A járványügyi helyzet okozta kényszerű otthonlét teljesen szembemegy a kamaszkori fejlődési feladatokkal: a szülőkről való leválással, az önállóságra való törekvésekkel – mintha egy láthatatlan ujj márciusban hirtelen stop gombot nyomott volna ezeken a folyamatokon. Azóta úgy kénytelenek élni a fiatalok, mintha kisebb gyerekek lennének? Hogyan hat a krízis azokra a serdülőkre, akiknek előtte is voltak pszichés nehézségeik? Erről beszélgettünk a Vadaskert kórház pszichológusaival, akik azt is elárulták, miért terhelnek meg minket a régóta várt enyhítések, és mire számíthatunk, amikor a tinik ismét „kiszabadulnak”.
A serdülőkor életünk egyik legizgalmasabb időszakasza, ám a formálhatóságban nemcsak rengeteg potenciál, de nagyfokú sérülékenység is rejlik. Ekkor lép második szuperrugalmas fázisába az emberi agy, amelynek során a külső ingerek hatására a fontos, gyakran használt idegrendszeri kapcsolatok megerősödnek, míg más összeköttetések megszűnnek. Olyan ez, mint amikor egy kertész gondosan levagdossa a gyenge oldalhajtásokat, hogy a fa a lehető legoptimálisabban tudjon gyarapodni. De sajnos ugyanúgy, ahogy a növényekben is komoly károkat okoz a szakszerűtlen metszegetés, kamaszkorban is könnyen bevésődhetnek olyan hátrányos dolgok, amiket felnőttként lényegesen nehezebb lesz majd korrigálni.
Ráadásul jó pár hónapja a külső körülmények is viszontagságosra fordultak. Védtelenebb az elemekkel szemben az, akinek vékonyabb a kérge, vagy pont hogy hajlékonyabb tud lenni, amikor új szelek fújnak? A járvány serdülőkre gyakorolt hatásairól a Vadaskert Gyermek- és Ifjúságpszichiátriai Kórház és Szakambulancia munkatársai, Csanaky Szilvia, Gregó Enikő, Jokán Andrea és Vidomusz Réka osztották meg tapasztalataikat. Az interjúból az is kiderül, mit tehetünk azért, hogy a kortársaikra fogékony kamaszok számára azért továbbra is olyan talajt jelenthessen a család, amelyből töltekezni tudnak.
Több szülőtől is hallottam, hogy a kijárási korlátozások egyik fő pozitívumaként azt élik meg, hogy újra sok időt tölthetnek a kamaszkorú gyerekeikkel. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy vajon a tinik mennyire oszthatják a felnőttek lelkesedését.
Valószínűleg nem az az első gondolatuk, hogy milyen szuper, hogy ennyit együtt lehetnek anyuval meg apuval. Bár azt tapasztaljuk, hogy azért a kamaszoktól sem áll távol, hogy olykor, a maguk módján, szívesen legyenek a szüleikkel. Ráadásul azokban a családokban, ahol eleve jó volt a kapcsolat, és volt egy érzékeny odafordulás a gyerekek felé, ott most lehetett pótolni az állandó időnyomásból és rohanásból származó hiányokat. Persze mindez akkor tud jól működni, ha a szülő nem ragaszkodik ahhoz, hogy mindenáron együtt legyenek, ha nem azt az egymásra hangoltságot akarja újraélni a most már serdülőkorú gyerekével, ami a kisiskolás éveket jellemezte. Fontos figyelembe vennie a fiatal megváltozott igényeit, azt, hogy el tudjon vonulni és meglegyen a magánszférája. Azt is lényeges megbeszélni, hogy a közös időtöltés miről szóljon, milyen legyen. Az sem mindegy, hogy a kamasz éppen hol tart a maga életkori feladataiban: azoknál, akik már előrébb járnak a leválásban, jó eséllyel több nehézség adódhat ebből a szempontból, amire nyilván az is hat, hogy maga a család miként tud alkalmazkodni a járványügyi helyzethez.
A serdülőkort szokták második szenzitív periódusként is emlegetni (a csecsemőkor után), amikor a fejlődés ablaka ismét kitárul a külső hatások formáló ereje előtt, és az idegrendszer a tapasztalatok fényében tökéletesítgeti az áramköreit. Mennyire jelent a mostani helyzetben előnyt vagy hátrányt ez a fajta neurológiai képlékenység?
Azt mondhatjuk, hogy a járvány a kamaszok számára tulajdonképpen egy krízis a krízisben, hiszen az életkorukból adódó normatív krízisre ráépül egy ún. akcidentális, azaz eseti krízis. Azt, hogy a serdülő ezzel hogyan képes megbirkózni, több tényező is befolyásolja. Egyrészt függ attól, hogy alapból milyen megküzdési stratégiái vannak, körülveszi-e egy biztonságot nyújtó családi háttér, tudja-e működtetni a szociális kapcsolatait. Ha igen, akkor abszolút van esély a pozitív kimenetre. De azért azt is látjuk, hogy közel sem minden serdülő rendelkezik az imént felsoroltakkal: őket bizonyára jobban megviseli a helyzet. Most az egészségesen működő családok egyensúlya is könnyen ki tud billenni, ha például valamelyik szülő elveszíti a munkáját, vagy betegség, haláleset történik. Érdemes tudni, hogy mindig akkor vagyunk a legsérülékenyebbek, amikor a krízisek halmozódnak az életünkben. Ilyenkor fontos szerepe lehet a szakemberek bevonásának, a serdülőkre jellemző rugalmasság miatt pedig rengeteg korrekcióra van lehetőség ebben az életkorban – ezért is dolgoztuk ki a #karanténHÍVÁS krízisintervenciós programot. Míg a felnőttek esetében többnyire hosszú, akár évekig tartó pszichoterápiás folyamat összegző tapasztalata kellhet ahhoz, hogy az idegrendszerben új kapcsolatok alakuljanak ki, addig a tinédzsereknél sokkal gyorsabban megtörténnek ezek a változások. Tehát a rugalmasság jelenthet egy nagyfokú sérülékenységet, de innen nézve óriási előnyt is.
Ingyen beszélgethetnek pszichológusokkal a kamaszok
Eleged van a karanténból, az otthonról tanulásból, a családi konfliktusokból? Alig mozdulsz ki a szobádból, nem tudsz találkozni az osztálytársakkal és a barátaiddal? Unatkozol, nem tudod, mivel dobhatnád fel a napjaidat? Mindeközben kint tombol a tavasz... hogy lehet ezt átvészelni? Ha jól jönne valami támpont, szívesen beszélgetnél valakivel, elmúltál már 13 és nem vagy még 19, akkor jelentkezz a Vadaskert Alapítvány #karanténHÍVÁS elnevezésű programjára, amely 4 találkozást tesz lehetővé az online térben egy pszichológussal. Akkor is várják a jelentkezésedet, ha egy korábban kezdődött problémával fordulnál hozzájuk, vagy ha nincs konkrét nehézséged, inkább a kérdéseidet osztanád meg egy felnőttel. A részvétel ingyenes, a tb által finanszírozott. A bejelentkezéshez kattints erre a linkre.
A digitális oktatás is külön kihívás elé állítja a fiatalokat, bár a helyzet pozitív hozadéka lehet, hogy az örökké álmos tinik most végre kialudhatják magukat. Lehet ezenkívül más előnye a távoktatásnak? Ti hogy látjátok, mennyire vált be?
Azt tapasztaljuk, hogy nagyon eltérnek az iskolák abban, hogy a gyerekek hogyan kapják meg a tananyagot, illetve milyen teljesítményt várnak el tőlük. Van, ahol inkább e-mailben tartják a kapcsolatot, máshol online formában megtartja az órákat a tanár. Ez utóbbi esetben hasonlóan tud alakulni a fiatal napirendje, mintha az iskolában lenne. Ennél lényegesen nagyobb nehézséget jelent, amikor a tanulók ömlesztve kapják meg, hogy mit kellene csinálni, de nem kapnak hozzá keretet, hanem nekik kéne megtervezni a napjukat, átlátni és priorizálni a feladataikat. Erre sokan közülük a koruknál fogva még nem annyira alkalmasak. Az is kérdés persze, hogy a mostani helyzetben mennyire tudnak motiváltak lenni a diákok. Azok a gyerekek várhatóan előnyben lesznek, akik tudatosabbak a tekintetben, hogy mit szeretnének elérni, például azért tanulnak, mert versenyekre vagy nyelvvizsgára készülnek. A tervezéssel, a strukturáltsággal kapcsolatos készségek azonban fejleszthetők – ha ebben valaki segítséget kap, felvértezheti magát velük. Már csak azért is fontos elsajátítani őket, mert a későbbi életvezetésben is nagy előnyt jelenthetnek, például a munkába állás során.
El tudom képzelni, hogy hosszú hetek után a szülők számára is embert próbáló feladat, hogy tanulásra ösztökéljék a még éretlenebb önkontrollfunkciókkal bíró fiatalokat. Közben ki is tavaszodott, sokan egyre jobban fáradnak, nehezebben viselik a bezártságot. Mit tehetnek a szülők és a kamaszok, hogy ne mérgesedjenek el a konfliktusok?
Érdekes megfigyelni, hogy a fáradás üteme nagyon eltérő tud lenni: van, aki már a 2. héten megelégelte az új felállást, van, aki még most is elég jól bírja, sőt, kifejezetten szereti is, és inkább az aggasztja, hogy egyszer vége lesz. Persze sok múlik azon, hogy kinek milyen az élettere. Más megélni ezt az időszakot egy panellakásban, ahol nyugdíjasokkal laksz együtt, mint amikor az erdő mellett áll a nagy családi házad. Az alkalmazkodás szempontjából azt szoktuk tanácsolni a családoknak, ami nálunk, a #karanténHÍVÁS csapatánál is bevált. Kidolgoztunk egy működési protokollt, amit rendszeres megbeszéléseken átnézünk, fejlesztünk. Érdemes nekik is valami ilyesmit megvalósítani: bizonyos, általuk szükségesnek tartott időközönként családi kupaktanácsot tartani, ahol le tudják fektetni a kereteket, meg tudnak egyezni abban, hogy miként tudnak jól együttműködni. Ezáltal sok későbbi konfliktus elkerülhető. Lényeges, hogy az igényeinket – például azt, hogy mikor szeretnénk egyedül lenni – kérésként tudjuk megfogalmazni egymás felé.
Egyébként most, hogy jönnek az enyhítések, újból egy csomó dolgot át kell gondolni. Mikor és hogyan lehet elkezdeni másokkal találkozni, milyen programokat lehet kellő óvatossággal megszervezni? Azt is érdemes mindig észben tartani, hogy mit tudunk befolyásolni ebben a helyzetben, és mit nem. Az egyik tipikus súrlódási pont lehet például az internethasználat. A legtöbb családban létezik egy elképzelés, hogy mennyi időt tölthetnek a képernyő előtt a gyerekek. Ezt most szinte biztos, hogy el kell engedni, hiszen a mostani körülmények között képtelenség ezt 1-2 órára korlátozni. Ha pedig a család eljut annak a határára, hogy mit képes saját erőforrásból, kisebb trükkökkel (például headsethasználat) és megbeszélésekkel megoldani, akkor teljesen oké külső segítséget kérni. Ezt a szülő és a kamasz is megteheti.
Beszélgessünk most azokról a fiatalokról, akiknek a koronavírust megelőzően is voltak már pszichés nehézségeik, vagy nem tipikus a fejlődésük. Depresszióval, szorongással küzdő felnőttek csoportjaiban többen is beszámoltak arról, hogy a járványügyi helyzet furcsa módon inkább enyhített a tüneteiken. Ti ezt mennyire tapasztaljátok a kamaszokon?
Sok minden múlik azon, hogy mi a fiatal alapproblémája. Ha egy súlyosabb, későbbi személyiségzavar irányába mutató nehézségről van szó, akkor a járványhelyzet akár széteséshez is vezethet. A szociális szorongók meg inkább azt mondják, hogy köszönik szépen, ők jól vannak. Bár valószínűleg az ő tüneteik sem szűnnek meg, csak most nem találkoznak azokkal a helyzetekkel, amikben erősen érzékelnék őket, így nem élnek meg funkcióromlást vagy szenvedést. Nem kell iskolába járniuk, szerepelniük, felelniük, tömegközlekedéssel utazniuk. Nekik várhatóan az lesz majd a nehezebb, amikor vissza kell térniük a hagyományosabb kerékvágásba.
Ezzel szemben az autizmus spektrumon lévő fiataloknak és családjaiknak az elmúlt két hónap kihívásokkal teli helyzeteket eredményezett, mert a korábbi rutinjaik felborultak, ők pedig különösen nehezen viselik a változásokat, a kiszámíthatatlanságot. Nehéz lehetett a bezártság a hiperaktív, ADHD-s gyerekek, illetve a környezetük számára is, akik talán több tornaóra, mozgásos tevékenység beiktatásával orvosolhatták némileg a helyzetet. Ha tehát van egy családi védőháló, amely képes segíteni a fiatalokat, az nagy előny, de ha a család is problémákkal néz szembe, nehezen alkalmazkodik, az a serdülő megküzdésének az esélyét is csökkenti.
Többször említettétek a küszöbönálló enyhítéseket. Az én 30-as ismerőseim között is sokan fantáziálnak arról, hogy mekkora bulikkal fogják majd megünnepelni a „szabadulást” – biztos vagyok benne, hogy a kamaszoktól sem áll egészen távol ez a gondolat. Viszont biológiai sajátosságaiknál fogva megeshet, hogy nem annyira tudják kontrollálni a szerhasználatukat, illetve hajlamosabbak vakmerő cselekedetekre ragadtatni magukat. Hordozhat ilyen típusú veszélyeket rájuk nézve a kijárási korlátozások feloldása?
Ez azért nagyban függ a serdülő alapszemélyiségétől, hogy mit jelent számára a bulizás, a vakmerőség, mit szokott általában kezdeni a feszültségeivel. A kamaszkorba amúgy nyilván belefér némi szélsőségesség, ha az nem állandósul, és nem ér el egy olyan mértéket, ami már veszélyes lenne. Sok fiatal számára azért inkább a karantén alatt keletkezett feszültségek szabályozása okozhatott nagyobb nehézséget, a korlátozások enyhülésével jobban elérhető lesz számukra a barátaiktól jövő társas támogatás. Úgy tűnik azonban, hogy sajnos a nyárra eltervezett programok jó része nem fog tudni megvalósulni, ez a strukturálatlanság pedig egyfajta ürességérzéshez vezethet. Erre érdemes lehet felkészíteni a kamaszokat, és támogatni őket abban, hogy a szabályok betartása mellett minőségi módon tudják eltölteni az idejüket. Az mondjuk kérdéses, hogy mennyire fogadnak el tanácsokat a szüleiktől, hiszen a kortársak véleménye a meghatározó számukra, illetve talán még a családon kívüli felnőttek tippjeit fontolják meg. Az enyhítések egyébként azért is kelthetnek szorongást, mert nem nagyon lehet tudni, hogy pontosan milyen ütemben érkeznek, meddig tartanak, mi jön utánuk.
Ősszel pedig talán érkezni fog a járvány második hulláma is. Mit gondoltok, akkor könnyebb lesz majd alkalmazkodni a családoknak, mert van már tapasztalatuk, vagy pont nehézséget fog jelenteni inkább, hogy tudják, mi vár rájuk?
Sok családnak nagyon megterhelő volt az elmúlt időszak: elmélyülhettek az anyagi gondok, egyre elviselhetetlenebbé váltak a konfliktusok, a családon belüli erőszak. A járvány újabb hullámai megnehezítik a tervezést és a pozitív jövőkép kialakítását. Ezek mellett a szempontok mellett azonban érdemes azt is hangsúlyozni, hogy egy krízis mindig magában rejti a fejlődés lehetőségét is: kialakíthatunk olyan új megoldásokat, megküzdési stratégiákat, amelyekre más hasonló helyzetekben is építhetünk, így legközelebb bizonyára sokkal felkészültebbek leszünk. Beépülnek az eszköztárunkba olyan rutinok, kommunikációs módszerek, online platformok, amiket használni tudunk. Nemcsak azt tanultuk meg például, hogy hogyan lehet kovászt nevelni, hanem azt is, hogy hogyan tudunk fizikai érintkezés nélkül is kapcsolatot tartani másokkal. Ráadásul azok a szakemberek és felnőttek is sokkal jártasabbak lesznek a járványügyi helyzetek kezelésében, akik segíteni tudnak a fiataloknak a hatékony alkalmazkodásban.
