Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Teljes erejével dübörög a nyár, az idei évben kétszeres erővel, hiszen a gyerekek március közepétől nyár elejéig a szokásos iskolai közösségüktől is meg voltak fosztva. Ám a régi nyarak bandái már nem verődnek össze, nem látni csapatnyi gyereket a legközelebbi tó felé rohanni... mintha az idő múlásával a gyerekközösségek is eltünedeztek volna.
Száz, de ötven évvel ezelőtt is azok a gyerekek, akiknek nem kellett otthon segíteniük vagy éppen az iskolapadot koptatniuk, csapatokba verődve járták a környéket különböző játéklehetőségek után kutatva. Gyakran nemre vagy életkorra való tekintet nélkül szerveződtek ezek a találkozók, például ha leesett az első hó, akkor az összes gyerek ott ródlizott a legközelebbi domboldalon, nyáron pedig a patak hűs vizében játszottak. Ma, ha végignézünk akár egy városi, akár egy falusi utcán, nagyon ritkán akad meg a szemünk hasonló jeleneten, mert még a kisebb településeken is kikopott a közös játék szokása. A számítógép az oka mindennek, vagy szükséges rosszként szűntek meg a régi bandák, amióta a szülők jóval inkább tisztában vannak a világban rejlő veszélyekkel?
Megváltozott a világ
Rengeteg minden megváltozott azóta, hogy a gyerekeket a szüleik elengedték egyedül a pajtásaikkal, és csak megadott időre kellett hazatérniük. Szinte el sem tudjuk képzelni, micsoda bizalomra volt ehhez szükség, hiszen maximum az arra lakó, otthon lévő idős emberek vetettek egy-két pillantást a különféle játékokat kieszelő bandákra. A biztonságnak azonban ára van. Howard Chudacoff amerikai író a huszadik század első felét a szabad játék lehetősége miatt egyenesen a játékidő aranykorának nevezte. Az American Journal of Play 2011-es cikke azt állapította meg, hogy a gyerekek szabad, cseppet sem megtervezett vagy felnőttek által irányított játékideje az elmúlt fél évszázadban folyamatosan csökkent. Ennek egyik oka az, hogy a szülők jóval erősebb kontroll alatt tartják a gyerekük szabadidejét. Percre pontosan tudni akarjuk, mikor, hol és mit csinált a csemete, vagy játszóházakban, fejlesztő programokon, edzéseken, szülők által szervezett találkozókon figyeljük, ahogy játszik a többiekkel, szintén a szárnyaink alatt, biztonságosnak minősített területen. Az iskolákban a szünetek alatt nem kötelező kimenni játszani a teremből, sokan ilyenkor pótolják a házi feladatokat, vagy készülnek a következő dolgozatra.
Ezek a változások a szakemberek szerint egyértelműen negatívan hatottak a gyerekekre: minél kevesebb szünidejük és játékidejük van, annál magasabb köztük a súlyos depresszió, a szorongás és az öngyilkosság aránya. A szabad játék nem olyasmi, amit a gyerekek csinálhatnak, ha jut rá elég idő, hanem olyan tevékenység, amire szükségük van: fejleszti a fizikai erőnlétet, a kreativitást, a szociális készségeket egyaránt. Ez az, ami megvolt a régi gyerekközösségekben, és ez az, amit szülőként újragondoltunk ebben az újfajta világban. Persze kénytelenek is voltunk újragondolni, ahogyan a gyerekneveléssel kapcsolatban szinte mindent. No de nézzük tovább, miért is olyan fontos a csoportos játék.
Nemcsak az embernek van szüksége játékra
Még a fiatal állatok is játszanak, gondoljunk csak a kölyökkutyára vagy egy alomnyi egymást harapdáló és pofozó kiscicára. A játékot minden esetben meg lehet különböztetni az agresszív harctól – ugyanúgy, ahogy a gyerekek fakardozását is az igazi támadástól. Állatkísérletekben megfigyelték, hogy ennek a játéknak milyen fontos szerepe van az agy fejlődése szempontjából. A megfigyelt macskák és patkányok egyedei a pubertáskor eléréséig intenzíven játszottak, majd felnőttkorukra lecsökkent a játék mennyisége. Az agynak az a része, amely az izmok aktivitását szabályozza, ugyanezt a fejlődési görbét követte: a játékidő csökkenésével fejlődése is alábbhagyott. E két tény összefügg, olyannyira, hogy amikor kísérletben szétválasztották a patkánykölyköket játszó és játéktól eltiltott csoportokra (miközben mindegyik csoport tagja maradt a felnőttekből álló kolóniáknak), a boncolás után az agyukban jelentős fejlődési eltéréseket észleltek.
Hogyan játszanak a gyerekek?
A gyerekek két-három éves korukig parallel módon, egymás mellett játszanak. Óvodáskortól már megjelenik a valódi közös játék igénye. Akadnak kicsik, akik egyedül is órákig képesek eljátszani, de inkább az a jellemző, hogy játszani, kalandozni együtt szeretnek. Maguk a gyerekek is keresik egymás társaságát, ráadásul közben megtanulják szabályozni az érzelmeiket, fejleszteni a szociális készségeiket, és kialakítani az identitásukat. A szabad, nem irányított játék segít megtanulni, hogyan lehet együtt dolgozni csoportban, megosztani, tárgyalni és megoldani a konfliktusokat, értelmezni mások szándékait, vágyait. Társaság nélkül a gyerekek magányosnak és elszigeteltnek érzik magukat. Ez persze a szülőknek is feltűnik.
Miközben néhány évtizeddel ezelőtt szinte elképzelhetetlen volt, hogy egy gyereknek ne legyen társasága, addig manapság egyre több anya és apa panaszkodik arról, hogy a gyerekének nincs barátja, nincsenek közeli kortárs kapcsolatai, nemcsak szorosak, de lazák sem. Ez az óvodáskortól egészen a tinédzserekig jellemző lehet: egy Childtrends-jelentés megállapította, hogy a tizenévesek közel egyharmada ideje nagy részében depressziós, magányos vagy boldogtalan, egyedüllétüknek pedig a fentebb már említett következményeitől szenvednek (depresszió, rossz tanulmányi eredmények, függőség, vagy akár szuicid hajlam). Nagy eséllyel ugyanilyen felnőtt is válik belőlük, hiszen az érett emberek körében is egyre gyakoribb az elmagányosodás. Ám velük ellentétben a fiataloknál a testi-lelki fejlődéshez nagyon is szükség van a társadalmi interakciókra.
Magányos élet gyereknek, felnőttnek egyaránt
A gyerekek ráadásul nemcsak a régi gyerekközösségek felbomlása miatt magányosabbak: egyre kisebb családokba születnek, a különböző generációk már nem élnek együtt, nem születnek testvérek. Előfordul, hogy egy gyerek még a hasonló korú szomszédjával is alig találkozik, így tulajdonképpen az óvoda és az iskola kivételével nincs olyan idő, amit offline társaságban töltene el. Ennek a hiánynak a pótlására jöttek létre a játszóházak és különböző gyerekcsoportok, amelyek egy-egy szervező szülő vagy pedagógus jelenlétében adnak teret a csoportos barátkozásra és játékra. Ezeken a helyeken biztonságban tudjuk a gyerekünket, és arra is lehetőségünk van, hogy beszélgessünk. Egyébként nemcsak a gyerekközösségek szűntek meg, de a felnőtteknek szánt színjátszó és dalkörök, klubok, egyéb kapcsolattartó lehetőségek is.
Mit tehetünk, ha a gyerekünknek nincs elég barátja?
Mindenkinek fontos, hogy azt érezze, egy közösség tagja, ahol elfogadják és elismerik. Néhány gyereknek viszont a barátkozás nehezebben megy a többieknél. Ennek egyik oka az lehet, hogy félénk, tartózkodó, társaságban szorong, más gyerekeknek pedig hiányoznak azok a képességek, amelyek gördülékennyé tennék a kommunikációt. Nem képesek dekódolni a többiek jelzéseit, túl erőszakosak, birtoklók, közömbösek, vagy épp csak magukról szeretnének beszélni, a többiekre pedig nem figyelnek. Szülőként, akármilyen okból is látjuk magányosnak a gyerekünket, hajlamosak lehetünk „kikényszeríteni” a barátkozást azáltal, hogy különböző partikat szervezünk, vagy a gyerek véleményétől olykor függetlenül más és más gyerekes családokhoz látogatunk. Ám a barátságot nem lehet erővel létrehozni, maximum lehetőséget adni arra, hogy kialakuljon a gyerekek érdeklődési köre és aktivitási szintje mentén. A különböző kötetlen programok már több sikerrel és lehetőséggel kecsegtetnek, ahogyan az is, ha hagyjuk, hogy a csemete spontán játszani kezdjen a szomszédokkal, a játszótéren, edzés után vagy más közösségi helyeken. S ha összeverődve a legközelebbi biztonságos focipálya felé veszik az irányt, nem biztos, hogy feltétlenül a nyomukban kell lennünk sütivel és a saját szabályrendszerünkkel felszerelkezve.
