Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az énüzenettel szemben nem kell se védekezni, se támadni, éppen ezért a gyerek sokkal nagyobb valószínűséggel hallja meg a mondanivalónkat, és fogadja el a helyzetet. De mi az az „énüzenet”?
A gyerekek természetes féktelensége, figyelmetlensége és önérvényesítése következtében elkerülhetetlen, hogy olykor ne okozzanak nekünk feszültséget, bosszúságot vagy irritációt. Igen ám, de hol a határ? Mennyit engedhetünk, mikor kommunikálhatjuk a saját igényeinket és legfőképpen hogyan? Általában akik könnyedén alárendelik saját szükségleteinket a gyerekük vágyainak, és sokáig csak megértően tűrnek, egyszer csak, amikor a gyerek túllépi a türelmük határát, robbannak, és nevelő célzattal – nem túl célravezető módon – fegyelmezni kezdenek: szidnak, utasítanak, minősítenek, esetleg fenyegetnek. Próbálkozásaink azonban többnyire kétségbeejtően reménytelennek bizonyulnak. Hiába teszünk meg mindent a gyerekért, ő csak követelni tud. Hiába vállaljuk a rossz zsaru szerepét, a veszekedések sem vezetnek valódi sikerhez, mindössze aggodalmainkat növelik, hogy talán lelki sérülést okozunk. Mit tehetnénk hát másképp, hogy a gyerekünk valóban figyeljen ránk, meghallgasson és szót is fogadjon? Dr. Thomas Gordon világhírű amerikai pszichológus szerint a megoldás az őszinte, nyitott és tiszta kommunikációban, az énüzenetben rejlik.
Önvédő kommunikáció
A gyerekeknek meg kell tanulniuk, hogy az életben nemcsak nekik vannak szükségleteik, hanem nekünk is és másoknak is, és ezek figyelmet érdemelnek. Ha mi nem mutatunk kellő tiszteletet mások és a saját igényeink iránt olykor a gyerekünkkel szemben is, akkor ő a világtól is elvárja majd, hogy a lába előtt heverjen, ez pedig sok nem várt pofont fog osztani mind neki, mind nekünk. Szülői feladatunk, hogy példát mutassunk, és megfelelően kommunikáljuk nekik a társadalmi normákat és egyéni igényeket.
Napjainkban viszont még mindig erősen érvényesül az a fajta önvédő kommunikáció, amely nem engedi az egyén saját érzéseinek őszinte kifejezését, és éppen ezért akadályozza a felek közötti tiszta információcserét. Még minket is többnyire úgy neveltek, hogy mély, esetleg negatív érzéseinket ne közöljük a világgal, mert az sebezhetővé tesz minket. Kommunikációnk során tehát akaratlanul is tereljük magunkról a szót. Előbb fogalmazódik meg bennünk, mi a baj a helyzettel vagy a másik személlyel, mint az, hogy milyen érzéseket keltenek bennünk a történtek.
Ezzel a fajta közlési móddal pedig mindig vitába lehet szállni, hiszen meglátásaink csupán szubjektívek. Amikor épp az agyunkra megy a gyerek viselkedése, az őszinte érzéseink tényszerű megosztása helyett leggyakrabban az ő viselkedését minősítjük vagy ítéljük el, őt hibáztatjuk, utasítjuk, és neki adunk tanácsot vagy ultimátumot. Akaratlanul is arra sarkalljuk, hogy védekezzen, hogy ő is megtanuljon másokat (például minket) hibáztatni, magát pedig alulértékelni. Gordon ezt a fajta kommunikációt nevezi teüzenetnek, mert a mondatok alanya mindig a másik: hagyd már abba...; tudhatnád már...; olyan vagy, mint…; ha nem veszed fel azonnal…; miért nyaggatsz mindig? Ez az üzenet elutasít, lekezel, irányít, s éppen ezért a lényeget nem közvetíti, azaz azt, hogy: nekem ez nem esik jól (fáj, fáradt vagyok, félek), kérlek, légy rám tekintettel!
Kinek a problémája?
Gyereknevelés közben gyakran kell vállalnunk a coach szerepét. Saját erős érzelmeinek felismerése, elfogadása és kezelése a korai években még nem olyan egyszerű és magától értetődő a gyerek számára, ezért a mi segítségünkre van utalva. Érzelmeinek hatékony tükrözése sokat segít frusztrációi feldolgozásában, legalábbis ha a probléma az övé: ha őt érte valami, ami kiváltott egyfajta feszültséget, amivel nem bír egyedül megbirkózni.
Sokszor viszont többnyire minket ér sérelem. A gyerekünk viselkedése nekünk okoz problémát, vagy erősít rá egy már meglévőre, ezért értelmetlen őrá terelni a szót. Ő talán csak játszani akar velünk, de nekünk semmi erőnk hozzá. Őt talán nem zavarja a hazahozott rossz jegy, de mi annál rosszabb szülőnek érezzük magunkat. Ő megértette, hogy legközelebb ne felejtse el megetetni a kutyát, de mi már nem tudunk bízni a szavában, mert nem ez volt az első eset. Ezek mind a mi problémáink, amiket érdemes ebben a formában is közölni. A gyerekünket szeretnénk együttérzővé, szociálisan érzékennyé nevelni, ehhez pedig nélkülözhetetlen, hogy a saját érzéseinket is őszintén, nyitottan és tisztán kommunikáljuk, anélkül, hogy áthárítanánk rájuk a probléma megoldásának teljes felelősségét. Az énüzenet segítségével éppen ezeket a bántó és fájó félreértéseket kerülhetjük el, és elősegíthetjük a megoldás gyorsabb felismerését is.
Hogy néz ki az énüzenet, és mi a jelentősége?
Az énüzenet célja, hogy a saját érzéseinket közöljük, anélkül, hogy bárkit vagy bármit hibáztatnánk, minősítenénk. Alkalmazásával nemcsak pillanatnyi veszekedéseket előzhetünk meg, de a gyerek pozitív énképének és önértékelésének megerősítését, védelmét is elősegíthetjük. Gordon A gyereknevelés aranykönyve című kiadványában egy példával szemlélteti a te- és az énüzenet jelentésbeli különbségét: Tegyük fel, hogy az egész napos munka után, felkapva a gyereket az oviból, hullafáradtan érkezünk haza, a gyerek pedig rögtön nyaggatni kezd, hogy játsszunk vele – amihez se energiánk, se kedvünk. A rajtunk ugráló és kezünket ráncigáló gyereknek csak annyit mondunk, „Mit nyaggatsz már annyit?” (teüzenet). Látszólag ugyan ártalmatlannak tűnik ez a mondat, a gyerek viszont önmaga értékeléseként dekódolja: „Rossz vagyok.” A közlés utasítja és hibáztatja a gyereket, miközben a saját érzésünk (a probléma oka) felderítetlen marad a számára. Ezzel szemben, ha énüzenet formájában nyilvánulunk meg, és annyit mondunk, hogy „Fáradt vagyok”, a dekódolás is annyi lesz: anya/apa fáradt. Tényszerű megállapítás, ami anyára/apára vonatkozik, tehát nincs nagyon vele mit tenni. Az énüzenettel szemben nem kell se védekezni, se támadni, éppen ezért a gyerek sokkal nagyobb valószínűséggel hallja meg a mondanivalónkat és fogadja el a helyzetet. Sőt, miután önmagát képes elválasztani a probléma kialakulásától, bízik a kompetenciájában, így akár még saját megoldással is előállhat. Ahol pedig a szülők ezt a nyitott és tisztázott kommunikációt gyakorolják, ott a gyerek is ezt sajátítja el, ez pedig a családon belüli és kívüli társas kapcsolataira is pozitív hatással lesz.
Így fog jól működni az énüzenet nagyobb gyerekeknél is
- Tárgyilagosság! Ahhoz, hogy a gyerekünk értőn meghallgasson minket, fontos, hogy ne érezze magát támadva. A feszültségünket generáló viselkedést általánosítsuk, és tegyük függetlenné a gyerektől: „Elég! Fáj, ha megütsz!” vagy „Jaj! Nagyon fáj, ha ilyen erősen megütnek!”.
- Valós érzések! A dühöt sok érzés képes kiváltani (kétségbeesés, csalódás), amelyeket érdemes tisztázni, és ezzel a gyerek érzelmi intelligenciáját is fejleszteni: „Dühös vagyok! Mi az, hogy éjfél után sem vagy még itthon?” vagy „Aggódtam, hogy esetleg baleset ért.”
- Ne csak a negatívumot hangsúlyozd! Kezdetben hajlamosak vagyunk csak a negatívumokat énüzenetként megfogalmazni. A gyerek számára azonban a pozitív érzéseink is fontosak: „Nagyon haragszom rád, hogy késel!” vagy „Úgy örülök, hogy hívsz, megkönnyebbültem, hogy hallok felőled.”
Ez a fajta kommunikáció kezdetben idegen lehet és furcsának tűnhet, hiszen szokatlan mind nekünk, mind a gyereknek. Éppen ezért eredményt sem várhatunk egyik napról a másikra. Hatékonysága viszont már bizonyított, így egyedül a gyakorlásunkon és a kitartásunkon múlik, megtapasztaljuk-e magunk is. Kezdő lépésként mindössze annyit ajánlunk, hogy figyeld meg: Hányszor alkalmazol teüzenetet közléseid során?
