Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Melyik szülő keble ne dagadna a büszkeségtől, ha gyereke már háromévesen egy iskolás szintjén tud olvasni, írni, számolni? Esetleg kiemelkedően tehetségesnek bizonyul valamilyen sportban vagy művészeti ágban? A csodagyerekek sorsa azonban a legtöbb esetben nem alakul olyan fényesen, mint ahogy azt várták.
A világ egyik legokosabb embere gyerekkorában másfél évesen már olvasott, nyolcévesen már nyolc nyelven beszélt, élete mégsem ért boldog véget. Ludwig van Beethoven zenei tehetsége egészen kis korában megmutatkozott, ám alkoholista apja rendszeres veréssel és egyéb büntetésekkel érte el, hogy fia a lehető legtöbbet gyakoroljon. Wolfgang Amadeus Mozart és Liszt Ferenc édesapja hasonló módon szomjazta a sikert, amit gyerekén keresztül élhetett át, de az igaz, hogy kevésbé kegyetlen eszközökkel vették rá fiaikat a zongorázásra. A magyar csodagyerek, Szász Marci, aki ötéves korában 195-ös eredményt ért el egy intelligenciateszten, sokáig birkózott a népszerűség és a magas elvárások nehézségeivel. Bár kiskamaszként leérettségizett, úgy fogalmazott, senkinek sem kívánja azt az időszakot, és felnőttként is csak az átlagos életben, a rivaldafény teljes mellőzésével találta meg a boldogságot.
A csodagyerekből nem feltétlenül lesz csodafelnőtt
Wendy C. Roedell, a washingtoni Northwest Gifted Education Center oktatási szaktanácsadója már 1984-ben leírta, milyen nehézségekkel kell szembenéznie egy átlagosnál tehetségesebb gyereknek. Alapvetően minél nagyobb az intellektuális szakadék közte és kortársai között, annál nagyobb az esély a beilleszkedési nehézségekre, és végső soron a boldogtalanságra. A kiemelkedően okos gyerek is vágyik az elfogadásra és a közösséghez tartozás érzésére, és ha ezt nem tudja megszerezni, mert furcsának tartják és mert nem ugyanaz az érdeklődési köre, mint a kortársainak, akár tartósan visszavonulót is fújhat a társas érintkezésektől. A boldogtalanság másik forrása az, hogy bár a tehetségük egyértelműen megmutatkozik, ezek a gyerekek fizikailag és lélekben az életkoruknak megfelelően működnek. Egy felnőtt intelligenciája egyesül bennük egy gyerek pszichéjével, gyerektestben, fejlődésük pedig nem mutat egységes képet, nem ugyanabban az ütemben zajlik. A csodagyerek maga is szenved a saját korlátaitól, és minél többet vár el tőle a környezete, minél inkább azt kérik számon rajta, miért nem ugyanolyan érett az élet minden területén, annál tehetetlenebbnek érezheti magát.
Túl magasak az elvárások
Azok a gyerekek, akiknek belülről fakadóan van igényük a tökéletesség elérésére, kritikus gondolkodásuk pedig fejlett, lehetetlen célokat tűzhetnek ki maguk elé. Professzionális szintű szabványok mentén szeretnének dolgozni, ám a cél eléréséhez szükséges készségfejlődést nincs türelmük kivárni. A maximalizmusnak persze olyan pozitív hozadékai lehetnek, mint a tudományos kutatáshoz szükséges aprólékos figyelem, a kitartás, ami addig ott tartja a kis művészt a zongora vagy a festőállvány mellett, amíg úgy nem érzi, végre át tudta adni, amit szeretett volna, vagy a magas színvonal. Ám a türelmetlenség, az önbüntetés, az állandóan túl magasra állított elvárások tönkretehetik a képzeletet, megfojthatják a kreativitást, és végül oda vezethetnek, hogy a csodagyerek azt a szintet sem tudja vagy akarja teljesíteni, amire egyébként képes lenne.
A környezet nyomása
Még ha egy kis zseniből hiányzik is a maximalizmus, ugyanúgy áldozatul eshet a túlzott elvárásoknak, amikor azok kívülről, a családtól, az oktatóktól, vagy hírnév esetén vadidegenektől érkeznek. Természetes a lelkesedés, ami a szülőket vagy tanárokat elfogja a kis csodagyerek láttán, de hacsak nem képzett szakemberek, nem feltétlenül tudják megfelelően megállapítani, pontosan mire is képes a gyerek. Vagy nem is szöszmötölnek ezzel, hanem a dicsőség, a pénzkeresés érdekében folyamatosan elvárásokat zúdítanak a csodagyerekre, akit így megfoszthatnak értékes szabadidejétől, a gondtalan játék örömétől. Ráadásul az elvárások akár minden területen egyformán magasak lehetnek: egyes felnőttek úgy gondolják, hogy az, aki kiemelkedően teljesít mondjuk matematikából, az legyen ugyanolyan jó fizikából, kémiából, és váltsa már meg a világot az élet minden területén. Ha pedig ez nem sikerül, az irigyek nagy kárörömmel figyelik a tehetség bukását.
A tehetséggel magas érzékenység járhat
A kiemelkedő intelligenciájú gyerekek egy része érzelmi életében kifejezetten érzékeny, nehezen viseli a kortársak vagy a féltékeny tömeg gúnyolódását, a társadalmi igazságtalanságokat, a képmutatást. Épp ezért amikor ezekkel találkozik, annyira sérülhet, hogy szívesebben fúj visszavonulót és kerüli el a stresszel járó szituációkat – például bezárkózik, és csak ritkán teremt kapcsolatokat más emberekkel. A kétségbeesés és a cinizmus már nagyon fiatal korban jelentkezhet. A helyzeten csak ront, hogy a túlérzékeny gyerek átlagostól eltérő reakcióira a környezet elutasítással, értetlenséggel válaszol, így a kis zseni magát kezdi el oda nem illőnek, furcsának tartani. Identitásának megtalálását ugyanígy nehezítheti az átlagostól eltérő intellektusa. Az elvárások halmazában, félve a középszerűségtől, az összes olyan terület feltérképezésével, amivel csak foglalkozni szeretne, önmaga megtalálása nem könnyű folyamat. Ha sikerül is, a magány gyakran lép fel kísérőül, hiszen hasonló mentális korú barátokat nehéz szerezni gyerekként.
Az átlagos iskola sokszor többet árt, mint használ
A tehetséges gyerekek egy része kifejezetten szenved a hagyományos oktatási rendszerben, főként akkor, amikor sem a család, sem a pedagógus nem ismeri fel az átlag feletti képességet. Minél kiemelkedőbb az adott tanuló, annál inkább kilóg az iskolai környezetből, a tempót elviselhetetlenül lassúnak találja, unatkozik, máshogy oldja meg az adott feladatot, nem követi a mintákat, szabályokat, többször rá kell szólni. A tehetséggondozó programok azért is jöttek létre, hogy az átlagostól eltérő intelligenciájú gyerekekkel külön foglalkozhassanak. A részképességeket is figyelő, gyermekpszichológus által elvégzett intelligenciateszt első lépésben megmutathatja, hogy valóban olyan tehetséges-e a gyerek, mint hisszük, és tanácsokat is kaphatunk a tehetséggondozás mikéntjeiről.
A tehetséges gyerek támogatása nem állhat csupán abból, hogy lehetőségeket biztosítunk számára az őt érdeklő területeken történő továbbtanulásra. Az egész személyiségre figyelő támogatási rendszerre van szükség, ahol a tanárok és a szülők is gondot fordítanak a szociális készségek fejlesztésére, a megfelelő játékidőre, az esetleges nyomás kezelésére, és igyekeznek olyan szakembereket, barátokat, példaképeket találni, akik átsegíthetik a csemetét a zsenik olykor kifejezetten rögös útján.
