkal, kispajtikkal, nagyszülőkkel, mert bár ennek az életnek is megvan a bája, valahogy a régi jobban tetszett!
