Az amerikai Pressley Ridge Alapítvány 1832 óta foglalkozik gyerekek és családok segítésével. Magyarországon 2003 óta tevékenykednek, részben Gruber Andreának köszönhetően. Az alapítvány bekerült az Edisonplatform tavalyi 100-as listájára, sőt az egyik kategória győztese lett.
Az anyaszervezet korábbi nemzetközi kapcsolatai alapján Kelet-Európában szeretett volna központot alapítani, végül három országot néztek meg: Macedóniát, Ukrajnát és Magyarországot. Nagy szerencsénkre addigra Andrea már kapcsolatba került az alapítvánnyal Amerikában, és így nagy segítséget jelentett a hazai indulásnál. Azóta hatezer gyerek életére voltak hatással, olyan gyerekekére, akiknek a legnagyobb szükségük van a figyelemre és a segítségre, mert a környezetük elkönyvelte őket menthetetlenül rossznak. Gruber Andreával beszélgettünk.
Hogy kerültél kapcsolatba az alapítvánnyal?
Az egyetemi tanulmányaim során Pittsburghben tanultam, így találkoztam a Pressley Ridge Alapítvánnyal, ami odakint egy meglehetősen nagy szervezet: naponta 4500 gyereket látnak el, és 1100 munkavállalóval működnek. A nemzetközi projektjükben dolgoztam egy kicsit, amikor megfogalmazódott, hogy Kelet-Európa felé is jó lenne terjeszkedni. Mivel engem már ismertek, ezért Magyarországra esett a választás, ráadásul a kétezres évek elején a mi országunkban voltak meg a legjobb adottságok a hosszú távú működéshez.
Pontosan mit csinál az alapítvány?
A Pressley Ridge Alapítvány a troubled and troubling gyerekekkel foglalkozik, azaz azokkal, akik súlyos magatartászavarokkal küzdenek, agresszívek. Olyan módszertani rendszert építettek ki, amelynek segítségével ezek a gyerekek megtanulják a saját viselkedésüket kezelni, hogy tolerálhatóvá váljon. A lényege mindennek az, hogy nincs „rossz gyerek”. Nyilván mindegyiküknek van valamilyen diagnózisa, a viselkedése hátterében állhat mentális probléma, fogyatékosság, családi eredetű probléma, és még sorolhatnám.
Hogyan találjátok meg a gyerekeket?
Amikor elkezdtük a magyarországi működésünket, azt kerestük, honnan tudunk elindulni. Különböző iskolákba mentünk be, és próbáltuk felkészíteni az ottani nevelőtestületeket a problémás gyerekekkel való bánásmódra. Magyarországon a bevett gyakorlat szerint a pszichoterápiában látják a megoldást – mi megmutattuk, hogy a módszerünkkel sima nevelési környezetben is ki lehet fejteni gyógyító hatást. Olyan intézményekben, ahol sok nehezen kezelhető gyerek van, ki lehet alakítani egy olyan rendszert, amiben ezek a gyerekek jól tudnak működni. Ez persze 5-6 éves munkát és teljes iskolakultúra-váltást jelent, ami több intézményt visszarettentett az együttműködéstől. Tipikusan azok az iskolák maradtak meg, amelyek már rengeteg más módszert kipróbáltak, és azt látták, hogy ez lehet az utolsó kapaszkodójuk.
Magyarországon ebbe a nehezen kezelhető kategóriába hátrányos helyzetű vagy halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek esnek, akik a legtöbbször romák. Olyan iskolákba hívtak minket, ahol magas volt a roma gyerekek aránya, és nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Az egyikben azt láttuk, hogy a lányok prostituálódtak, a fiúk drogokat árultak, a tanárok és a gyerekek is féltek. Ötéves folyamat volt, mire úgy átalakítottuk az iskolakultúrát, hogy megértették, ezek a gyerekek nem rosszak akarnak lenni, hanem egyszerűen bajban vannak és segítséget kérnek, csak nem ismerik ennek a produktív módját. Minden tanévben volt 2-3 napos szemléletformáló és módszertani képzésünk, frissítő képzéseket, csapatépítő tréningeket tartottunk, és nagyon szoros mentorálásban dolgoztunk az iskolával. Az első évben már látszott, hogy csökkent a kirívóan erőszakos helyzetek és a hiányzások száma is. Az ötödik tanévben azok a gyerekek, akiknek a kétharmada hátrányos helyzetű és/vagy valamilyen papíros gyerek (SNI, BTMN stb), az országos kompetenciamérésen a megyei átlag fölött teljesítettek. A hatodik tanévtől kezdődően az iskola önállóan működteti ezt a közösen kidolgozott rendszert. Azóta is több iskolával is dolgozunk párhuzamosan, illetve Salgótarjánban 2006 óta egy diákotthonban tevékenykedünk, de vannak saját gyerekcsoportjaink is, amelyekkel iskolán kívül foglalkozunk.
Milyen módszerekkel dolgoztok?
Módszereink között hangsúlyos szerepet kap az élménypedagógia és a csoportban nevelés. Olyan csoportfoglalkozásokat tartunk, amelyek a szociális képességeket fejlesztik. A gyerekek tanulnak a saját magukhoz való kapcsolatról, a kortársakhoz való viszonyulásról, együttműködésről, problémamegoldásról, kommunikációról. Tanítjuk a taníthatatlant, azaz azokat az alapvető készségeket, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a társadalomban működjünk. Túrázunk, kirándulunk, sportolunk, művészeti foglalkozásokat tartunk, történetmesélést, főzést – egészen színes a paletta. Utána együtt beszélgetünk arról, hogy mi történt a foglalkozás során, de ami még nagyon fontos, az elején és a végén is tudatosan megnézzük, hogy mi, segítők hogy érezzük magunkat. Azt látjuk, hogy az élménypedagógiai vagy csoportfoglalkozások gyógyító hatásúak a traumatizált gyerekeknél. Vannak gyerekek, akiknek szükségük van egyéni terápiára is, de amikor csak lehet, amikor lehetővé teszi a viselkedésük, akkor csoportban foglalkoztatjuk őket. Ha eleinte csak tíz percet bírnak alkalmanként, akkor annyit. Tudjuk, hogy hány alkalom után mit várhatunk, mi történik a gyerekkel a második, a negyedik stb. hónapban.
Milyen traumáik vannak/lehetnek a gyerekeknek?
Nemrég Amerikában az agy- és a neuropszichológiai kutatások legújabb eredményeiből jött létre az NMT-módszer, azaz a Neuroszekvenciális Modell a Terápiában. Dr. Bruce D. Perry eredményei tudományos alátámasztást adnak a rendszernek, amit alkalmazunk. Ennek lényege a trauma egy új megközelítése, ami a fejlődési traumákra helyezi a hangsúlyt. Sok esetben traumatikus eseményekre gondolunk, amikor traumáról beszélünk, például balesetre, halálesetre, valamilyen nagy betegségre. Perry emellé azonban odateszi, hogy egy gyerek agya akkor fejlődik optimálisan, ha pozitív ingereket kap, és ezek elmaradása szintén traumatikus hatást eredményezhet. A mérések alapján tudjuk, mi a különbség egy normál fejlődésű és egy elhanyagolt gyerek agya között: hároméves korban a normál körülmények közt nevelkedő gyerek agya egyharmaddal nagyobb, annyival több kapcsolódás és idegpálya alakult ki benne. Szintén traumatikus hatású lehet, ha egy gyerek nem feltétlenül agresszió áldozata, de tanúja annak. Ebben az esetben úgy hangolódik az idegrendszere, az lesz az alapműködése, ami nekünk akkor, amikor idegesek vagyunk. Ő azt éli meg, hogy menekülnie kell, mert fenyegető helyzetben van. Az egész alapműködése erre áll be. Innentől kezdve a leghétköznapibb helyzeteket is fenyegetésként élheti meg (például ha a tanító néni megkéri, hogy vegye elő a felszerelését), kirobban, és lesz belőle egy kezelhetetlen gyerek.
Az agyunk az alsó területektől fölfelé fejlődik ki. Legalul helyezkedik el az agytörzs, ami a túléléshez szükséges alapvető életfunkciókat vezérli, aztán jön a középagy, ami a mozgást és koordinációt szabályozza, a limbikus rendszer, ami a kapcsolódásért, az érzelmek kezeléséért felel, legvégül az agykéreg, ami a tudatosságot, a gondolkodást kezeli. Ha egy pici babát abban az időszakban érik traumatikus hatások, amikor az agytörzse fejlődése a legintenzívebb, akkor ott marad egy lenyomat az agyának azon a területén. Ettől függetlenül kifejlődnek ugyan a felsőbb rétegek is, de nem olyan szinten, mintha a normál úton fejlődne az agya. Ezért amikor nagyobb lesz, sokkal inkább az agyának az alsó rétege fogja irányítani a cselekedeteit és a reakcióit, mint a gondolkodó agya.
Ez azért érdekes, mert a hagyományos terápiák legtöbbje kognitív terápia, azaz a gondolkodó agyon keresztül próbálják gyógyítani a sérüléseket. Perry szerint vissza kell menni odáig, hogy az agy melyik területénél van elakadás, és az elakadt részt kell stimulálni. A jó hír, és a legújabb kutatások eredménye is az, hogy az agyunk bármely életkorban képes fejleszteni magát. A legnagyobb gyógyító hatása egyébként az emberi szeretetnek van. A pozitív felnőtt kapcsolatok száma és minősége a legnagyobb gyógyító faktor. Az egyik alapelvünk, hogy a bizalom elengedhetetlen felnőtt és gyerek között, ez a ragasztó, ami a tanulás és a tanítás folyamatát összetartja. Azt is szoktuk mondani, hogy a szakember maga az intervenció: ha ő olyan ember, olyan szemlélettel bír, ami pozitív és támogató, akkor sokkal nagyobb hatást tud elérni, mint e szemlélet nélkül, akár nagyon jó módszertani tudással.
Milyen volt bekerülni az Edisonplatform Edison100 elnevezésű projektjébe a tavalyi évben?
Teljesen váratlanul ért minket. Egyik ismerősöm mondta, hogy ő ajánlott minket a százas listára. Meg is hívtak minket a díjátadóra, de addig annyira szűk szakmai körben voltunk ismertek, hogy nem is reméltünk semmit. De mentünk, vittünk két fiatalt a salgótarjáni programunkból, kíváncsiak voltunk másokra. Amikor a tudatos nevelés kategóriában a mi alapítványunk nevét mondták az első helyre, nagyon meglepett minket, és nagyon hálásak voltunk. Tényleg ez a lényege a módszerünknek: hogy tudatosan dolgozzunk. A mi szakembereinkben másfajta tudatosság van, ami hosszabb távon gondolkozik és érezteti a hatását. Nagyon büszkén viseljük azóta is ezt a címet, nagyon sokat hozzátesz ahhoz, hogy szélesebb körben ismerjék a nevünket.
Mik a terveitek a jövőre nézve?
Az a tervünk, hogy létrehozzunk egy terápiás és tanulóközpontot. Az NMT-módszerhez kidolgoztak egy olyan mérőeszközt, ami tűpontosan méri be a gyerek történetének megismerése mentén azt, hogy az agyának melyik területén van elakadás, és ahhoz javasol gyógyító foglalkozásokat. Ez egy hatalmas adatbázissal rendelkező eszköz, most már több mint negyvenezer esetet tárol. Ezt mi kezdtük el megtanulni használni egész Kelet-Európában először. Immár 11 szakemberünk képes ezt a diagnosztikai eszközt és az ahhoz tartozó javaslatokat hatékonyan használni. Olyan központot tervezünk, ahol szakembereket, pszichológusokat, pszichiátereket, masszőröket, zenészeket stb. hívunk össze, akik ismerik ezt a szemléletet, és csoportfoglalkozásokat, állatasszisztált vagy művészeti foglalkozásokat tartunk, illetve a szülőket is képezzük. Fontos, hogy ők is értsék, mi történik a gyerekükkel. Konkrét helyszínünk még nincs, ugyanakkor partnerintézményeinkkel már azon dolgozunk, hogy traumatudatos intézményeket hozzunk létre szerte az országban.
Soha nem mondjátok, hogy „rossz gyerekekkel” foglalkoztok.
Az a szlogenünk, hogy NoBadKids, azaz nincs rossz gyerek. Kikkel foglalkozunk? Rossz gyerekekkel, akik nincsenek. Olyan gyerekek vannak, akiket nem értünk meg, akiknél nem látjuk, hogy a viselkedésük milyen szükségletet takar. Nincs rossz gyerek, csak meg nem értett, és nekünk az a dolgunk, hogy megértsük, mi az, ami neki hiányzik, és amiben csak ilyen módon tud segítséget kérni. Az a szomorú, hogy egyre több olyan gyereket látunk, aki valamilyen okból nem a normál fejlődési utat járja be, mert nem kapja meg a pozitív felnőtt figyelmet. Ez részben a felgyorsult világunk következménye. Két évszázaddal ezelőtt az egész közösség vagy falu ott volt, mindenki ránézett a gyerekekre, a szomszéd néni ugyanúgy rászólt, mint a szülei, a rokonai. A gyerekeknek nagyon sok felnőttel volt kapcsolatuk. Most pedig mindenkinek megvan a saját szobája, aminek az ajtaját hazaérkezés után magára tudja csukni. Magukra hagyjuk a gyerekeinket, kevés pozitív mintát mutatunk nekik, amikből tanulni tudnának. Így saját magukra hagyva tanulnak a tévéből, az internetről, a kortársaiktól, akik ugyanolyan éretlenek, mint ők. Vissza lehet ezt a folyamatot fordítani? Igen, ezt csináljuk. Nem kell odáig visszamenni, hogy mindig legyen 6-8 felnőtt a gyerek körül, elég néhány, aki minőségi és mennyiségi időt tölt a gyerekkel. Ez lehet a szülő, a pedagógus, a szomszéd, egy edző, bárki, aki szeretettel és odafigyeléssel van iránta.
Az Edisonplatform idén is keresi Magyarország legjobb jövőbarát, gyerekeket fejlesztő kezdeményezéseit. Ha te is ismersz ilyen szervezetet, március 9-ig jelölheted őket a 2020-as Edison 100-as listára. A jelölteket az Edisonplatform szervezői keresik majd fel és segítik a pályázattal kapcsolatosan. További részleteket az alábbi dobozra kattintva találsz, és jelölésedet is itt tudod leadni:
