Meglepően sokan vélik úgy, hogy a mai gyerekeket elkényeztetjük. Nincs háború, sem éhezés, sem gyerekmunka (legalábbis hazánkban), nem kell segíteniük a tanyán, válogathatnak a ruhák között, nem szabad verni, szidni őket, és még a tanárnak is visszaszólhatnak. Sok felnőtt azonban csak addig fél, hogy kis önimádót nevel, amíg meg nem ismerkedik az önértékelés és a narcizmus közti nagyon lényeges különbséggel.
Egy gyereket nem kell megalázni vagy verni, hogy „tudja, hol a helye”, sőt. Tolsztoj szerint a dicséret egyenesen a zsír, ami szükséges a kerekek könnyed forgásához. Ám nem mindegy, hogy ez a dicséret milyen jellegű. A kutatások szerint a biztatás, az önbecsülés növelése és a gyereknevelés elválaszthatatlan egymástól. Eddie Brummelman, az Amszterdami Egyetem kutatója azonban annak is utánajárt, vajon valóban önimádó hercegek és hercegnők lesznek-e a gyerekekből ennek hatására.
A narcizmus nem túltolt önbecsülés
Eleinte Brummelmann is úgy vélte, hogy a narcisztikus embereknek rendkívül magas az önértékelése. Az egyik legfontosabb dolog, amit kutatása kimutatott az, hogy a narcizmus és az önértékelés nagyon is különbözik egymástól. Míg az önbecsülés hozzájárul a szorongás és a depresszió csökkenéséhez és segít egészséges kapcsolatokat fenntartani, addig a narcizmus már fiatalkortól fenyegeti a mentális egészséget. Ez utóbbi pszichodinamikája azon a hiedelmen alapszik, hogy az illető magasabb rendű a többieknél. A kapcsolatok a versengésről szólnak, ahol csak egy győztes lehet. Az önértékelés azonban azt jelenti, hogy méltó és jó vagyok úgy, ahogy vagyok. Nem helyez senkit mások alá vagy fölé, egyenrangú kapcsolatokban gondolkodik, ahol mindenki megkaphatja, amit szeretne.
Velünk születik vagy gyerekkorban alakul ki?
Az is érdekes kérdés, vajon a narcizmus veleszületett tulajdonság, vagy gyerekkorban alakul ki? A narcizmusnak, mint minden más személyiségjegynek, létezik genetikai összetevője. A felnőttként narcisztikus személyiségzavarral diagnosztizáltak már kiskorukban is több figyelemre vágynak, mint a többiek, érzelmileg instabilak, nagyon kiborulnak, ha nem kapják meg, amit akarnak. Ám semmi sincs kőbe vésve. A narcizmust a szocializációs tapasztalatok alakítják, és az iskolakezdés körül jelentkeznek az első jelei. Ha a szülők irreálisan túlértékelik a gyereket, olyan egyedülálló és rendkívüli egyénként bánnak vele, aki különleges bánásmódot érdemel, erősíthetik ezeket a jellemvonásait. Idővel egy ilyen környezetben felnövő gyerek arra következtethet, hogy valóban jobb a többieknél és jobban megérdemli, amit kap. Aztán ahogy felcseperedik, és a versenyt mindig előnybe helyezi az együttműködéssel szemben, mások csodálatára hajt – azaz olyan tükröket választ, amelyekben a legszebbnek tűnik –, akkor tovább erősödnek narcisztikus vonásai.
Ha dicséri magát, biztos baj van vele? Dehogy!
Ugyanakkor ezen a ponton csőstül érkeznek a félreértések a felnőttek részéről. Az a gyerek, aki azt állítja saját magáról, hogy jól focizik vagy kedvesen bánik a testvérével, még nem narcisztikus, ahogyan az sem, aki nem tűri el, hogy megszégyenítsék vagy rosszul bánjanak vele. Az sem feltétlenül kórosan önimádó, aki vitázik, érvel, nem fogadja el elsőre akár szülője, akár a tanára véleményét, utasítását. Az a gyerek viszont, aki társadalmi összehasonlításban mutatja meg magát, azaz azt állítja, hogy ő többet ér másoknál, vagy jobb mindenkinél, már elképzelhető, hogy az önimádó irányba tart, ahogy akkor is, ha a felsőbbrendűségét érintő kritikára agresszíven reagál. A rendkívüli magabiztosság persze még mindig nem diagnózis, sőt. Az objektivitás hiánya és a hibákból tanulás képessége sem az, csupán egy jelzés, amit vagy észreveszünk és helyesen kezelünk, vagy nem.
Úristen, narcisztikus a gyerekem!
Ha csak a gyanú felmerül bennünk, hajlamosak vagyunk a lehető legrosszabbat feltételezni. Pedig narcisztikus gyerek nem létezik. Tényleg nem. Az önközpontúság teljesen normális egy bizonyos pontig. Hogy hol van ez a pont, arról Vincze Dávid pszichológus azt mondja: „A narcizmus kialakulásának alapjait nagyon kis kortól, akár csecsemőkortól kezdve eredezteti a szakirodalom. Ugyanakkor életünk legelején ez az egocentrikus állapot, amiben a baba csupán szükségleteit kielégítő forrásként éli meg a világot, teljesen természetes. A narcizmus társas közegben mutatkozik meg először, ezért nehéz időponthoz kötni. Amíg a gyerek otthon van a szüleivel, csak a fejlődéslélektani alapokat ismerjük. Ugyanakkor továbbra sem létezik narcisztikus gyerek, csupán ráutaló jeleket lehet felfedezni a viselkedésében.”
Miközben teljesen normális, hogy a kisgyerek élete saját maga körül forog, egy ponton túl ez már problémákat okozhat. Ez a pont a pszichológus szerint leginkább ott van, amikor a gyerek kikerül a társadalomba, és ott kell boldogulnia. A narcisztikus viselkedésjegyeket mutató gyereknek beilleszkedési gondjai támadhatnak, hiszen iskoláskorra nem csökken az egocentrizmusa. Ebből kifolyólag konfliktusai alakulhatnak ki a kortársaival vagy az intézmények képviselőivel. Ugyanakkor itt fontos megjegyezni, hogy a narcisztikus jegyekkel bíró személyek jó kommunikációs képességeik révén nagyon megnyerők is lehetnek, és ennek köszönhetően gyakran tartanak fent maguk körül egy holdudvart a pozitív visszajelzések biztosítására. Narcisztikus sérülésükre pedig már csak akkor derülhet fény, amikor valaki vagy valami idealizált énképüket fenyegeti.
Dicsérni is tudni kell
Diagnosztizált narcisztikus kliens esetében nagyon valószínű, hogy már a szülőnél is jelen volt valamiféle személyiségzavar vagy diszfunkció – teszi hozzá a szakértő. A kisgyerek az anyja szemében tükröződve tapasztalhatja meg magát különálló entitásként, és ismeri meg saját érzéseit. Ha azonban a szülő személyisége sem teljesen fejlett, és összemosódik a gyerekével, akkor a saját érzéseit, komplexusait terjesztheti ki rá, amivel fals képet vetít vissza. A hiányos, téves szülői tükrözés nem támogatja a gyerek önérvényesítő törekvéseit, így a kicsi személyisége nem tud teljes mértékben leválni a külvilágot szimbolizáló szülőjéről. Ezáltal önértékelése is nagymértékben környezetétől függhet. Személyiségfejlődése elakad, és így nem fogja integráltan tartalmazni a pozitívumokat és negatívumokat, csak egy sérült, szorongató belső üresség marad a helyén.
A narcisztikus szülő számára a gyerek az ő énjének egy kiterjesztett részévé válik. Ha a gyerek jó, akkor ezáltal a szülő is jó. Ha a gyerek rossz fát tesz a tűzre, akkor őrá hoz szégyent. A gyereknek vagy a szülei szégyenérzetét, vagy nagyzásos énjét kell azelőtt magára vennie, mielőtt elkülönült énje és a saját értékrendje. Ezáltal a gyermekként tudattalan énképét a szégyen és az értéktelenség, illetve belső üresség érzése uralja, amit később a nagyzásos cselekedetekkel és fantáziákkal próbál elfedni.
Na jó, de akkor hogyan dicsérjek?
Szülőként mostanra eléggé összezavarodhattunk. Legyünk jó tükrök, dicsérjünk, de ne túl sokat, mégis mivel teszünk jót? A valódi ráhangolódás, az empatikus visszajelzések és a személy helyett a teljesítmény értékelése a kulcs – folytatja a pszichológus. A valós teljesítményt dicsérjük nyugodtan, mert ez ad erőforrást a gyereknek. A kiegyensúlyozott visszajelzések által különálló személyiségnek érezheti magát, miközben az apa és az anya értékrendje egyfajta belső iránytűként rögzül benne. Ám ahhoz, hogy a gyerek felnőve tényleg narcisztikus legyen, több tényezőnek is szerencsétlenül kell összejönnie. Kialakulásában éppúgy közrejátszanak veleszületett, mint családi és tágabb környezeti változók. Ha egészséges gyereket szeretnénk nevelni, akkor jelezzük vissza a dolgok jó és rossz oldalát egyaránt. Stabil értékrendet képviseljünk úgy, hogy közben elfogadjuk a gyerek önálló személyiségének karaktereit is. Tehát ha rosszul viselkedik, nem mondjuk neki, hogy rossz és szégyent hozott a családra, hanem megkérdezzük tőle, hogy miért viselkedett így. Megpróbáljuk megérteni a cselekvése hátterét. Ez a megértő attitűd nagyon hasznos. Ezzel azt kommunikáljuk, hogy ő egy egyéniség, akit szeretnénk megérteni, ergo fontos. Ezzel a hozzáállással még a konfliktusok során is támogathatjuk önértékelése egészséges fejlődését. Továbbá ha jót csinált az iskolában, azt dicsérjük, hogy milyen szorgalmasan tanult, valamint a kudarcokat is segítjük elfogadhatóvá tenni számára. Fontos kifejeznünk, hogy a kudarc is a mindennapok velejárója, és belefér, hogy az ember ne mindig 100 százalékon égjen. Ezáltal megerősítjük abban, hogy senki sem tökéletes, és hogy ahogy mi sem tesszük, úgy ő se másokhoz mérje magát, csakis saját képességeihez mérten törekedjen a legjobb teljesítményt nyújtani.
