Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ahogy a koronavírus terjedése miatt bezártak az iskolák és az óvodák, és elnéptelenedtek a munkahelyek, a szülőkre, elsősorban az anyákra hárul a feladat, hogy az otthon négy fala között újraszervezzék a család hétköznapjait.
Miközben pedig otthonról dolgozunk, tanárok, animátorok és szakácsok is vagyunk egy személyben, talán erőt ad a tudat, hogy ugyanezzel a feladattal küzd meg világszerte számtalan szülő, anya és apa is.
Én magam másfél éve élek Dél-Németországban, a francia és a svájci határ közelében német–magyar férjemmel és két fiunkkal: egyikük óvodás, másikuk elsős az iskolában. A mi életünk is alaposan megváltozott a koronavírussal kapcsolatos intézkedéseknek köszönhetően, de a svájci és az egyesült államokbeli anyukák esetében sincs ez másképpen.
Németország
Éppen két-három hete jártam Magyarországon a gyerekekkel. A repülőtéren és a repülőn mi bizony már az odaúton is maszkot hordtunk, mert a kezdetektől fogva meg voltam győződve arról, hogy a fertőzés nem fog megállni az országhatároknál, a legrizikósabb terület pedig egyértelműen a repülőtér és a repülőgép maga. Ez ha másra nem, arra jó volt, hogy a gyerekek nem piszkálták a szájukat és az orrukat. Ekkor még furcsán néztek ránk, egy héttel később viszont, visszafelé, már többen is szájmaszkot viseltek, a gépen pedig bemondták, hogy landolás után számíthatunk testhőmérséklet-ellenőrzésre. A svájci–francia–német repülőtéren azonban végül egyáltalán nem szűrték az utasokat.
Szerzőnkről
Dienes Lilla kommunikációs tanácsadó és író. Első regénye, az Egyetlen év négy nő egymásbafonódó sorsát mutatja be a századforduló Budapestjén és Párizsában. A könyvről itt olvashatsz bővebben, a történetet pedig e-könyvként is letöltheted.
Hétfőn a szokásos rend szerint folytatódott az iskola, igaz, az étkezések előtt ezúttal a tanárok ott álltak a mosdókagyló mellett, és tettek róla, hogy minden gyerek alaposan kezet mosson. „Még csak az kellene, hogy pont a mi iskolánkban törjön ki a járvány” – mondta az igazgató állítólag. Bár a nagyobb fiam tanköteles, és muszáj volt iskolába mennie, a kisebbiket nem engedtem óvodába, ahol a gyerekek tudvalevőleg minimum szájon köhögik egymást. Ezt két okból is megtehettem: egyrészt az óvoda – ha nem iskola-előkészítős a gyerek – itt nem kötelező, másrészt otthonról dolgozom. Ezzel együtt pár napon belül mindkét gyerek beteg lett, az orvos ekkor már telefonon diagnosztizálta őket, itthon maradhattak, hiszen három nap iskolai hiányzást én mint szülő igazolhatok. Ahogy a helyzet élesedett, és érkeztek az újabb fertőzésekről szóló hírek, az orvosok már telefonon is kiírhatták a betegeket egy hétre. Így a nagyobbik fiam továbbra is itthon maradhatott. Sokat gondolkodtam azon, hogy túlzás-e ez, de az iskolabezárások végül megerősítettek abban, hogy jól döntöttem.
Maga az iskolabezárás híre egészen szürreálisan ért bennünket. Két kisgyerek mellett nincs arra időm, hogy a híreket böngésszem, így amikor egy pénteki napon begördült egy fekete terepjáró a házunk elé, az első (magyaros) gondolatom az volt, hogy nyilván egy nagy testű, kopasz úriember próbál illegálisan parkolni a helyemen. Annál jobban meglepődtem, amikor a fiam osztályfőnöke szállt ki az autóból, az, akit legutóbb az iskolai farsangi bulin láttam, tetőtől talpig zöld békajelmezben.
Személyesen hozta el a fiam összes könyvét és füzetét, és a heti feladatlistát, ami alapján a gyerekek maguk is követni szokták, hogy mit kellene elvégezniük az adott héten. 5 hét iskolaszünetet rendeltek el – ebben benne foglaltatik a szokásos húsvéti szünet is. Arra kérdésemre, hogy melyik online platformon folytatódik majd az oktatás, a tanárnő széttárta a kezét mondván, hogy ő egyet sem ismer. A következő heti feladatokat hétfőn a postaládában találtam meg, és azóta önállóan tanulunk. Isteni szerencsémre anyukám alsós tanító, és ügyesen mozog az online térben. Így nálunk reggel 9-kor kezdődik az iskola, Skype-on veszik át együtt a matekot, míg a kisebbik fiamnak gépészmérnök apukám mesél traktorokról és óriásmarkolókról, vagy felolvas neki. Így nekem is jut délelőttönként egy-másfél órám arra, hogy az olyan feladataimat elvégezzem, amelyekhez egy kis csönd kell. Állítólag jövő héten online folytatódik az oktatás, kíváncsian várom a fejleményeket.
A hangulat nálunk egyébként alapvetően nyugodt, főleg mivel már lecsengett a pánikvásárlási hullám. (Németül „hörcsög-vásárlásnak” hívják, találó, nem igaz?) A turisták elmaradtak, ami itt, a Fekete-erdő szélén feltűnő, illetve a határok lezárása óta az egyébként erősen fertőzött szomszédos francia és svájci tartományokból sem érkeznek csapatostól a vásárlók. Természetesen ezzel együtt aggódunk, főleg az otthoniak miatt, de igyekszünk vigyázni magunkra, és erre kérjük a magyarországi szeretteinket is.
A félelem mellett vannak azonban jó oldalai is a jelenlegi helyzetnek. Kapkodás nélkül reggelizünk együtt, a férjem ebédre is előbukkan a home office-ból, a gyerekekkel kertészkedünk, délután pedig mindennap túrázunk vagy biciklizünk másfél órát az erdőben. És ha a fiúk megkérdezik, mikor lesz már vége a vírusidőszaknak, igyekszünk meggyőződéssel válaszolni: talán már húsvét után, de reméljük, nyáron mindenképp.
Svájc
Kinga és családja január óta él Genfben. Rögtön a költözés után csöppentek a koronavírus okozta felfordulás közepébe, amiről így mesél:
Minden egyik pillanatról a másikra történt. Március 13-a, péntek reggel bezárták két kantonban az iskolákat, este pedig már érkezett a hír, hogy a rendelkezés innentől az összes kantonra vonatkozik. Pár nappal később pedig lezárták a határokat is, ami bár semmi komoly változást nem hozott az életünkben, mindenképpen ijesztő volt. A svájciak nagyon fegyelmezettek, komolyan veszik az új szabályokat. Amint bevezették, hogy öt embernél több nem csoportosulhat, a parkokban már láttuk a hatását, az üzletekben is tartják egymástól a távolságot.
Én két gyerekkel vagyok itthon, a férjem is itthonról dolgozik. A napirendünk még kialakulóban van. Biztos pont a reggel 9 óra, amikor a nagyobbik lányomnak egy képpel vagy hangüzenettel be kell jelentkeznie a virtuális iskolába. Online kapják a feladatokat, online folyik az oktatás. A férjem ugyanekkor beül a dolgozószobájába, mintha elment volna itthonról. Együtt ebédelünk, délután pedig elmegyünk együtt egy nagyobb sétára, néhány naponta pedig egyikünk bevásárol. A nagyobb lányommal próbálunk mozogni, tornázni, olvasni naponta, és persze nézhet mesét is. A kisebbik lányom, aki tíz hónapos, a babák napirendjét követi, és szemmel láthatólag ő a legboldogabb, hogy most mindenki itthon van. A genfi nemzetközi közösség és néhány itt élő magyar egyetemi barát hihetetlenül segítőkész, így feltaláljuk magunkat. A jelen helyzetben a legnagyobb örömet a gyerekeink okozzák, akik napközben annyira lefoglalnak bennünket, hogy hírek olvasására szerencsére alig jut időnk.
Mégis, nagyon megrázó volt látni a Bergamóból érkező tudósításokat. Minket ez azért is érint közelről, mert sokszor jártunk ott, nagyon szerethető város. Szörnyű volt látni, hogy katonai teherautókkal szállítják el a koporsókat. Ijesztő, hogy a szüleink, nagyszüleink korosztálya ennyire ki van téve a vírusnak, és mi nem tudunk velük lenni, még ha otthon lennénk, akkor sem látogathatnánk őket, hiszen veszélyt jelentünk számukra.
Az otthoniak mindenesetre nagyon örülnek, hogy már nem Lombardiában élünk, hiszen éppen onnét költöztünk néhány hónapja Genfbe. Reménykednek benne, hogy itt, Svájcban nagyobb biztonságban vagyunk.
Egyesült Államok
Anna évek óta az Egyesült Államokban, Wisconsinban él férjével és kisfiával, aki iskola-előkészítőbe jár. Az utóbbi hetek, napok eseményeit ő így látja:
Az elmúlt hetekben rengeteg minden megváltozott körülöttünk, és úgy érzem, a lavina még csak ezek után fog ránk zúdulni. Az utóbbi időben sok munkáltató hazaküldte az alkalmazottait, a Covid-19-teszt ingyenessé vált, és valószínűleg hamarosan fizetett betegszabadságra mehetnek azok az alkalmazottak, akik megfertőződtek, vagy akiknek egy családtagja elkapta a vírust. Bár hivatalosan még nem lépett életbe a karantén, bezárt az éttermek, múzeumok, edzőtermek, közparkok többsége. Mi a férjemmel mindketten főállásban dolgozunk, nekem saját cégem van, rugalmasabb is vagyok, így főleg én vigyázok a fiunkra.
Az iskolákat március 16-ai hatállyal visszavonásig bezárták. Megkezdődött a távoktatás – több-kevesebb sikerrel –, de emiatt senki sem háborog, mindenki nagyon türelmes. A gyerekek reggel 10-kor jelentkeznek be egy online rendszerbe a szüleik segítségével, és kapunk nyomtatott segédanyagot is, amiért a szülők mehetnek be az iskolába. Azoknak az általános, illetve középiskolás gyerekeknek, akiknek nincs otthon laptopjuk, az iskola biztosít számítógépet, tabletet. A rászoruló diákoknak naponta ebédet is osztanak, amit szintén egy szülő vehet fel.
Az emberek alapvetően nyugodtan reagálnak az intézkedésekre, mégis sokan vannak még, akik nem veszik komolyan a veszélyt: megdöbbentő, hogy például hányan buliztak együtt nemrég, Szent Patrik-napon. Pedig csak úgy tudjuk legyőzni a járványt, ha összefogunk és felelősen gondolkodunk, akár arról van szó, hogy elmenjünk-e bulizni, akár arról, hogy áthívjuk-e a bébiszittert, vagy engedjük-e a gyerekünket más gyerekekkel játszani.
Most leginkább az otthoniak miatt aggódom, főleg, hogy csak pár héttel ezelőtt tudtam meg, hogy egy közeli családtagom nagyon beteg. A napokban át is esett egy komoly műtéten, és még sok kezelés vár rá. Már egy éve nem láttam a családomat, beleértve őt is, mellette akartam lenni, hogy segíthessek. De mégsem tehetem, és ebben a szívem szakad meg.
Mégis, most, hogy a legtöbben szorongunk és stresszelünk, igyekszem azt a tudást, amit coachként és kommunikációs tanácsadóként megszereztem, arra használni, hogy meglássam a lehetőséget, a reményt ebben a helyzetben. Nap mint nap látom az emberség, a kedvesség, az odaadás kis szikráit felvillanni másokban. És mindennap felteszem magamnak a kérdést: „Mit tudok tenni ma a saját egészségem és biztonságom érdekében? Mit tudok tenni ma a családom egészsége és biztonsága érdekében?” Igyekszem a jövőre koncentrálni, hiszen a kérdés az, hogy elfogadjuk-e, hogy a pohár félig üres, vagy úgy látjuk, hogy félig tele, és mindent megteszünk azért, hogy újra teljesen tele legyen. Csak rajtunk áll!
