Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Szülőként ma az az egyik legnagyobb kérdőjel az életben, hogy vajon milyen hatással lesz a gyerekeinkre, hogy egy digitális korban nőnek fel. Szerkesztőségi véleménycikk.
Jó az, hogy a mai gyerekek online tartalmakon nőnek fel, hogy kütyükön játszanak, hogy cseten tartják a kapcsolatot? Vagy rossz? Mi lesz a következménye ennek az egésznek felnőttkorban? Milyen felnőtt lesz a mai gyerekekből? Ezek azok a kérdések, amikre még senki nem tudja a választ, de akinek van gyereke, abban szinte biztos, hogy felmerültek.
Nyilván számos előnye van annak, hogy az internet bármikor elérhető, hogy a telefon mindig a kezünk ügyében van, de vajon melyek a hátrányai? Szerkesztőségünkben erre a kérdésre kerestük a választ. Öt vélemény, öt szempont.
Barbi: A baj az, hogy az okoseszközök használják a gyerekeket, nem fordítva
Szerencsém van. Bár kamaszlányt nevelek, kevésbé érzem magunkon a nethasználat hátrányait, szerencsére őt kevésbé szippantotta be a dolog. Eddig. Van persze telefonja, benne van az iskolai Viber-csoportban, hallgat zenét, stb., de nincs fenn közösségi oldalakon, és nem igazán érdeklik az influenszerek sem. Emiatt kevesebbet érzek az olyan, egyébként nagyon valós veszélyek közül, mint a netes zaklatás, vagy a kéretlen, ijesztő, rossz szándékú üzenetek. Azért bajt így is látok.
Szerintem sokszor félreértjük a gyerekeinket, és a kütyükhöz való viszonyukat is. Bár elsőre úgy tűnik, szuper jól használják ezeket az eszközöket, sőt ők tanítanak bennünket – a legtöbben abszolút nem tudják, hogyan lehetne jól használni a készülékeiket. Lehet, hogy a technikai részével jól boldogulnak, de ahelyett, hogy valóban felhasználók lennének, inkább őket használják az okoseszközök. Miközben zsebükben tengernyi információval, hasznosabbnál hasznosabb appokkal mászkálnak, nem jut eszükbe, hogy ügyes-bajos dolgaikat gyorsan elintézhetnék, életüket szervezettebbé tehetnék a telefonjukkal, nem tudnak jól keresni a tengernyi információ között, megeszik az álhíreket – alacsony szintű a netkultúrájuk. Szerintem nagyon fontos lenne, hogy sokkal több szó essen otthon és az iskolákban is arról, hogyan lehetnek felelős nethasználók, ha már tényleg mindig a kezük ügyében van valamilyen eszköz.
Eszter: A baj az, hogy kütyük nélkül nincs is élet
Természetesen aggasztó, hogy milyen rettenetesen sok shit ömlik a gyerekre nap mint nap az internetről, de azt remélem, hogy ezt valahogy tudom kezelni – legalábbis fontos feladatomnak tartom, hogy segítsek neki ezeknek a feldolgozásában. Nekem nagyobb gondot okoz, hogy egy 14 éves gyerektől egyszerűen nem vehetem el a telefont, és a világháló olyan szinten szippantja be őket, hogy már el sem tudják képzelni, hogy telefon nélkül is el lehet ütni egy szabad félórát, sőt kettőt, sőt egy egész napot is. Amint van egy perc, hogy éppen nem történik semmi, már húzzák is elő a telefonjukat.
A könyvolvasás mint időtöltés teljesen kiveszett az életükből, helyette teljesen idióta videókat néznek, amik ha tartalmukban ártalmatlanok is (ASMR- vagy sminkvideók és társaik), de egyszerűen elmegy vele az életük, és semmiféle értelmezhető információt, élményt, ne adj’ isten tanulságot nem kapnak tőlük. Csoportos csetekbe írogatnak tökéletesen fölösleges üzeneteket, emojikat és nyuszifüles szelfiket küldözgetnek egymásnak, és lehet, hogy azt hiszik, hogy ez beszélgetés, de valójában egyáltalán nem az. Szóban kommunikálni elfelejtettek (illetve a ma kicsik valószínűleg meg se tanulnak), nem tudnak például telefonálni, nem tudnak megszólítani egy embert, a szemébe nézni és úgy mondani valamit, csak lógó fejjel üzenetet írni tudnak.
Diana: A baj az, hogy a gyerekek magukra maradnak az online térben
Én egyátalán nem tartom óriási problémának, hogy a gyerekek életében ilyen fontos szerepet töltenek be a kütyük, hogy online (is) élik társas életüket. Nyilván fontos az, hogy ne ezek nyújtsák számukra a kizárólagos szórakozást, hogy ne vonják el őket teljesen az offline tevékenységektől, a szabad mozgástól, játéktól, beszélgetéstől. De ez gyakorlatilag mindennel így van: ha túl sokat csináljuk, ha az élet más területeinek kárára megy, az már önmagában is baj, de még inkább fontos, hogy a háttérben is súlyos problémákat jelezhet.
Amit ebben a kérdésben igazán problémásnak látok, az az, hogy nekünk, szülőknek gyakran gőzünk sincs arról, hogy mit csinál a gyerek a neten, hogy mivel tölti az idejét, hogy milyen hatások érik, milyen tartalmakat néz, kikkel kerül kapcsolatba. Ez sokszor azért van így, mert mi magunk sem vagyunk tisztában az online élet sajátosságaival és a lehetséges veszélyekkel. Pedig ha birtokában lennénk ennek a tudásnak, akkor ugyanúgy megtaníthatnánk őket online élni, ahogy ezt az offline világban megtesszük.
Ne állj szóba idegenekkel! Este 9 óra után már ne zavarj senkit az otthonában! Válogasd meg, hogy kivel miről beszélsz!
Ezek például olyan típusú üzenetek, tanácsok, amikhez hasonlókkal a szülők rendszeresen ellátják a gyerekeiket, és amik egyébként pont ugyanúgy vonatkoztathatóak lehetnének az online életre is. Az életnek erre a területére azonban nem adunk tiszta útmutatásokat, hiszen nem tudjuk, mit is kellene tanítani, így a gyerekek magukra maradnak az online térben, a saját bőrükön kell megtapasztalniuk annak szabályszerűségeit, csapdáit. Miközben pedig ők magányosan, biztonságot nyújtó iránymutatás nélkül fedezik fel az online élet sajátosságait, mi kimaradunk az életüknek egy részéből.
Kristóf: A baj az, hogy a gyerekeknek önmagukra nem jut idejük
A hasztalan internetezés és a közösségi médián való lógás elveszi a magadra szánt időt. Ezt gondolom a leginkább kártékony dolognak. Mindenütt körül vagy véve emberekkel, még ha éppen a valóságban egyedül is vagy. Ez az illúzió pedig ott nyomul a nap minden percében, az értesítések százai folyamatos kapcsolatot adnak a külvilággal. Ha éppen van egy csöndes öt perced, akkor is csipog a telefon. Én egy éles generációváltás kellős közepén nőttem fel: egyik lábam ott, a másik itt. És magamon tapasztalhattam a változást.
Volt idő, amikor a lehető legtöbb időmet kreatív hobbival töltöttem el. Hála leginkább szüleimnek, rengeteget olvastam, írtam stb., de visszatekintve tisztán látom, hogy a kütyühasználattal ez egyre inkább elkopott. Átalakult az életritmusom. Régen kimentem a pályára focizni, a nyomógombos telefont pedig maximum csak azért vittem magammal, hogy az időt mérjük. Vagy úgy telt el az este, hogy olvastam, majd hanyatt fekve az ágyon, legtöbbször klasszikus zenét hallgatva szabadjára engedtem a fantáziámat – az idősebb generációnak természetesen az ilyesmi nem idegen. Akik a teljes kütyüvilágban nevelkedtek, már kevésbé képesek saját magukban elmerülni, feltalálni magukat akkor, ha éppen nincsenek körülvéve barátokkal, programokkal. Ebből következik az is, hogy mindez egy folyamatos multitaskinget csinál az életünkből. Mert egyszerre létezünk az online és offline térben, mindkettőben igyekszünk helytállni, miközben egyikben sem tudunk igazán ott lenni.
Azt gondolom, nem lehet hátat fordítani egy olyan jövőnek, amiben az okostelefon és az internet már-már fontosabb összetevő, mint az oxigén. Éppen ezért hasztalannak, sőt kártékonynak tartom azt a szülői hozzáállást, ami rá akarja erőltetni a „régi” világot egy „új” gyerekre. A tiltás sosem ért így jól célba. Ezerszer inkább célravezető az, ha a szülői minta tiszta és átlátható: például ha pontosan tudja a gyerek, hogy mire használja apa vagy anya a számítógépet vagy a telefont − ami nem órák hosszig tartó bambulás, és idióta videók, képgyűjtemények nézegetése. Ha a gyerekkel töltött minőségi idő az internet felett van. Ha nemcsak kézbe kapja a telefont a gyerek, de kap ötleteket, hogy hogyan lehet igazán kreatívan használni: például fotózni, képeket szerkeszteni, hasznos oldalakat böngészni és így tovább. Ha a szülővel együtt lép be a világháló kapuin, megtanulva az ott uralkodó farkastörvényeket. Ahogy a gyerek megteszi az első lépéseket – sokáig még nem eleresztve szülője kezét –, úgy az online tér első kattintásait is a szülővel kéz a kézben jó megtennie. Még ha rendkívül idealista kép is ez, mert hát ezerszer nehezebb mindez egy kamasszal, mint egy csecsemővel.
Balázs: A baj helyzet az, hogy egy átmeneti időszakot élünk
Átmeneti időszak alatt azt értem, hogy az online világ korlátlan lehetőségei előbb érkeztek meg hozzánk, mint ennek a kultúrája. Vagyis hogy támpontok nélkül vagyunk. Nincsenek bölcs öregek, akik sok évtizedes élettapasztalatukkal tanácsokat adnak, az online világban nincsenek szülők, akiknek tekintélyük van, akik hitelesek egyszerűen azért, mert felnőttként jobban tudják, mi hogyan van. Nem tudják jobban. Rosszabbul tudják, és lassabban tanulják meg. És igyekeznek visszarángatni a gyereket abba a világba, amiben ők, a szülők otthonosan mozognak, mert ott érzik magukat és a gyereküket biztonságban. A jelen viszont ez, egy olyan világ, ahol a gyerek biztonságát úgy kell megteremteni, hogy szülőként nincs az embernek saját tapasztalata arról, amiben a gyerek mozog, és sokszor kevésbé is érti a történéseket. Így pedig nehéz hitelesnek lenni.
De biztosan nincs tapasztalatunk? Én például egy offline gyerek voltam, szerettem focizni, és szerettem a tévében megnézni a focimeccseket. A profikat, ahogy nekem tűntek, pedig magyar bajnokikról volt szó. De mégis. Hát ugyanez történik ma is, csak a gyerek a szabadidejében videójátékozni szeret, így profi videójátékosok videóit nézi. Megvannak tehát a párhuzamok, van mire támaszkodni, a kérdés már csak az, hogyan lehet egyensúlyozni az on- és offline világ közt, és hogy az előbbiben mi vár a gyerekre.
Mert egyensúlyozni mindenképpen kell, ezt talán minden szülő érzi és tudja, hiszen az egészséges fejlődéshez kell, hogy a gyerek játsszon, mozogjon, tanuljon a világból. A második rész azonban már nehezebb, hiszen míg a szülő gyerekkorában, ha játszani ment, elmehetett valameddig, általában addig, hogy a szülő rálásson, vagy amíg ismerték a szomszédokat. Volt tehát egy viszonylag szűk terület, ahol mozogni tudott, ahol a szülő tisztában volt vele, hogy milyen hatások érhetik, kikkel találkozhat, járnak-e autók, stb. Ma, ha a net elé ül le a gyerek, ilyesmi nincs. Senki nem tudja, milyen hatások fogják érni, kikkel találkozhat, milyen viselkedés segít megelőzni, hogy baj érje.
Ő, ha szülő lesz, már nyilván jobban fogja tudni, mert ebben nő fel. De mi még kevésbé tudjuk, nekünk ezt tanulni kell. És meg kell tanulni tanulni is, hiszen az online világ viszonylagos állandóságára sem igen számíthatunk. Folyamatosan kell ezért látnunk, tanulnunk és megértenünk a gyerek körül történő dolgokat és trendeket, sokszor olyan folyamatokat, melyeket még soha senki nem látott végigfutni, melyekről még nincs kipróbált tapasztalat, hogy mi lesz belőle.
