Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Aki gyereket nevel, az pontosan tudja, hogy bármikor megtörténhet a baj. Baleset, betegség esetén azonnal orvoshoz fordulunk vagy mentőt hívunk, miközben szinte pattanásig feszülnek az idegeink az aggodalomtól. Ezzel azonban nem segítünk a gyereknek, akit épp ellátni készülnek: átveszi a mi szorongásunkat, és sokkal kevésbé lesz együttműködő.
Az ötéves lányom egyszer csak belázasodott, természetesen szombat este, amikor esélyünk sem volt elérni a háziorvost. Amikor a lázcsillapító mellett is 40 fok közelébe kúszott a hőmérő szála, be kellett vinnem a helyi kórház sürgősségi osztályára. Ott az addig félálomban heverő gyerek hirtelen magához tért, meglátva az orvost közölte, hogy neki ez a doktor bácsi nem tetszik, és kirohant az ajtón. Az ultrahangon visítva próbált menekülni a fájdalmat nem okozó kezelőfejtől, az egész folyosó tőle zengett. Finoman szólva sem volt együttműködő, én pedig azon gondolkodtam, mégis mit tehetnék annak érdekében, hogy lecsillapítsam. Ahogy az a dr. Márkus Dávid Életmentő Érdemérmes mentőorvos és elsősegély-oktatóval folytatott beszélgetésből kiderül, nem a gyereknél, hanem magamnál kellett volna elkezdeni a probléma megoldását.
Hogy a gyerek hogyan viselkedik, hogy érzi magát akkor, amikor orvossal vagy a mentőkkel találkozik, az nem abban a pillanatban dől el, nem is az előtte lévő órákban, hanem évekkel korábban – figyelmeztet Márkus doktor. – Hosszú szülői munka szükséges ahhoz, hogy felkészítse a gyereket arra, hogyan viselkedjen akár akut helyzetben, akár védőoltás beadásakor. Minél kisebb egy gyerek, annál inkább nonverbális módon kommunikál, azaz azt is nagyon könnyen megérzi, ha a szülők aggódnak, félnek. Mentősként is az a tapasztalatunk, hogy ha a szülő – jellemzően a többgyerekesek – nyugodt tud maradni, akkor a gyerek is, annak ellenére, hogy épp nincs túl jó egészségügyi állapotban. A gyerekek ebben hihetetlenek, képesek légzési nehézségekkel, fulladozva is békésen eljátszani a kisautójukkal. Ám ha azt látják, hogy a szülő pánikol, ők is félni kezdenek, nem engedik, hogy megvizsgálják őket, a szülő pedig ettől még feszültebbé válik. Könnyen kialakul egy ördögi kör.
Mit tehetünk ez ellen? Nagyon nehéz egy ilyen helyzetben nyugodtnak maradni, lecsillapítani egy rettegő gyereket és magunkat is.
A félelem, az izgulás teljesen természetes, de ha ilyenkor azt mondogatjuk magunknak, hogy ne izgulj, ne félj, azzal nem segítünk. Még rosszabbá válik a helyzet akkor, amikor a szülő nekiáll túlgondolni a dolgokat, és nem arra koncentrál, az adott pillanatban mi történt, hanem belül már tíz lépéssel előbbre jár, és már az intenzív osztályt meg a tartós károsodást vizionálja. Ez az a folyamat, amit tudatosan le lehet állítani. Az ember magára szól, hogy stop, arra figyelek, ami most van. Például fáj a gyerek hasa. Nem arra gondolok, hogy a perforálódott vakbele milyen problémákat fog okozni, hanem arra, hogy most fáj a hasa, beviszik a kórházba, majd meglátjuk, mi lesz, meg fogjuk oldani. Arra figyeljünk, ami felett van kontrollunk. Az pedig, hogy eközben izgulunk, teljesen normális, azt jelzi, hogy fontos számunkra a gyerekünk.
A saját félelmem feloldása mellett nekem kell gondoskodnom a gyerek nyugalmáról is. Ezt hogy tudom elérni?
Nagyon fontos lenne kialakítani még bármilyen baj megtörténte előtt, hogy hol van az orvos helye a gyerek életében. Ha a szülő fenyegeti vele a gyereket, vagy egyfajta büntetésként használja – tipikus példa a ne rosszalkodj, mert elesel és aztán mehetünk az orvoshoz –, akkor egy rutinvizsgálaton is azt érezheti, hogy büntetést fog kapni. Ezek után ne csodálkozzunk, ha félve megy be a rendelőbe, és azt hiszi, hogy ott valami rossz dolog vár majd rá. Ugyanez igaz a mentőkre is. Ha elhalad az utcán egy szirénázó mentőautó, akkor nagyon fontos, hogy mit válaszolunk a gyerek kérdéseire. Ha azt mondjuk, hogy azért mennek a mentők, mert valami baj van, a gyereknek azt mutatjuk, hogy ha egyszer hozzá kell őket hívni, akkor biztosan baj lesz. Ehelyett mondhatjuk azt a kérdéseire válaszul, hogy valakinek fáj valamije, és az orvosok azért mennek, hogy el tudják mulasztani a fájdalmát, és onnantól kezdve az illető biztonságban lesz. Az így nevelt gyerek a hozzá kiérkező mentők láttán azt érzi majd, hogy a szenvedésem most csökkenni fog, biztonságban vagyok, tehát sokkal nyugodtabban fog viselkedni.
Hogy képviseljem ezt a vonalat, amikor valójában azért vagyunk az orvosnál, azért hívtuk a mentőket, mert tényleg baj van?
Nagyon fontos az őszinteség, az ősbizalom. Ha a gyerek bízik az édesanyjában, akkor akiről az anyukája azt mondta, hogy megbízható, abban meg is fog bízni. Ám ha a szülő ezt a bizalmat egyszer eljátssza, például azt mondja a gyerekének, hogy megyünk a játszótérre, ám közben az orvosi rendelő felé ballag vele, mert védőoltást kell beadatni, akkor az ősbizalom is sérül. Innentől kezdve akármikor, amikor a gyerek orvoshoz megy, félelem lesz benne, hogy most jön az ismeretlen, a fájdalom. Ehelyett teljesen őszintén el kell neki mondani, mi vár rá. Ha fájdalom fogja érni, azt is. Ám érdemes elmagyarázni, ez miért történik. Persze arra vigyázzunk, hogy a gyerekek képesek végtelenül szó szerint érteni mondatokat, irreális félelmek alakulhatnak ki bennük, és egy vérvételnél azt képzelhetik, hogy elveszik tőlük az összes vérüket. Ezért fontos a kérdezés, az orvosos játékok játszása, a helytálló magyarázat. Például egy óvodás kisgyereknek úgy mesélték el az egyik gyerekklinikán, mi fog történni vérvételkor, hogy kis katicákat fognak kicsalogatni a vénájából, ezek voltak a vércseppek, de nem kell majd nagyon sok belőlük, csak egy kémcsőnyi, és ennél sokkal több benne marad. Így máris valamiféle varázslatos dologgá vált az egész.
Ezt értem. Ugyanakkor hogy kommunikáljam pozitívan azt, hogy le kell fognom a vizsgálathoz?
Le lehet fogni úgy a gyereket, hogy közben az anya szorosan megöleli. Ha az orvos hagyja, hogy az anya-gyerek kapcsolat végig megmaradjon, akkor sok esetben aminek a lefogás a célja, az ölelésként jelenik meg.
Igen, de egy olyan helyzetben tartom így a gyerekem, amiből ő el akar menekülni, én pedig ezt nem hagyom.
Persze, vannak olyan helyzetek, időszakok, például a dackorszak, amikor nehéz okosat mondani. Ugyanakkor a legtöbb gyerek hagyja, hogy az anyja megölelje. Kell egy kis türelem, mert ha a gyerek lázadására rögtön erővel válaszolunk, akkor az nem fog eredményre vezetni. Erre is vannak módszerek, hogy visszanyerjük a kontrollt a rendelőben vagy a mentőben. A gyerek menekülni szeretne a szituációból. Ez jelenti számára a kontrollt, mert egy olyan helyzetbe került, ahol nem ő irányít. Ilyen esetekben lehet ezt a kontrollt más formában visszaadni. Például vizsgálat előtt, amikor öltözünk, megkérdezem, hogy na, melyik cipődet szeretnéd felvenni a doktor bácsihoz. Vagy a rendelőben arra a székre szeretnél leülni, amíg megvizsgálnak, vagy az ölemben szeretnél ülni? Emellett létezik egy Yes Set nevű módszer is, amit először salesesek kezdtek használni, de aztán rájöttek, hogy orvos-beteg kommunikációban is hasznos, főleg gyerekeknél. A lényeg az, hogy az orvos feltesz egy csomó olyan kérdést, amire a gyerek igenlő választ ad: Te vagy a Petike? Tényleg így hívnak? Már ennyi idős vagy? Most kezdtél óvodába járni? Négy-öt ilyen kérdés után ha megkérdezem, hogy megnézhetem-e a sérült kezét, vagy beadhatom-e neki az oltást, sokkal nagyobb eséllyel mond igent.
Apropó, oltás: apró beavatkozás, mégis nagy félelem övezi. Tudunk ezen segíteni?
Ha védőoltásra megyünk, annak egyik gyerek sem örül. De ha elmagyarázzuk neki, hogy igen, az oltás fájni fog, de ezen túl kell esni, és minél több ilyenen túlestél, annál nagyobbra nősz és annál egészségesebb, erősebb leszel, akkor már nem fog annyira félni. Segít az is, ha a gyereknek van pozitív példája, egy nála idősebb gyerek, akiről el lehet mesélni, hogy ő is volt védőoltáson, kapott egy szurit, de nagyon bátran viselkedett és választhatott a végén egy matricát. Egy kicsit fájt neki, de hősiesen viselte. Így a gyerek várni fogja, hogy ezen a beavatáson, szertartáson ő is átessen, hogy majd egészséges felnőtt lehessen.
Ilyenkor buknak ki az olyan mondatok az ember száján, mint hogy ne sírj, vagy ne félj.
Ez nem egy támogatandó kommunikáció. A gyerekek sírni fog, ez teljesen egyértelmű, de ha előtte azt kértem tőle, ne tegye, ő pedig mégis könnyezik, akkor kudarcélményt él át. Ám ha azt mondom neki, hogy legyél bátor, a legtöbb gyerek ilyenkor sírdogál, de túl leszünk rajta és utána elmegyünk egyet fagyizni, máris más kontextusba helyeztem. Azt pedig, hogy ne félj, tilos mondani a gyereknek. Képzeljük el, hogy elmegyünk a gyerekkel játszótérre, ami ugye nem egy félelmetes dolog. Mondunk olyat neki, hogy megyünk a játszótérre, ne félj? Nem. Akkor nyilván fura lesz a gyereknek, ha azt mondom neki, hogy elmegyünk a doktor nénihez, ne félj. Ő alapesetben nem fél tőle, ha nem nagyon volt ilyen tapasztalata, miért félne? Ám ha a szülőtől azt hallja, hogy ne félj, máris azon kezd gondolkodni, mégis mitől kéne tartania.
Találkoznak egyébként olyan esettel, amikor a szülővel nem lehet együttműködni?
Gyakrabban, mint a gyerekkel. Nem mindig olyan családokhoz megyünk ki, akik gazdag érzelmi intelligenciával vannak megáldva. Ilyenkor megtörténik, hogy a szülő félelme agresszióba fordul, akár a mentőegység, akár a család többi tagja iránt. Láttam olyat, hogy egy 11 éves sérültnek az apja és a nevelőanyja összeverekedett. Az ilyen helyzetekkel nehéz hirtelen mit kezdeni, nem tudjuk helyretenni egy teljes család dinamikáját. Vannak dolgok, amikre nincsen ráhatásunk. Nyugodtsággal és kommunikációval, az irreális félelmek eloszlatásával azonban így is nagyon sokat el lehet érni.
