Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Erik Erikson pszichoszociális elmélete szerint az első két év során épül ki a szülő és a gyerek közötti ősbizalom. Az a fajta társas biztonságérzet, ami majdan meghatározza a gyerek későbbi kapcsolatainak minőségét is. A szülői válaszkészségünk pedig a saját ezzel kapcsolatos gyerekkori élményeinkről tanúskodhat.
Egy gyerek születésével a család ritmusa teljesen átalakul. Megváltozik a szerepünk, a kapcsolatunk, a napirendünk, az otthoni légkör egész dinamikája. Alkalmazkodnunk kell a jövevény igényeihez, hiszen ő van kiszolgáltatott helyzetben, ugyanakkor az egymásra hangolódás – különösen újdonsült szülőként – időbe telik. Meg kell ismernünk csecsemőnk működését, a kommunikációját, ami fokozatosan ugyan, de fejlődésével együtt folyamatosan változik, s közben meg kell ismernünk anyaként önmagunkat is. Ez a feladat egyszerre kétségbeejtő, csodálatos és mélységesen kimerítő. A fejünkben pedig mindig ott a kérdés: helyesen cselekszem?
Szerzőnkről
Tarkovács Cecilia szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint öt éves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
Az első év során a válaszkészségünkön van a hangsúly. A gyerekünk azt teszteli, hogy mennyire számíthat ránk a bajban, legyen szó fiziológiás (éhség, alvás) vagy érzelmi (bizalom, elfogadás) szükségleteiről. Hogy mennyire látjuk benne az ő kezdetleges, de folyamatosan formálódó személyiségét, s mennyire a saját vágyainkat, a gyerekkori traumáinkat és a jelenlegi társadalom elvárásait. Ezeket elkülöníteni talán nehezebb feladat, mint bármi más, hiszen itt önmagunkkal kell szembenézni. Mégis, a gyerekünket csakis ezek mentén tudjuk annak látni, aki ő valójában.
Az első két év a bizalom kiépítéséről szól
Erik Erikson pszichoszociális elmélete szerint az első két év során épül ki a szülő és a gyerek közötti ősbizalom, azaz az a fajta társas biztonságérzet, ami majdan meghatározza a gyerek későbbi kapcsolatainak minőségét is. Az ekkori válaszkészségünk erősíti meg a biztonságos kötődést, és alapozza meg a gyerek későbbi énképét és önértékelését. Az elmélet szerint azok a gyerekek, akik nem kapják meg a kellő figyelmet és törődést ebben az érzékeny szakaszban, azok bizalmatlanná válnak más emberekkel szemben, és ez meghatározza későbbi felnőtt kapcsolataik labilitását is. A bizalom hiánya önmagukra is visszatükröződik, ezért önértékelésük alacsony marad, ami negatív hatást fog gyakorolni az önállósodásukra és a függetlenedésükre, azaz felnőttkorukban is nagy energiákkal fogják keresni mások elismerését, hogy a gyerekkori hiányaikat pótolni tudják. A korai sebek ugyanakkor nem tehetők meg nem történtekké, nem pótolhatók felnőtt (és saját gyermek) kapcsolatokkal, mert a gyerekkori csalódás emléke (tudattalanul is) folyamatosan ott lesz, s nem fog engedni minket hinni abban, hogy nem ismétlődik meg. Legalábbis ha nem vagyunk tudatában ennek a sebnek, hiányosságnak, s nem dolgozunk rajta tudatosan.
De most a gyerekről beszélünk, vagy magunkról?! A válaszkészségünk erről az ősi bizalomról árulkodik. Ha nekünk nem volt meg gyerekként, akkor kellő felismerés és önreflexió nélkül nem leszünk képesek mindezt megadni a gyerekeinknek sem. Alice Miller szerint ugyanis a tudattalanunk a gyerekkel akarja majd betöltetni ezt a szerepet. Kézenfekvő, hiszen a gyerekek mindennél jobban szeretnének bízni az anyjukban és megfelelni nekik. Rendkívül érzékenyek a jelzéseinkre, ezért jobban tudják, hogy milyen szerepet kell betölteniük a mi boldogságunk érdekében, mint mi magunk. Csakhogy ez nem róluk szól, ez nem az ő személyiségük lesz, hanem egy hamis, öntudatlan kényszer. Az ősbizalom tehát elvész, s megismétlődik a minta. A gyerekeinket úgy védhetjük meg a legjobban, ha önmagunkkal, a saját múltunkkal és pillanatnyi működésünkkel tisztába kerülünk.
Önismeret a válaszkészség értelmében
Az önismeret nem egy egyszeri történés. Folyamatosan alakulunk, hatást gyakorolnak ránk az emlékek, a tapasztalataink, az idő múlása és a belső változások is. Az énképünket alapvetően a szüleink és a környezetünk határozza meg. Gyerekként a felnőttektől várjuk, hogy visszajelzéseket adjanak arról, milyenek vagyunk, s a későbbi önmagunkról való önálló gondolkodásunk is ennek függvénye. A külső visszajelzések viszont ritkán árulkodnak csak rólunk, hiszen magukban foglalják a másik önmagáról alkotott képét, a világnézetét és a pillanatnyi hangulatát is. Bizonyos mértékig tehát hamis képet kapunk a külvilágtól, tudatos önismereti tevékenységeink pedig ezt tisztázzák.
Az önreflexiók és önvizsgálatok által felismerhetjük, hogy a kijelentések a fejünkben valóban a mieink-e, vagy inkább a szüleinké, a társadalomé. Kiderülhet, hogy miért tesszük, amit teszünk: a szüleink elismeréséért, a magunk megerősítésért, vagy a gyerekünk igényeire válaszolva? Ez nem könnyű felfedezés, komoly tudatosságot és sok gyakorlást igényel, a válaszkészségünk minősége viszont nagyban függ tőle, hiszen felismerhetővé válik általa, hogy kinek az igényeire válaszolunk. A csecsemő sírása például sokféle érzést és gondolatot válthat ki belőlünk: kétségbeesést – „rossz anya vagyok” ; csalódást – „még a saját gyerekemet sem tudom megnyugtatni” ; együttérzést – „tudom, hogy fáj a pocak, mindjárt túl leszel rajta”; stb. Mind tudjuk, hogy szülőnek lenni nem könnyű, a valódi kihívás mértékével mégis a legtöbben akkor szembesülünk, amikor már benne vagyunk. A gyerekek remek tükröt mutatnak nekünk önmagunkról, s ezt felismerni gyakran embert próbáló. A gyerekeinket viszont csak ennek az önmagunkról alkotott képnek a tisztázása után láthatjuk meg igazán.
A felismeréshez sosincs késő!
Annak tudomásul vétele, hogy az első évek milyen meghatározóak a gyerekek életében és a személyiségük alakulásában, a felelősségérzetünket – csakúgy, mint a kétségbeesésünket – könnyen az egekbe lőheti. Nem szabad viszont elfelejtenünk, hogy nem védhetjük meg mindentől a gyerekeinket! Emberek vagyunk, akik hibáznak, akik szintén folyamatos változásokon mennek keresztül, s ezáltal az „én” mélyebb megismerésének és tudatosításának ideje is eltérő időben valósul meg.
A felismerés viszont, jöjjön bármikor, bármilyen nehézkesen, végül felszabadulást hoz. Megkönnyebbülést, egyfajta szabadságot ad önmagunknak, s ezáltal a gyerekeinknek is. Bátorságot igényel, hiszen az ember nem szereti a változásokat, különösen ha az az identitását érinti. Bizonytalanságot okoz, ezért nem is véletlen, hogy időbe telik. A mi példánk viszont a gyerekeinknek is példát jelent, ezért sosem késő elmélyülni önmagunkban, s felszínre hozni az elfeledett érzéseinket, emlékeinket, énünket. Ennyivel mindig tartozni fogunk önmagunknak és minden utódunknak is.
