Pszichológusok szerint kötelező olvasmánnyá kellene tenni az evészavarokkal küzdő vagy veszélyeztetett tinédzserek számára a mindössze 17 éves Keszthelyi Gréta Kata nemrég megjelent könyvét. A pszichés eredetű evészavar serdülőkorban a harmadik leggyakoribb krónikus betegség, amelynek már a felismerése sem könnyű. A személyes élmények alapján írt Vékony jégen című tiniregény azt meséli el, hogyan jut el egy kamasz az evészavarig, és hogyan küzd meg a kihívásokkal otthon, az iskolában és a sportban.
A saját élmények alapján megírt regény annak a 16 éves Linának a történetét meséli el, aki magánéleti és családi problémái miatt lesz anorexiás. A Vékony jégen kamasz főhőse a kontrollvesztésbe menekül a bántalmazó kapcsolatok, a toxikus családi légkör, a megfelelési és teljesítménykényszer, valamint az elvárások elől. Ezt a menekülést testképe is megsínyli. Elkezd egyre kevesebbet enni, ami nemcsak a súlyára, de élete minden területére kihat. Egyedül érzi magát ebben a folyamatban, ezért kétségbeesetten próbál kapaszkodókat keresni, miközben nagyon is vékony jégen jár. A könyv kapcsán beszélgettünk.
A könyv személyes élményeken alapul. Mennyire azonosak a főhős problémái a tieiddel?
Egy része fikció, például a mozaik családmodell, a családon belüli erőszakról szóló történetek, ám az anorexia a saját élményem volt. A történet és a karakterek is mind a fantáziám szüleményei, azt leszámítva, hogy néhány szereplőt valós személyek inspiráltak. A betegséggel kapcsolatban leírtak többsége azonban velem is megtörtént. Ilyenek például a tünetek vagy a Lina fejében megszülető gondolatok, az önmagáról alkotott testképzavar. Az írás közben jó érzéssel töltött el, hogy valaki másnak tulajdoníthatom őket. A gyógyulásban is sokat segített, hogy mindezt ki tudtam adni magamból.
A szavaidból arra következtetek, hogy már meggyógyultál.
Szeretném azt hinni, hogy igen, de van egy nagyon találó szó a németben, ez a jein, ami az igen és a nem keveréke. Ez a kettősség sokkal inkább fedi a valóságot.
Részben meggyógyultam, de érzem, hogy ez egy örökké tartó belső munka lesz, amíg teljesen el tudom fogadni magam.
Leginkább gyógyultként tekintek az állapotomra, de folyamatosan dolgoznom kell azon, hogy megbékéljek magammal.
Anorexiásként mit éltél át? Hogyan jellemeznéd azt az ördögi kört, ami beszippantott téged?
A betegségem 2018 végén kezdődött, arra nem tudok visszaemlékezni, hogy pontosan mi volt a kiváltó ok. Sok minden történt akkoriban velem, amire visszavezethető lenne, de azzal tisztában vagyok, hogy az anorexia felbukkanásának alapvető pillére a megfelelési kényszer volt.
Mindenkinek szerettem volna megfelelni, és óriási teljesítménykényszer dolgozott bennem.
Talán ez a két tényező volt a hajtóereje a betegségnek. Ráadásul, ahogy egyre többet fogytam, ahogy a mérleg egyre kevesebbet mutatott, egyre inkább azt éreztem, hogy még többet kell fogynom, hogy az elismeréseket bezsebelhessem.
Fontos tényező volt ebben a „játékban” a kontroll, hiszen én tartottam kézben mindent, én irányítottam a testemet.
A környezetemből pedig egyre több visszajelzés, dicséret érkezett a fogyásommal kapcsolatban. Ez is adott egy löketet, és azt üzente számomra, elvárják tőlem, hogy tetsszem másoknak, így eszemben sem volt leállni.
Azt, hogy baj van, te vetted észre, vagy a közvetlen környezeted, gondolok itt a szüleidre és a tanáraidra.
Mindkettő, hiszen feltűnt a családomnak, hogy egyre kevesebbet eszem, de nem gondoltak azonnal arra, hogy anorexiás vagyok, éppen ezért csak biztattak arra, hogy egyek többet. Azt, hogy baj van, fokozatosan vettem észre én is és a környezetem is. Már egy ideje tartott a betegségem, amikor úgy döntöttem, hogy segítséget kérek, amikor el mertem mondani az anyukámnak. Bevallottam neki olyanokat is, amikre egyáltalán nem voltam büszke, például, hogy az uzsonnámat odaadtam az osztálytársamnak, de volt, hogy kidobtam, nem ettem meg, amit meg kellett volna. De azt is elmondtam, hogy azt érzem, valami nincs rendben, és én ezen változtatni szeretnék, mert rosszul érzem magam attól, hogy ez az állapot fennáll. Ezt követően azonnal elkezdtünk segítséget keresni, és néhány hét múlva el is kezdtem az egyéni terápiát, majd elkezdtük a családi terápiát is.
Nehéz volt a változtatás?
Nagyon, mert kényszerként éltem meg, hiszen kivették a kezemből az irányítást, és át akartak formálni. Miután nagy küzdelmek árán értem el, hogy lefogytam, nem akartam, hogy ezt újra át kelljen élnem, nem akartam változtatni a súlyomon, ugyanakkor tudtam, hogy szükséges, mert már életveszélyes állapotban voltam. Ennélfogva nagyon nehéz volt elfogadni a gyógyuláshoz vezető szabályokat. Idetartozott, hogy naponta mérlegre kellett állnom, különösen utáltam, amikor arról kellett beszélnem, hogy mit érzek a súlyom és az evés kapcsán. Ez nagyon mélyen érintett, mert erről nem szerettem beszélni.
Milyen visszajelzéseket kaptál a könyv megjelenése óta? Volt olyan kortársad, aki magára ismert a problémáid kapcsán?
Igen, volt ilyen is, és épp az volt az egyik célom a könyvvel, hogy megszólítsak olyan tinédzsereket, akik szintén anorexiával vagy más evészavarral küzdenek. Volt olyan, akivel kapcsolatban megdöbbentem, de volt, hogy meghatódtam, amikor valaki azt mondta, a regényemmel szavakba öntöttem az ő érzéseit, az ő problémáját. Tartottam tőle, hogy talán lesz, akinek negatív gondolatai származnak a könyv kapcsán, hiszen nekem is volt egy olyan anorexiával foglalkozó könyv, amit a betegségem során olvastam, és azt én egy kézikönyvként használtam, hogy hogyan lehet még kevesebbet enni. De miután sok pozitív visszajelzést kapok mind a tinédzserektől, mind pedig a szülőktől, már nem aggódom. Leginkább útmutatóként tekintek a könyvre.
Vezettél naplót a betegséged idején? Készültél arra, hogy a történetedből egyszer regényt írsz?
Naplót akkor is és most is írok, ám a könyv eredeti ötletének semmi köze nem volt az anorexiához. Egy családi, jégpályán töltött nap élménye inspirált arra, hogy írjak egy könyvet egy műkorcsolyázó lányról. Miután én történetekben gondolkodom, gyakran megfordul a fejemben, hogy a velem történteket hogyan lehetne megírni. Közben lassan belecsúsztam az anorexiába, és ez adta meg a fő vonalat.
A családon belüli erőszak fiktív szál a regényben. Miért érezted fontosnak ezt beleszőni a környezetedben, a korosztályodban tapasztalsz hasonlókat?
Szerencsére nem jellemző a baráti és ismeretségi körömben a családon belüli bántalmazás, de ez nem jelenti azt, hogy nincs jelen, és ha jelen is van, csak ritkán derül rá fény.
Másrészt nincs olyan ifjúsági témájú könyv, ami ezzel foglalkozna, holott épp a tizenéveseké az a korosztály, amellyel a főhőséhez hasonlók megtörténhetnek otthon.
A téma önmagában is érdekel, de a pszichológia is foglalkoztat, és ezt szeretnék majd az egyetemen is tanulni.
