Voltál már olyan helyzetben, amikor valaki elvileg önzetlenül segített neked, mégis az első adandó alkalommal a fejedhez vágta, hogy mennyi mindent tett érted? Ez a dinamika még akkor is frusztráló, ha felnőttekről van szó. Hát még egy gyerek számára, aki nem választotta a szülővel való kapcsolatot, és nem is áll hatalmában kilépni belőle.
Történelmi koronként és kultúránként változik, hogy miként gondolkodunk a gyerekkorról. Philippe Ariès francia történész például amellett érvelt, hogy a középkorban a gyerekeknek nem járt megkülönböztetett bánásmód, egyfajta minifelnőttként tekintettek rájuk. Más időszakokban is előfordult, hogy a gyerekek nem voltak a saját gyerekkoruk főszereplői: inkább azért táplálták őket, hogy minél hamarabb be tudjanak kapcsolódni a munkába. Az volt a jó gyerek ismérve, hogy minél hamarabb hasznossá tudta tenni magát, el tudta kezdeni ledolgozni a fenntartásával járó költségeket.
Bár napjainkban alapvetően elmozdultunk ettől a szemlélettől, a nyugati világ individualizmusa (egyénközpontúsága) és kapitalista berendezkedése is hatással van arra, ahogyan a gyerekekkel bánunk. A szülő-gyerek kapcsolat viszont nem holmi csereüzlet. Arah Iloabugichukwu afroamerikai újságíró cikke alapján mondjuk el, miért nem.
Ajándékba adni az életet
Ha valakinek ajándékot adsz, nem azért teszed, hogy megfizesse az árát. Amikor konfliktusotok támad, nem állsz ott a blokkal a kezedben és nem fenyegetőzöl azzal, hogy visszaviszed az értékes tárgyat, ami már az ő tulajdonát képezi. Így van ez a gyermekvállalással is. Miután eldöntötted, hogy életet adsz egy gyereknek és gondoskodni fogsz róla, nem várhatod el, hogy emiatt haláláig az adósod legyen. Nem okolhatod őt azért, mert a családalapítás anyagi terhekkel és különféle áldozatokkal jár. Nem szerelheted le a felmerülő érzelmi igényeit azzal a szöveggel, hogy fogja be a száját, hiszen van tető a feje felett, kap ételt és ruhát, csak ne panaszkodjon, sokan nem ilyen szerencsések. Senki sem tartozik neked azért, mert teljesíted a szülői kötelességeidet, kiváltképp a gyereked nem, mert nem ő döntött a megszületéséről. Ne kelts benne bűntudatot azért, mert létezik.
Mi van a kölcsönösséggel?
A kölcsönösség értékes alapelv, de csak bizonyos típusú kapcsolatokban alkalmazható. Például két egyenrangú felnőtt romantikus kapcsolatában vagy üzletfelek között, amikor mindenki hozzájárulása nélkülözhetetlen a közös siker eléréséhez. Egy gyerek azonban nem a semmiből váratlanul felbukkanó kolonc, aki hirtelen keresztbe húzza a terveidet és 18 éven keresztül kiüríti a pénztárcádat. Neked kell kitalálnod, hogy miként biztosítod az ő életkörülményeit és fennmaradását, nem pedig fordítva. Túl sok olyan embert ismerek, akinek idő előtt kellett felnőnie azért, mert neki kellett gondoskodnia a szüleiről: egy olyan gyereknek kellett tartania a lelket egy felnőttben, aki maga is védelemre szorult volna. Menedzselni annak a személynek a mentális nehézségeit, traumáit, testi betegségeit vagy függőségeit, akinek elvileg rá kellett volna vigyázni.
Felnőttektől kérj segítséget!
Persze attól még, hogy valaki szülővé válik, nem fogják elkerülni a negatív életesemények: elveszítheti az állását, elhagyhatja a partnere, érheti bántalmazás, meghalhat egy közeli hozzátartozója. Bármilyen esemény is ingatja meg a testi, lelki, társas és/vagy financiális egyensúlyodat, lényeges, hogy legyenek körülötted olyan felnőtt személyek, akikhez bátran fordulhatsz segítségért, illetve akik időlegesen át tudnak vállalni a feladataidból, amíg – lehetőleg szakemberrel együttműködve – rendezni tudod a soraidat. Egy támogató háló megléte a gyerekvállalás fontos alapfeltétele. Enélkül úgy jársz, mint a védőháló nélkül fellépő légtornász: lehetnek ugyan bravúrjaid, de minden egyes zuhanás a kelleténél jobban összetör, ráadásul a gyerekednek is végig kell néznie az egészet.
Ne őt okold azért, ami veled történik!
A gyerekek gondolkodása alapvetően egocentrált, azaz nehezen tudnak eltávolodni a saját nézőpontjuktól. Azt gondolják például, hogy azért kezdett el esni az eső, hogy ők felvehessék a szép új esőkabátjukat. Ez egy teljesen természetes fejlődéslélektani sajátosság. De azt is jelenti, hogy jó eséllyel mindig mindenről automatikusan azt fogják hinni, hogy az ő hibájuk. Apa azért ment el, mert nem voltam elég jó. Anya azért sír, mert megbántottam valamivel. Azért kiabálnak, mert valamivel magamra haragítottam őket. Szülőként elemi jelentőségű, hogy ellene dolgozz ennek a tendenciának, magyarázd el, hogy a negatív érzéseidnek nem hozzá van köze. Ha még rá is erősítesz az önhibáztatásra, olyan pszichés károkat okozol a gyereknek, amiket csak hosszú évek önismereti munkájával tud helyretenni magában.
A bűntudat fizikai változásokat idéz elő az agyban
A gyerekek nemcsak rosszul érzik magukat a lelkiismeret-furdalástól, hanem az agyuk szerkezetében is maradandó változásokat idézhet elő az extrém mennyiségű bűntudat. A St. Louis-i Washington Egyetem kutatói egy 12 éves utánkövetéses vizsgálat során kiderítették, hogy a folyamatos önhibáztatás – ami a felnőttkori depressziónak is az egyik alapeleme – az anterior insula nevű agyi struktúra térfogatcsökkenésével jár együtt. Ez a terület játszik szerepet a testtudatosság és a különböző érzelmek megtapasztalásában, illetve a fájdalomélmény kialakulásában. A méretbeli változásokat összefüggésbe hozták a szorongásos zavarok, a skizofrénia, valamint a hangulatzavarok magasabb kockázatával.
Felelősségvállalásra érdemes tanítani
Mindez persze nem azt jelenti, hogy a gyerek ne vegye ki a részét a házimunkákból, vagy hogy ne lehetne időnként nemet mondani neki, netán megkérni arra, hogy egyszer-egyszer vigyázzon a testvérére. De ez azért lényegesen különbözik attól a helyzettől, amikor a tulajdonodként, az adósodként, a befektetésedként kezeled őt. A gyerek autonóm lény, még ha függ is tőled. Csakis önmagáért érdemes szeretned. Ha ezt meg tudod valósítani, jó eséllyel nem azért akar majd időt tölteni veled, mert tartozik neked valamivel, hanem azért, mert élvezi a társaságodat.
