Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Gyereket nevelni egyszerre csodálatos és iszonyatosan fárasztó. Nem feltétlenül csupán a napi teendők és a felelősség súlya miatt: ha jó szülők akarunk lenni, sok esetben fájdalmas belső folyamatainkra kell rálátnunk, és azok segítségével változnunk.
Ideális esetben boldog gyerekkort hagytunk a hátunk mögött, amelyben megtapasztaltuk a feltétel nélküli szeretetet, biztonságot, a maga teljességében fejlődhetett ki személyiségünk, önbizalmunk, önállóságunk, megkaptunk minden szükséges támogatást. Így nagy eséllyel választottunk olyan párt, aki mellett valóban kiteljesedhet az életünk, akivel jó szülőpárt alkothatunk. A gyerek megszületése így is hatalmas testi-lelki, szerkezeti változásokat hoz magával, de van belső erőnk, amire támaszkodhatunk.
A cseppet sem ideális, ám annál gyakoribb esetben viszont egy rosszul megélt, akár bántalmazó gyerekkor után kéne ép felnőttként vállalnunk egy új emberi lényért a felelősséget. Honnan merítsünk erőt, hogy cseréljük le a régi mintáinkat – egyáltalán képesek vagyunk felismerni őket?
Ha a gyerekkorunk – a számtalan okok egyike miatt – nem volt tökéletes, első körben ahhoz kell bátorságot merítenünk, hogy ezzel szembenézzünk. Mindannyian idealizálunk, bagatellizálunk, mentegetjük a szüleinket. Tény és való, hogy tökéletes ember nem létezik, ugyanakkor fontos, hogy tisztában legyünk saját belső működésünkkel és valódi tapasztalatainkkal, mielőtt gyereket vállalnánk. Ennek hiányában az „én is így nőttem fel, mégsem lett semmi bajom” attitűd határozhatja meg a gyereknevelésünket, azaz már azt magyarázzuk, miért követjük el ugyanazokat a hibákat, amiktől annak idején magunk is szenvedtünk.
A rózsaszín álom elengedése
Mindannyian úgy futunk neki az első gyereknek, hogy tökéletesen fogjuk csinálni. Itt nem lesz veszekedés, kiborulás, látjuk, hogy a szüleink mit rontottak el, igyekszünk az ellenkező irányba haladni, nagyszerű terveink vannak. A terhesség, a szülés hozta hormoncunami, a kialvatlanság s úgy általában a nagybetűs élet azonban hamar megmutatja, milyen sebezhetők tudunk lenni. Nem biztos, hogy van erőnk mindig kedvesnek, türelmesnek maradni, sőt akár azon kaphatjuk magunkat, hogy a régi, jól bejáratott, biztonságosan ismerős sémákat szedjük elő lelkünk elfeledettnek hitt mélyéről. Földhöz szögezhet az önbizalomhiány, a félelem, megszokott életünk hiánya, a csalódás saját magunkban, társunkban, a nagy álomban, ami azt ígérte, hogy majd minden babaszagú-rózsaszín és tökéletes lesz.
Ön itt áll
Így kötünk ki előbb-utóbb szinte mindannyian hullafáradtan, mackónadrágban, borzasan a kanapén ülve, azt keresgélve, vajon honnan a csudából merítsünk erőt a következő naphoz? Egy ideig persze elvisz a dac, meg az „én nem fogom úgy csinálni”, de idővel elfogy a szufla. Hogyan legyünk jó szülők, és miért nem mondta előre senki, hogy ez ilyen nehéz? Hogyan tegyünk boldoggá egy kis embert, ha magunkat is nehezen megy? Kitől kérjünk segítséget? A nagyszülőktől, azaz azoktól az emberektől, akik legrosszabb esetben tönkre-, de legalábbis nehézzé tették a gyerekkorunkat? Bízzuk rájuk a még ártatlan csecsemőt? Mit tegyünk, ha nem hajlandók támogatást nyújtani – ezer okból neheztelhetnek, akár azért, mert szembesítettük őket korábbi hibáikkal, akár azért, mert úgy érzik, kizárjuk őket az unokázásból, vagy egyszerűen nem úgy csináljuk a dolgokat, ahogy szerintük illene?
A legegyszerűbb módja a töltődésnek visszabújni egy kicsit abba a biztonságos fészekbe, ahol régen gondoskodtak rólunk, és pár napot ismét az anyai szárnyak alatt tölteni, megerősödni, feltöltődni önbizalommal. Akinek azonban ilyen hely nem adatott meg, elképesztően egyedül érezheti magát. Ugyanakkor hiába fáradt, továbbra is hegyként tornyosul elé a feladat, hogy boldog gyerekkort biztosítson, hogy ne vigye tovább a régi mintákat. Dr. Ruzsa Dórát, a kisgyerekes nők pszichológusát arról kérdeztük, milyen lehetőségeink vannak a továbblépésben. Első körben az is kiderült, hogy kétségeinkkel, fájdalmainkkal cseppet sem vagyunk egyedül.
Fel lehet osztani a szülőtársadalmat a traumái mentén?
Azt gondolom, a nehéz gyerekkor senkinek nem lehet mentség. Ebbe nem ér takarózni, hiszen voltaképpen mindannyiunknak nehéz gyerekkora volt. Kinek súlyosan bántalmazó, kinek elhanyagoló szülei voltak, kinek pedig nem is voltak szülei. Lehetetlenség volna a traumák szerint bármiféle erősorrendet felállítani. A lényeg az, hogy mindannyiunknak lehetősége van dolgozni a saját transzgenerációs vagy a szülői házból hozott traumáival. És nemcsak hogy lehetőségünk van rá, kutya kötelességünk is. Egyrészt önmagunk miatt, hiszen a felmenőink által hurcolt keresztek nem a mi keresztjeink, nyugodtan lerakhatjuk őket. Bár tudom, ez milyen nehéz. Főleg itthon, a vesztes háborúk és '56 miatt hordozunk ólomsúlyokat a vállunkon. Ott van kimondatlanul bennünk, hogy valamiért vezekelnünk kell. Hogy mi aztán nem lehetünk maradéktalanul boldogok. Ha sikereink vannak, akkor is húzzuk meg magunkat, mert ki tudja, mi lesz a vége.
Mi adhat erőt a változtatáshoz?
Jó lenne ezeket a homályos, ősrégi terheket lepakolni, mert nekünk aztán tényleg semmi közünk hozzá. A traumák azonban a génekhez tapadva, makacsul végigkövetnek nemcsak emberéleteket, hanem generációkat is. Szóval egyrészt önmagunk miatt hatalmas a felelősségünk, és kötelességünk feltárni és kezelni a múltunkból ható traumatizáló hatásokat. Másrészt pedig – és sok embernél ez nyomja be az indítógombot, nem is önmaguk – a gyerekeink miatt. Mert ők aztán tényleg nem tehetnek semmiről, és tényleg megérdemlik, hogy tiszta lappal kezdhessenek.
Miért pont szülőként jönnek elő a rossz emlékeink?
A szülővé válás az esetek túlnyomó részében felszakítja a régi sebeket. A szülő-gyerek kapcsolat ugyanis erősen tekintélyelvű, kiszolgáltatott. Csak amikor szülővé válunk, hirtelen a másik oldalon találjuk magunkat. Szembesülünk azzal, hogy mennyire rosszul csinálták a szüleink – vagy voltaképpen nem is csinálták olyan rosszul, hiszen ez tényleg nehéz ügy. Ilyenkor jön a harag, a vádaskodás, az együttérzés, a felmentés.
Miért használjuk mégis, akaratlanul is az ő módszereiket?
A szülői mintát automatikusan még akkor is másoljuk, ha nem volt éppen ideális. Hiszen nincs más. Arra ugyan rájövünk, hogy nem volt túl jó, de kellő képzettség hiányában nem tudunk továbblépni. Nem akarom úgy csinálni, mint a szüleim, de fogalmam sincs, hogy akkor hogyan csináljam. És önismeret, szülői képzések (olvasás, tréning) híján maradunk az egyetlen, ismerős mintánál, még ha pontosan tudjuk is, hogy az nem jó. A bántalmazott gyerekek sajnos szülőként igen gyakran válnak maguk is bántalmazó szülővé emiatt. Vagy képzés, önismereti munka nélkül átesnek a ló túloldalára és olyan engedékeny szülők lesznek, hogy a gyerekük mindent megenged magának, szabályok nélkül.
Hogy találjam meg az arany középutat? Ebben a helyzetben is igaz, hogy először magamat kéne rendbe raknom, s csak utána a gyereknevelési elveimet?
Sok embernél a szülővé válás hozza el az égető igényt az önismereti munkára. Hála Istennek a régi, rosszul működő minták nagy hatékonysággal felismerhetők és kellő türelemmel kezelhetők is. Ez a munka nem sétagalopp. Kemény, fájó és nemritkán hosszadalmas is. A végén viszont ott van a jutalom: tudatos, nyugodt, elégedett élet, amit a gyerekeinknek is át tudunk adni példaként. A rosszul funkcionáló, generációk óta hurcolt családi minták helyett.
