Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A gyerekünk akkor avat be minket érzéseibe és gondolataiba, ha érzi, hogy elfogadjuk őt. Megnyilvánulásaink azonban gyakran nem ezt tükrözik, s ennek gyakori oka az úgynevezett közléssorompók alkalmazása. De vajon ez mit jelent, és mit tehetünk azért, hogy érezze, valóban figyelünk rá?
Minden szülő vágya, hogy a gyereke őszinte és nyitott legyen vele. Elmesélje a bánatát, a kérdéseit, az örömeit, mindazt, amit szívesen megosztana, csak nem akárkivel. Mély és bensőséges kapcsolatot szeretnénk kialakítani velük, ez azonban nem mindig egyszerű. Egyre több helyen lehet olvasni arról, hogy a valódi szeretet érzését az elfogadás tanúsítja. Minden gyerek (és felnőtt) egyik elsődleges szükséglete, hogy érezze, a szülei úgy fogadják el, ahogy van. Ez segíti őket a fejlődésben, a változásban és az önértékelésük megerősítésében is. Egy szülőnek a gyereke iránti elfogadása persze ritkán kérdőjelezhető meg, annak megfelelő érzékeltetése viszont (akár verbálisan, akár nonverbálisan) annál inkább. Érzéseinket ugyanis gyakran paradox módon tudjuk csak kifejezni. S bár a gyerekeknek igen jó vevőkéik vannak szüleik érzéseinek monitorozására, az ellentmondásos megnyilvánulások összezavarják őket és kétséget keltenek bennük, aminek végső eredménye általában az elzárkózás. Dr. Thomas Gordon amerikai pszichológus szerint elfogadásunk megfelelő kifejezésének útjában a közléssorompók állnak.
Mik azok a közléssorompók?
Bizonyára mi is fel tudunk idézni olyan emléket, amikor egy baráti beszélgetés során érzéseink megosztása nem hozott számunkra kielégítő eredményt. A másiknak olyan reakciói voltak, hogy nem tudtunk mindent elmondani, nem oldotta a feszültségeinket, sőt talán az egész kapcsolatunkra rossz hatással volt. A közléssorompók olyan kommunikációs visszacsatolások (választípusok), amelyek megakasztják a párbeszédet, vagyis sorompót állítanak a gyerek további közlésének. Gordon 12 csoportba osztotta ezeket:
- Utasítás
- Figyelmeztetés, fenyegetés
- Prédikálás, moralizálás
- Tanács
- Kioktatás, logikai érvelés
- Ítélkezés, kritizálás, hibáztatás
- Dicséret, egyetértés
- Kifigurázás, megbélyegzés
- Elemzés, diagnosztizálás
- Megerősítés, vigasztalás
- Vizsgálódás, kérdezősködés
- Elterelés, humorizálás
Ezt végigolvasva bizonyára felmerülnek bennünk kérdések, például hogy miért lenne a dicséret mellőzendő. Vagy hogy akkor egyáltalán mit mondhatunk a gyereknek? Fontos leszögezni, hogy ezek a közlésfajták, néhány kivételtől eltekintve (például kifigurázás, kritizálás, fenyegetés), kizárólag akkor okoznak kárt a beszélgetésben, ha a gyerek éppen a problémáját osztja meg velünk. A szülői válaszoknak általában több jelentésük van. Kijelentéseink mögöttes tartalmakat is hordoznak, minek következtében a gyerekeink jóval többet hallanak ki a mondandónkból, mint egyszerű tanácsot, figyelmeztetést, vagy épp vigasztalást. Utóbbi üzenheti például a gyerek aktuális érzésének elutasítását is, mivel szeretnénk, ha minél hamarabb kikerülne ebből a negatív állapotból. A javaslataink azt is sugallják, nem bízunk abban, hogy a gyerekünk maga is meg tudja találni a megoldást, a figyelmeztetéseink pedig akár arra is utalnak, hogy nem hisszük, elég okos ahhoz, hogy számoljon a következményekkel. Belső indíttatásunk mindhárom esetben segítőkész, mégis olyan rejtett üzeneteket közvetít, ami elfojtja a gyerek további közlés iránti vágyát.
Elfogadás kimutatása szavak nélkül
Szülőként hajlamosak vagyunk tartózkodni a csöndtől és a be nem avatkozástól, amikor valamilyen problémát észlelünk a gyerekünk lelkivilágában, tanulásában, vagy épp játékában (például ha nem sikerül összeillesztenie valamit). Úgy érezzük, ezzel cserben hagynánk őt, azaz pont abban erősítenénk meg, amit szeretnénk elkerülni. Csakhogy a passzív figyelmünk, a nyitott testbeszédünk és a „be nem avatkozásunk” éppen az elfogadásunkat is tükrözheti. Amikor a gyerek önállóan játszik, a szülő, elfoglalva magát a saját teendőivel, lehetőséget teremt számára, hogy önállóan próbálkozzon, hibázzon, és játékát a saját elképzelései szerint alakítsa. A gyerek konfliktusai során is időt hagy, hogy megbizonyosodjon arról, valóban igényelt-e a segítsége. Azt üzeni a gyereknek, hogy amit csinál, ahogy viselkedik, az rendben van, hogy elfogadja őt, és bízik képességeiben.
Hasonló a helyzet akkor is, amikor a gyerekünk mesélni kezd nekünk valamit. Gordon egyik könyvében (A gyereknevelés aranykönyve) említ is egy igen sokatmondó példát a passzív figyelem alkalmazásának hatékonyságáról. Egy gimnazista lány osztja meg apjával, hogy aznap az igazgatóiba küldték. A szülő nyitott testbeszédével (karok lazán, szemkontaktus), figyelmével és mindössze néhány ühümmel kíséri végig lánya közlését, aki ennek hatására képes mindent kiereszteni magából. Nemcsak a történések pontos sorát, de saját nézőpontját, sőt aktuális elmélkedéseit is képes megfogalmazni, aminek következtében jövőjére nézve végül saját maga tud megoldást találni. Az apa által biztosított csend és passzív figyelem elérte, hogy a gyereke elfogadva és meghallgatva érezze magát, s ennek okán ne csak kieressze a fáradt gőzt, de még fejlődjön is. A csönd, a be nem avatkozás és a passzív figyelem értékét tehát nem szabad alábecsülni.
Hívogatók és az értő figyelem
A passzív figyelem mellett a beszélgetéseknek, az egymás közötti eszmecseréknek és vitáknak is nagy szerepe van az ember életében. Az üzenőnek olykor kell némi megerősítés és biztatás a fogadó részéről, hogy követi a fonalat, és érdekli a folytatás. Hogy elősegítsük a gyerek nyílt kommunikációját, lényeges, hogy a visszacsatolásaink, válaszfajtáink ne tereljék ránk a figyelmet. A közléssorompók legnagyobb hibája, hogy a mi gondolatainkat, érzéseinket és véleményeinket fogalmazza meg, holott a gyerek önmaga érzéseinek és gondolatainak elfogadására vágyik. Annak érdekében, hogy reakcióinkkal ezt közvetítsük, első lépésként alkalmazhatunk úgynevezett „hívogatókat”: Értem. Aha. Tényleg? Hogy volt ez… Érdekes. Ne mondd! Mesélj erről! Ezek a kijelentések és kérdések csupán annyit jeleznek, hogy követjük a sztorit, de nem szorítjuk korlátok közé a gyereket, aki éppen ezért lendületet nyerhet a folytatáshoz.
A Gordon nevéhez fűződő értő figyelem már egy sokkal komplexebb visszacsatolás, amely bizony gyakorlást igényel – tekintve, hogy alapvetően nem így szocializálódtunk –, mégis a leghatékonyabb módja annak, hogy a gyerekeinket önindította szóra bírjuk. Konfliktusaink leginkább félreértésekből adódnak. Amikor a gyerekünk megoszt velünk valamit, annak magunkban jelentést tulajdonítunk, majd reagálunk, s a gyerekünk is megteszi ugyanezt. Csakhogy egyikünk sem lehet biztos abban, hogy jól gondolja, miként érti a másik. Az értő figyelem ezeket a félreértéseket kerüli el azáltal, hogy közvetlen válasz, közléssorompó helyett inkább ellenőrzi, hogy jól értelmezi-e, amit az üzenő mondott: Látom, ez rosszulesett. Úgy tűnik, Peti csalódást okozott neked. Látom, nagyon büszke is vagy rá. Mintha azon gondolkodnál… Ha ekképpen tudatjuk gyerekünkkel, hogy mit hallottunk ki a közléséből, még a félreértés sem vezethet vitához, mindössze helyesbítéshez. A gyerekünk érzi, hogy rá figyelünk, elfogadjuk, és őt akarjuk megérteni. Ha pedig ezt érzi minden alkalommal, mikor mesélni kezd nekünk, sosem lesz oka falakat húzni és elzárkózni, ha amúgy azt érzi, jó lenne elmesélni valamit. Az értő figyelem hatékonyságát bizonyítja az is, hogy minden terapeuta is tanulja, hiszen a páciensekkel való közös munka hamar kudarcba fulladna nélküle. Mindazonáltal elsajátítása nem okoz akkora nehézséget, ha készek vagyunk megérteni és valóban gyakorolni.
