Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nem vagyunk ott, nem látjuk, nem irányíthatjuk se a gyereket, se a pedagógusok hozzáállását, se az intézményvezető intézkedéseit. De mi az, amit tehetünk a gyerekünk lelki védelme érdekében, ha nem tudjuk azonnal megszüntetni a problémát?
Már az óvodában is elő-előfordul, hogy egy gyerek agresszíven viselkedik a társaival, különösebb ok nélkül. Rugdossa, karmolja, lökdösi őket, elveszi a játékaikat, szándékosan ingerli őket, hiába azok nem tettek ellene semmit. Az ilyen gyerekek gyakran félelmet keltenek a többiekben, egyes társakban rossz szokásokat alakítanak ki, másoknál pedig éppen a tehetetlenség érzését növelik, megkeserítve ezzel az óvodai légkört.
Ezek a helyzetek pedagógusként és szülőként is nagyon nehezen kezelhetők. A pedagógusok nem lehetnek elutasítók a bántalmazóval, hiszen az ő viselkedésének is megvannak az okai, amire a büntetés nem lesz valódi megoldás. Ugyanakkor meg kell védeniük a gyerekeket, ami egy 30 fős csoportban megint csak nem olyan egyszerű. Szülőként mégis kegyetlenebb, hiszen sok szempontból tehetetlennek érezzük magunkat. Nem vagyunk ott, nem látjuk, nem irányíthatjuk se a gyereket, se a pedagógusok hozzáállását, se az intézményvezető intézkedéseit. Féltjük a gyerekeinket, és nem tudjuk, hogy mi lenne a jó lépés a védelmük érdekében. Árulkodóssá tenni, amikor az sokszor haszontalan? Rávenni, hogy visszaüssön védekezésből, amikor mi sem pártoljuk az agresszív válaszreakciókat? Feljelenteni a bántalmazó gyerek szüleit, akik valószínűleg hasonlóképpen tehetetlenek? Átíratni a gyereket más intézménybe, és ezzel újabb változást hozni az ő és a saját életünkbe? Hogy milyen intézkedéseket kell tennünk, az mindig helyzetfüggő, a gyerekeink lelke viszont minden esetben hasonló támogatásra szorul.
A bűnbakkeresést a gyerek is könnyen átveszi
A gyerekeink néha otthon produkálnak olyan agresszív (verbális vagy nonverbális) megnyilvánulásokat, amik sokkolnak minket. Amikről tudjuk, hogy tőlünk sosem láthatták, hallhatták, és eddig ők sem csinálták, tehát biztos az oviból jött az ötlet. Sokszor azt is megtudjuk, vagy kikövetkeztetjük, hogy kitől származhat a minta, s attól kezdve őt okoljuk. Hiába a gyerekünk viselkedése szomorít el, a csoporttárs iránt nagyobb ellenszenvet érzünk, így a gyerekünket igyekszünk meggyőzni arról, hogy ilyet csak Pistike csinál, és ez nagyon buta dolog.
A gyerekek ugyanakkor nagyon gyorsan felismerik és átveszik a szülők hozzáállását, miközben mi nem feltétlenül vesszük észre, hogy milyen példával járunk elöl. Ilyen helyzetben ritkán okoljuk igazán a gyerekünket a viselkedéséért, hiszen tudjuk, hogy ő csak mintázott valakit, a mérgünk inkább annak a másiknak szól, és a gyerekünk pontosan érzi ezt. Hamar megtanulja hát ő is a másikra hárítani a saját hibáit, hiszen „ő is mindig ezt csinálja”, valójában „ő volt”.
A bűnbakkeresés se a gyerekünknek nem jó, sem a valódi bűnösnek. Ha a gyerekünk rájön, hogy így kibújhat a felelősség alól, még többet hárít majd a csoporttársára, akinek ettől a belső feszültsége valószínűleg nőni fog, tovább fokozva ezzel a problémát a csoportban is. A hasonlítgatások és a bűnbakkeresés tehát nem megoldás. Fontos a gyerekeinknél is csak a viselkedést minősíteni, a személy bevonása nélkül, hogy a gyerekeink se tanulják meg áthárítani azt, ami az ő saruk!
Üssön-e vissza?
Az óvodai bullying lélekromboló tud lenni, és mi természetesen szeretnénk megóvni tőle a gyerekeinket. A legtöbben arra tanítjuk őket otthon, hogy mellőzzék az agressziót, hogy kommunikáljanak inkább, legyenek türelmesek és fogadjanak szót. Amikor viszont azt látjuk, hogy tehetetlenek egy bántalmazóval szemben (legyen az akármilyen kicsi is), felmerül a kérdés, hogy jól tesszük-e?
Az árulkodás sokszor bizonyul kevésnek, a visszaütés és védekezés pedig nem minden gyerek számára magától értetődő. A megoldás sokunknál ilyenkor az, hogy megpróbáljuk rábeszélni a gyerekünket arra, hogy védje meg magát, hogy üssön vissza vagy kiabáljon nagyot. Ezeknek a módszereknek az eredményessége azonban változó. Van, hogy a gyerek számára nem természetes, nagy erőfeszítést igényel, hogy megtegye, és a várt reakció sem kellően megnyugtató. A bántalmazó lehet, hogy még inkább rászáll, a pedagógus nem feltétlenül ér oda gyorsabban, és ő is úgy érezheti, hogy nem volt értelme. Az agresszió pedig, tudjuk, hogy csak további agressziót szül.
A gyerek a szülőknek is szeretne megfelelni, de a folytonos ötletadás sokszor az elutasítást érezteti vele, vagyis mellettünk sem tud oldódni. Szülőként nem könnyű feladat jól viselkedni ebben a helyzetben. Sok mindent kell mérlegelnünk, és a mi feladatunk ilyen esetben kellő tisztelettel, megértéssel és elismeréssel minél több követ megmozgatni. Az intézkedések mellett viszont a lelki biztonságot kell a gyereknek megteremtenünk, hogy kifejezhesse önmagát.
A gyermeki lélek erősítése
A gyerekeknek rengeteg konfliktussal kell megküzdeniük ezekben a korai években. A világ számukra még feltérképezés alatt van, napi szinten találkoznak új, ismeretlen dolgokkal, személyekkel, helyzetekkel, és ezzel nem feltétlenül tudnak mit kezdeni, hiszen még a saját működésük is újszerű.
Amikor a gyereket bántalmazás éri, azzal segítünk a lelkének a legtöbbet, ha lehetőséget adunk az érzései kifejezésére. Vannak gyerekek, akik az óvodában mintaszerűen viselkednek még a feszült helyzetekben is, otthon viszont a felgyülemlett érzelmeik vulkánként törnek elő. Mások éppen az oviban változtatnak a viselkedésükön annak érdekében, hogy alkalmazkodjanak a kialakult helyzethez, megint mások pedig magukba fordulnak, és egyszerűen csak nem akarnak óvodába menni többet.
Mindannyiuk konfliktussal küszködik a maga módján, mi pedig segíthetünk nekik abban, hogy minél eredményesebben tudják megoldani azokat. Fontos, hogy beszélgessünk a gyerekünkkel arról, hogy mi történik az oviban, de sose faggassuk, inkább teremtsünk lehetőséget arra, hogy ő mesélhessen! Jó eszköz erre a szabad mese, a játék, a rajz, és a gyerek által irányított beszélgetések. Legtöbben nem tanácsokra vágynak, hanem meghallgatásra. Arra, hogy elismerjék az érzéseiket (legyenek azok pozitívak vagy negatívak), a nehéz helyzetüket, akár segítsenek azokat megfogalmazni, s közben higgyenek abban, hogy közösen (a gyerekkel együtt) meg fogják találni a megfelelő megoldást.
A nehéz helyzetekből a gyerek is tanul. A szerepjátékok, bábozások, fantáziadús rajzolások és varázslatos mesék által a gyerek megtanulja kifejezni magát. A beszélgetéseink biztonságot teremtenek a számára, egymás elfogadását tükrözik, és a saját probléma megismerését. Így lesznek képesek elkülöníteni a saját értéküket mások velük szembeni viselkedésétől. Otthon, velünk növelhetik az önbecsülésüket, az emberismerő képességüket és a kommunikációs készségüket, amelyek pajzsként szolgálhatnak majd. Ehhez viszont idő, (mentális) tér és nyitottság szükséges, valamint nem elfeledve a külső tényezőket esetleg egy szakember bevonása, ha aggasztónak véljük az állapotokat.
Szerzőnkről
Tarkovács Cecilia szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint öt éves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
