Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Létezik-e szörnyűbb rémálom egy anya számára annál, mint hogy el akarják venni tőle három gyermekét, azzal érvelve, hogy hiába ő szülte meg őket, nem is ő az édesanyjuk? Lydia Fairchild igaz története egy egészen különös genetikai rendellenesség világába kalauzol.
Az 1976-os születésű Lydia teljesen átlagos életet élt. Felnőtt, majd családot alapított Jamie Townsenddel. Épp a harmadik babával volt terhes, amikor a kapcsolatuk annyira megromlott, hogy különköltöztek egymástól. Lydia 2002-ben állami támogatást igényelt a gyermekei felneveléséhez, ehhez pedig rutinból apasági tesztet végeztek Towsenden. Az ki is derült, hogy ő a biológiai apja a gyerekeknek, ám a vizsgálatok azt mutatták, hogy az anya és a két, már világra jött baba DNS-e nem egyezik. Hogyan lehetséges ez?
Az asszony azonnal kereszttűzbe került. Csalással vádolták, sőt, béranyasággal és gyermeklopással is: megpróbálták kitalálni, honnan szerezhetett és nevelhetett tőle eltérő genetikai kódrendszerű gyerekeket. A szakértőknek eleinte eszükbe sem jutott, hogy valami biológiai magyarázatot keressenek a különös jelenségre. Azzal voltak elfoglalva, hogy bebizonyítsák, Lydia Fairchild bűnöző. Két gyermekét el akarták venni tőle, ám még ezelőtt szerencsére elérkezett a harmadik baba születésének ideje.
A bíróság rendelkezése szerint a szülésen részt kellett vegyen egy hivatalos megfigyelő személy, aki nemcsak azt ellenőrizte, hogy a gyerek Lydia testéből kerül elő, de azt is, hogy a csecsemőtől azonnal vérmintát vegyenek. Azt akarták kideríteni, hogy a kicsi valóban rokonságban áll-e a saját anyjával. Két héttel később megjött a vérteszt eredménye: ez a gyermek sem kapcsolódik Lydiához a genetikája alapján. Ott állt tehát egy, a gyermekágyból épp felépülő nő, akinek azt kellett bizonygatnia, hogy a baba, akit nemrég orvosok és tanúk szeme láttára megszült, a sajátja – a másik két nagyobb gyerkőcről nem is beszélve. Most a teszt hazudik vagy az anya?
Így derült ki, hogy Lydia Fairchild kiméra
Az áttörést Lydia védőügyvédje, Alan Tindell érte el. Addig kutatott, amíg rá nem talált Karen Keegan esetére. A bostoni asszony 52 évesen veseátültetésre szorult. Felnőtt fiai azonban nem válhattak donorrá, mivel a vizsgálatok alapján nem egyezetett a DNS-ük az anyjukéval. További tesztek aztán megállapították, hogy Karen magzatkorában magába olvasztotta az ikertestvérét, akinek tőle eltérő génkészlete beépült az övé közé. Kívülről senki meg nem mondta volna, hogy Karen valójában nem csak Karen: két egypetéjű iker egy személyben. Így adhat kétféle DNS-mintát is: egy a sajátja, egy a kiméráé. Az ő életét végül nem tudták a gyermekei szervei segítségével megmenteni, másik donortól kapott vesét.
Megtarthatta a gyermekeit
Miután az ügyvéd ismertette a bírósággal Karen Keegan esetét, azt kérte, végezzenek teljes körű vizsgálatot Lydia Fairchild esetében is. Ahogy mintát vettek Lydia szüleitől, kiderült, hogy ők valóban a nagyszülei lányuk gyermekeinek. Azok a sejtek, amelyeket Lydia bőréből és hajából vettek, a kiméra génkészletét mutatták, ami eltért a gyerekekétől. Ám amikor az asszony méhnyaknyákjának kenetét vizsgálták, akkor teljes volt a DNS-egyezés. Az eset mindenkit megdöbbentett. A legtöbben soha nem hallottak korábban a kimérizmusról, ami azért nem csoda, mert az egész világon nagyjából harminc ilyen emberről tudunk. Lydiáról sem derült volna ki soha, ha nem végeznek a gyerekek miatt különböző teszteket. Így a meggyőző bizonyítékok fényében a bíróság végre nem vádolta azzal, hogy ellopta a saját gyerekeit, jogosulttá vált az állami támogatásra.
Kimérák nem csak az emberek között találhatók meg
Abban az évben, amikor a világ Lydia bizarr esetével volt elfoglalva, Andrea Blanquer és Maria-J Uriz francia tudósok a Scopalina lophyropoda nevű mediterrán szivacsot tanulmányozták. Kiderítették, hogy lárváinak egynegyede nem mutat genetikai rokonságot a szülőével, egy másik forrásból származik a génkészletük. Na de honnan? A válasz az első látásra szinte hihetetlennek tűnő kimérizmus a szivacsok esetében is: bár nagyon messze állnak testfelépítésükben és fejlettségükben az embertől, ezek az élőlények is lehetnek kimérák, ahogy a korallok, tengeri kökörcsinek vagy a selyemmajmok is. Ami biológiai szempontból előnyös, hiszen az állatokat extra genetikai diverzitással vértezi fel: sokkal könnyebben alkalmazkodnak a változó környezethez, és ellenállóbbak a betegségekkel szemben.
Jól tudták ezt a történelmi korokban élő emberek is: nem véletlen, hogy a mitológiában gyakran jelennek meg olyan lények, amelyek kétféle lény tulajdonságait, testrészeit egyesítik egy személyben. Az igazi kimérák persze nem állatok egyesüléséből jöttek létre (hacsak a kutatók ezt mesterségesen elő nem állítják, de csakis egyetlen faj egyedein belül), hanem a méhen belüli fejlődés során az egyik iker pusztulása során, illetve olyan esetekben, amikor valaki szervátültetésen esik át (a szervvel érkezik a genetikai kód is), vagy olyan anyák esetében, akik szervezetében még megtalálhatók a babák hátrahagyott DNS-ei.
