Mind boldog gyerekkort kívánunk a gyerekeinknek, de abba sokszor nem gondolunk bele, hogy ennek megvalósulásához éppen a negatív érzéseket, a stresszt és annak megnyilvánulásait kellene elfogadnunk. Ha ugyanis erre nincs lehetőség, pont nem olyan lesz az a gyerekkor, amit adni akarunk a gyerekünknek.
Felnőttként általában úgy tekintünk a gyerekkorra, mint az ember önfeledt és szabad éveire Sohaországban, ahol csupa játék és boldogság az élet. Persze gyakran már rögtön a saját gyerekkorunkra visszatekintve érvénytelenné válik ez az állítás, de a gyerekeinkkel kapcsolatban továbbra is szeretnénk ebben a hitben élni. Emberi természetünkből adódik, hogy szülőként az utódaink boldogságára törekszünk, s annak érdekében a lehető legtöbbet meg is tesszük.
A gondtalan gyerekkor idilli képéhez való ragaszkodásunk ugyanakkor könnyen elvakíthat minket, ez pedig a gyerekeinkkel való kapcsolatunkra is rossz hatással lehet. Ha őszinték akarunk lenni, be kell látnunk, hogy tévesen gondoljuk a gyerekkort felhőtlennek. Még ha mi, szülők képesek is lennénk tökéletes körülményeket teremteni a gyerekek testi-lelki jóllétéhez (ami már önmagában a földtől elrugaszkodott törekvés), a saját – fejlődésükből fakadó – belső vívódásaiktól akkor sem szabadíthatjuk meg őket. Ha pedig mi nem teremtünk számukra lehetőséget ezeknek az érzéseknek a kifejezésére, azzal éppen azt a gyerekkort válthatjuk valóra, amiben nem akarunk hinni. A boldogtalant.
Szerzőnkről
Tarkovács Cecilia szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint ötéves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
A gyerekek is stresszelnek
De hát ő még csak gyerek, ugyan, mi stresszelnivalója lehet? – hangzik el a mondat oly sok felnőtt szájából és oly meggondolatlanul. Sok, rengeteg, számtalan okuk lehet a gyerekeknek a belső feszítettségre, szorongásra. Beszélhetünk apró csecsemőkről, bölcsis vagy iskoláskorú gyerekekről, minden korosztálynak megvannak a maga nehézségei. Napi szinten is rengeteg feszültség éri őket, amelyekkel szemben sokkal tehetetlenebbek, mint a felnőttek. Először is az ő világukban még a szülők irányítanak, vagyis nekik gyakran se beleszólásuk, se ráhatásuk az őket érő történésekre: kistestvér érkezése, költözés, otthoni rejtett konfliktusok vagy intézménybe járás, csak hogy a legkézenfekvőbbeket említsük.
Az is nehezíti a helyzetüket, hogy a bennük kialakuló belső feszültségek valódi okozója nem egyértelmű számukra, ez pedig tovább fokozhatja a frusztrációjukat. Nem tudják, miért érzik magukat rosszul, és azt sem, hogy mit tehetnek ellene, mert a szabályozó agyi központjuk – amely majd csak nagyjából 25 éves korukra fejlődik ki teljesen – még nem érett meg a feladatra. Így hát tehetetlenül feszengenek, s ösztönösen nyúlnak olyan eszközökhöz, amelyek gyerekkorban segíthetnek a rossz érzések felszabadításában: agresszívan birkóznak, helytelenül játszanak egy játéktárggyal, csúnyán beszélnek, sötét színekkel rajzolnak, és kegyetlen meséket gyártanak. Szülőként pedig az ő boldogságuk nevében gyakorta ezekben is megakadályozni igyekszünk őket.
A gondtalan gyerekkor paradoxona
A gyerek fentebb említett feszültségoldó módszerei számunkra jelzésértékűek. Arról árulkodnak, hogy belső nehézségekkel küszködik, amelyeket vagy a környezete, vagy pusztán a saját személyiségfejlődése váltott ki. Bizonyos helyzetek ilyenkor megkövetelik, hogy segítő kezet nyújtsunk, s a balesetek elkerülése érdekében más módot javasoljunk a stressz lehetséges kifejezésére, de sokszor az is elég, ha csak hagyjuk őket.
Ezekhez azonban el kell engednünk azt a szükségletünket, hogy a gyerekünket mindig önfeledtnek lássuk. A „boldog gyerekkor” varázslatos képéhez ragaszkodva, sokszor nemcsak a segítő kezet nem adjuk meg a gyerekünknek, de az ő ösztönösen alkalmazott feszültségoldó megoldásait is (különösebb tudatosság nélkül) szabotáljuk. A kommunikációnk (vigasztalás, kritizálás, bagatellizálás) és a tetteink (tiltás, büntetés, irányítás) mind elutasítást tükröznek. Elutasítást a bajban. A boldog gyerekkor megvalósulásáért tehát éppen a negatív érzéseket, a stresszt és annak megnyilvánulásait kellene elfogadnunk.
Kell egy dimenzió, ahol a gyerek kerülhet a szülő fölé
Tisztában kell lennünk azzal, hogy mindannyiunknak van egy fényesebb, boldogabb oldala, és egy sötétebb, szomorkodtatóbb. Ez a fajta kettősség az egész világunkra érvényes, így hát a gyerekeink viselkedésében és magatartásában is megmutatkozik. Nem kell megijednünk attól, hogy könnyen provokálható agresszióra (játékos birkózás), hogy csak feketével hajlandó festeni, hogy a fakocka mindig fegyver, vagy hogy a mesékben és a bábozások során a felnőtt szereplőknek mindig bajuk esik.
Mondhatjuk, hogy „sötét a lelke”, de látnunk kell, hogy ezekkel a feldolgozási módszerekkel tudja a stressz következtében felborult lelki egyensúlyát visszaállítani. A felsorolt példák többsége remek önkifejezési mód, miközben veszélytelen is, tehát hagyni érdemes, sőt, talán támogatni is. Aletha J. Solter Gyógyító és kapcsolódó játékok című könyvében a sok hasznos tanács mellett azt is hangsúlyozza, hogy a gyereknek módot kell találnia arra, hogy a szülő fölé kerülhessen. A játék, a mese és a művészeti tevékenységek egy másik dimenzióba repítik a gyereket, ahol belső, megfogalmazatlan, értelmezetlen vágyait következmények nélkül valósíthatja meg. De csakis akkor, ha mi, felnőttek ezt hagyjuk, s az érzelmi megnyilvánulásokat annak látjuk, amik: természetes, belső feszültségeknek, amelyeket ki kell adnia magából.
A boldog gyerekkort nem ezzel fogjuk meghiúsítani, hanem azzal, ha kötelezzük őt a boldogságra. A stressz az életünk része, nem kiküszöbölhető, de ha engedjük, esetleg megtanítjuk a gyerekeinknek kifejezni, azzal már most egy felszabadultabb gyerekkort kínálhatunk számukra. A boldogsághoz pedig ez kell.
