Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A gyerekek viselkedése sokat elárul a környezetükkel való kapcsolatukról, ám sokszor paradox módon. Az irányunkba kimutatott feszültségek például nem mindig ellenünk szólnak – sőt, sokszor éppen az általunk megadott biztonságot tükrözik.
Felnőttként megválogatjuk, hogy kik előtt milyen képet mutatunk magunkról. Gyakran kifejezett tudatossággal igyekszünk alakítani a megjelenésünket és a viselkedésünket annak érdekében, hogy megfelelő benyomást keltsünk az éppen adott környezetünkben. Szeretnénk, ha hamar befogadnának minket, ha pozitív képet alkotnának rólunk, vagy esetleg ha rögvest el is ismernék erényeinket, jó tulajdonságainkat. Talán külső szemlélőként ez a viselkedés nem tűnik igazán erkölcsösnek, az emberi psziché működése szempontjából azonban természetes. Az önszabályozás célja az önvédelem is, ami megjelenhet az önérvényesítésben, de akár a konfliktusok kerülésében is.
Szerzőnkről
Tarkovács Cecilia szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint öt éves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
A felnőttekhez hasonlóan a gyerekek sem mutatják mindenkinek ugyanazt a képet önmagukról. Már az egészen kicsik is viselkedhetnek angyalként a bölcsődében, óvodában, miközben otthon igazi kis ördögfiókák, vagy éppen fordítva, ők viszont általában más okból teszik mindezt. Jó magaviseletük nem a látszatkeltést szolgálja. Ahogy a legtöbb felnőtt is, a gyerekek is ott lazítanak, ott tanúsítanak kevesebb önkontrollt, ahol biztonságban érzik magukat, ez pedig jobb esetben az otthon melege, a szülők feltétel nélküli szeretete. Az odaadásunkra kapott agresszív, dühös, tiszteletlen és szemtelen megnyilvánulásokról ugyanakkor nehéz elhinni, hogy nem nekünk vagy rólunk szólnak. Még ha ezt tudjuk is, akkor sem érezzük megtisztelve magunkat ezekkel a viselkedésekkel, így hát nem is csoda, ha nehezünkre esik eldönteni, miként is reagáljunk.
Odakint a nagyvilágban
A gyerekeket rengeteg feszültség éri napi szinten, hiszen a világ tele van számukra új, ismeretlen, kiszámíthatatlan jelenségekkel és eseményekkel. Minél kevesebbet tudunk a minket körülvevő emberek, tárgyak, élőlények és helyzetek működéséről, annál nagyobb bennünk a bizonytalanság és a veszélyeztetettség érzése, ez pedig arra sarkall minket, hogy fokozzuk a figyelmünket, az önuralmunkat és az alkalmazkodóképességünket. A gyerekek pedig, legyenek bármilyen kicsik is, ezen igyekeznek. Bölcsődében, óvodában és más intézményekben többek között ezért is mutatkozhatnak szófogadóbbnak, együttműködőbbnek – hiszen a biztonságuk érdekében valamilyen szinten alkalmazkodniuk kell.
Rengeteg inger éri őket, amiket még csak próbálnak megfelelően észlelni, kezelni és feldolgozni, és ez nagy energiát vesz igénybe. Talán felnőttként is szoktuk érezni, hogy minél nagyobb koncentrációra van szükségünk napközben, annál könnyebben telik meg a „stresszdobozunk”. Amikor az embernek hosszan kell összpontosítania, figyelnie és önmaga rezdüléseit irányítania, a kevésbé lényeges stresszhelyzeteket és a fáradságot igyekszik elnyomni, elhessegetni, félretenni. Legalábbis ameddig tudja. Ezért is olyan jó a munkából elszabadulva valami olyat csinálni, ahol ezek a félretett érzések felszabadíthatók. Lehet ez sport, baráti iszogatás, valamilyen kényeztető szolgáltatás, vagy bármi más, ami kikapcsol, ami leereszt, ami szabadságot ad.
De mi van a gyerekekkel, akik még nem tudják kifejezni, hogy mire vágynak, sőt azt is ritkán, hogy mi zaklatta fel őket, és akiktől továbbra is elvárják a felnőttek, hogy viselkedjenek, és lépten-nyomon szót fogadjanak? Kimerülnek, és még csak nem is tudják mindezt kommunikálni, vagy megfelelő módon kezelni.
Ahol a biztonság, ott a lazítás
A felnőttek világában is gyakran előfordul, hogy a napközben összegyűlt feszültségeket otthon, a családtagjainkon vezetjük le. Miért? Mert otthon érezzük (vagy szeretnénk érezni) magunkat biztonságban, ahol meghallgatnak és elfogadnak. A gyerekek is általában ott engednek az önszabályozásból, ahol a szülők mindenkori szeretetét és elfogadását érzik – vagyis épp a jó kapcsolatunk elismeréseképpen mi kapjuk a feketelevest.
Furcsa paradoxon, de gyakran valóban ez a helyzet, és nem könnyű megélni, valamint helytállni benne. Könnyen magunkra vehetjük a gyerekünk negatív viselkedését, elbizonytalanodhatunk, hogy jól neveljük-e, megérdemeljük-e ezt a bánásmódot. Persze fel is kell tennünk magunknak a kérdést, hogy vajon rólunk szól mindez, vagy nem. A kamaszoknál számítunk rá, hogy tiszteletlenek és szemtelenek, de a kisgyerekektől ezt még nem várjuk, a kommunikációjukból pedig sokszor nem is egyértelmű, hogy mi válthatta ki az ellenszenvet. Ezért kell türelemmel és figyelemmel kísérni a konfliktusokat, még ha mellette megvannak a magunk hétköznapi nehézségei is.
El kell tudnunk választani magunktól a gyerek megnyilvánulásait, hogy ne egyből védekezni kezdjünk akár szigorral, akár engedékenységgel, hanem a segítségükre lehessünk önmaguk kifejezésében. Komoly feladat ez, ami tudatosságot és gyakorlatot igényel. Nekünk kell vállalnunk, hogy segítünk önmaguk számára lefordítani az érzéseiket (Mérges vagy? Arra számítottál, hogy…?), esetleg megoldást találni azok elfogadható kinyilvánítására (beszéd, rajz, elvonulás, párnába üvöltés), miközben egymás határait is tiszteletben tartjuk.
Az észszerű keretek fenntartása nem tapintatlanság
A gyerek otthon kiadott érzelmi feszültsége ugyan megértést kíván a részünkről, mégsem kell együtt járnia az általunk fontosnak tartott értékek és határok felülírásával. Amikor azt tapasztaljuk, hogy a gyerekünk nehézségeken megy keresztül, hajlamosak vagyunk túlságosan ellágyulni, és a gyerek védelme és támogatása érdekében gyakran a saját határainkból engedünk, remélve, hogy odaadásunk megbecsülést kap viszonzásul. A határok feloldása ugyanakkor több problémát is generálhat, hiszen ez az állapot hosszú távon nem fenntartható. Ha nincs védve a saját terünk, hamar kimerülhetünk, stresszesebbé és feszültebbé válhatunk, ami a gyerekünkben is bizalmatlanságot, bizonytalanságot kelthet. Nem tudja, hogy mire számíthat és meddig, ami miatt a feszültsége oldódás helyett tovább fokozódhat.
Ilyen esetekben valójában két választása marad. Az egyik, hogy elcsöndesül, magába fordul, és némiképp szorongani kezd otthon is, vagy éppen ellenkezőleg, felerősíti kihívó viselkedését, hogy megpróbálja kierőszakolni a határokat. Ezek a segélykérő megnyilvánulások általában nagyon intenzívek, figyelemfelkeltők, és azt jelzik, a gyerek kiszámíthatóságra, biztonságra vágyik.
Amikor otthon egy angyal és máshol egy ördög
A gyerekek általában a szüleik felé mutatják ki igazán a foguk fehérjét, hiszen biztonságos kötődés mellett tőlük várhatják a legnagyobb megértést és elfogadást. Előfordulhat azonban, hogy változik a felállás, és olyan viselkedésről számolnak be mások, amit mi otthon sosem tapasztalunk. Ilyenkor érdemes megnézni, hogy milyen közösségben, kivel szemben jelenik meg a nem kívánt viselkedés. Minél személyre szabottabb vagy helyhez kötöttebb, annál valószínűbb, hogy egy rossz élmény vagy kapcsolat áll a dolog hátterében, ami a gyerekben aggodalmat, frusztrációt keltett, és most a megváltozott viselkedésével igyekszik védekezni. Ezzel szemben minél inkább csak a családi környezeten kívül válik általánossá, annál valószínűbb, hogy az ok otthon keresendő, hiszen valamiért a belső feszültségeit egyedül otthon képes kordában tartani.
A gyerekek viselkedése sokat elárul a környezetükkel való kapcsolatukról, ám sokszor paradox módon. Ahhoz, hogy valóban megérthessük őket, el kell választanunk önmagunktól, s meg kell próbálnunk külső szemlélőként értékelni őket. Ehhez pedig türelemre, nyitottságra és mindenekelőtt kitartásra lesz szükségünk.
