Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ideális esetben nem is merül fel ilyen kérdés: szülők és nagyszülők örömmel működnek együtt, hogy jól gördüljön a családi élet, elég figyelem jusson a gyerekre, és a szülők is lélegzethez jussanak. De mi van olyankor, ha nagyon eltér az, hogy mit gondol elegendő vagy kívánatos segítségnek szülő és nagyszülő? Jogos elvárás, hogy a nagyszülők szálljanak be, vagy teljesen érthető, hogy vannak, akik nem unokázással töltenék a nyugdíjas éveket?
Kisgyerekekkel csupa öröm az élet – és csupa tennivaló. Az otthon töltött időszakban is mindig van mit csinálnia a gyerekekkel foglalkozó felnőttnek, de amikor már az apa és az anya is dolgozik, sokszor megoldhatatlan feladatnak tűnik a logisztika. Ahhoz, hogy mindenki időben eljusson óvodába, iskolába és dolgozni, hogy ne mindig a mi gyerekünk legyen a legtovább az intézményben, és hogy a sok betegeskedéssel telő első éveket valahogy kibírja a szülői munkaviszony is, a legtöbb esetben muszáj külső segítséget kérni. Barátoktól, ismerősöktől szívességet kérni hosszabb távon kínos tud lenni, bébiszittert anyagi okok miatt nem mindenki engedhet meg magának. Még jó, hogy ott vannak a nagyszülők, akik tűkön ülve várják, hogy végre ők lehessenek a gyerekkel. Vagy mégsem? És ha maguktól nem igazán lelkesednek, elvárható-e tőlük, hogy jelentős részt vállaljanak a gyereknevelésben?
Heti kérdésünk így szól: Be kell-e segíteniük a nagyszülőknek a gyerekek körül?
Mi változott?
Úgy tűnik, régen ez a fajta tehermegosztás is jobban működött: a nagycsaládok korában a gyerekeket érintő logisztika is egyszerűbb volt. Nemcsak a gyerekágyas időszakot volt könnyebb ép ésszel kibírni, de a cseperedő gyerek útját is több felnőtt egyengethette: általános iskolás éveimben sok gyerek volt hazajárós, vagyis szaladhatott haza az utolsó óra utáni kicsengetéskor. Ezt a legtöbb esetben nem az otthon lévő egyik szülő, hanem a szolgálatban lévő nagymama/nagypapa miatt tehette meg.
Az elmúlt évtizedekben azonban nemcsak a fiatalabb korosztály, de az idősebbek is individualizálódtak, egyre többek számára lett fontos az önmegvalósítás és az, hogy saját hobbijuknak, kedvteléseiknek éljenek idősebb éveikben. Nem biztos, hogy mindez felróható nekik. Sokszor előfordul, hogy nem kedvtelés, hanem munka szólítja távolra a nagyszülőket: dolgozniuk kell, hogy ne essen jelentősen az életszínvonaluk a nyugdíjas években sem. A belső és külső migráció szintén fontos tényező, a családok nemcsak az országon, de Európán belül is sokfelé szóródtak. Akárhogy is: az, hogy a nagyszülők segítenek az unokák körül, mára talán kevesebb családban egyértelmű, mint 30-40 éve.
Kinek az érdeke?
Pedig sokak szerint a gyerekek, a szülők és a nagyszülők közös érdeke lenne, hogy a legfiatalabb és legidősebb családtagok a lehető legtöbb időt töltsék együtt. A gyerekek számára nagy előny például, hogy ha a nagyi ráér, akkor nem kell összevont ügyeletben unatkozni délután, hanem olyasvalaki teljes figyelmét lehet élvezni, aki mindent megtesz, hogy jól érezzük magunkat nála. Emellett a nagyszülőktől a gyerekek fontos értékeket és magatartásmintákat is megtanulhatnak, ami egész személyiségfejlődésükre pozitívan hathat. A szülő szintén jól jár, mert kevesebbet kell aggódnia azon, vajon jó helyen van-e a gyerek, és heti néhány alkalommal levegőhöz is jut. A nagyszülőknek – jó esetben – szintén öröm, és a legkevésbé sem szívesség a dolog, hiszen az unokákkal töltött időben ők is töltekeznek.
Már aki. Vannak ugyanis olyan nagyszülők is, akiknek tökéletesen elég a heti egy családi ebéd, a szülinapok és más közös ünnepek, és nem is igényelnek több együttlétet. Ők úgy érzik, minden olyan alkalom, amikor a számukra komfortos vagy elégséges mennyiségen túl unokáznak, már szívesség a részükről, és ily módon egyáltalán nem magától értetődő. A gyerekfelügyelet ügye elsősorban a szülők problémája kell hogy legyen – mondják.
De hiszen a nagyszülőnek annyi ideje van…
Hát nem beleférne, hogy heti néhányszor segítsen? Ahogy a gyerekszülések időpontja is kitolódik, odázódik a nagyszülővé válás is, így napjainkra egyre többször lesz már valóban nyugdíjas korban nagyszülő valaki. Ha pedig nyugdíjas – gondolják sokan –, akkor temérdek ideje és energiája marad az unokára, ennek alapján pedig elvárható, hogy besegítsen a kisgyerekes család életébe.
Azoknak a nagyszülőknek az esetében, aki tényleg letették a munkát, sokszor igaz ez a feltételezés, és sok olyan nagymama és nagypapa van, aki örömmel veti bele magát a gyerekek körüli feladatokba. De nem minden nagyszülő van ugyanabban az élethelyzetben. Olyanok is sokan vannak, akik maguk is dolgoznak, és munka mellett erőn felüli vállalás lenne a részükről a rendszeres gyerekfelügyelet. Vannak, akik az idősebb kort olyan tevékenységekre szeretnék kihasználni, amikre fiatalabb korukban nem volt lehetőségük. Ha megtehetik, ők inkább utaznak, tanulnak, társasági életet élnek, és nem szeretnék napi szinten újra átélni a kisgyerekes lét előnyeit és hátrányait. Az ő esetükben se az időtöbblet, se a szándék nincs meg.
Sokan furcsállják, hogy egy nagyszülő számára fontosabb legyen egy-egy saját elfoglaltság, mint az, hogy az unokákkal töltsön időt, sokak szerint viszont egy munkában eltöltött élet és saját gyerekeik felnevelése után ez teljesen jogos igény.
Egyáltalán kinek a feladata ez?
Naná, hogy a szülőké, hiszen magának szül mindenki – vágják rá sokan, és abban bizonyára igazuk van, hogy arról, hogy mikor és hány gyereket vállaljon az ember, jó esetben mindenki a párjával, nem pedig a szüleivel egyeztetve dönt. Vagyis ideális esetben akkor vállal gyereket, amikor előreláthatóan meg is tudja oldani az adódó feladatokat.
Könnyű azt mondani – felelik erre sokan. A gyerekek körül adódó tennivalók mennyiségére nem mindig lehet felkészülni, nem egyenlő a szülők teherbírása sem, illetve olyan is előfordulhat, hogy a kisgyerekes család életében később áll be olyan változás, ami felborítja az addigi menetrendet. Óvoda- vagy iskolaváltás, új munkahely, betegség: mind olyan tényezők, amiknek a hatására egyik pillanatról a másikra lesznek jobban szüleik segítségére utalva a szülők is. Azok, akik szerint a nagyszülőknek kötelességük unokáik gondozásában részt vállalni, a családra nagyobb egészként tekintenek, és úgy gondolják, hogy egy ilyen nagycsaládban (még ha nem is élnek együtt a szülők és a nagyszülők), a nagyszülői felelősség épp olyan fontos és számonkérhető, mint a szülői.
Csak szórakozni akarnak?
Sokan vannak, akik a kérdést annak mentén ítélnék meg, hogy pontosan miért is van szüksége segítségre a szülőnek. Ők úgy gondolják, ha akut helyzetről, például betegségről van szó, akkor elvárható a segítség, de ha „csak” szórakozni, kettesben lenni szeretnének a szülők, már más a helyzet. Pedig a szülők számára nagyon fontos lenne a kikapcsolódás is, ennek az igénynek a mértékét jelzi például, hogy egyes óvodákban már bentalvós estéket is szerveznek a gyerekeknek, hogy addig a szülők valamilyen programot tudjanak csinálni.
Vannak, akik örülnek egy ilyen lehetőségnek, mások szerint nem jó, ha óvodáskorú gyerekek az otthonuktól távol alszanak, és ha ilyen szülői igény van, a gyerekeknek inkább a nagyszülőknél lenne a helye, mint „idegenek” társaságában.
Érzelmek
A dolgot bonyolítja, hogy a nagyszülőkkel töltött kevesebb idő azt is eredményezi, hogy kevésbé tud olyan mély érzelmi kapcsolat kialakulni a felek között, ami ahhoz kellene, hogy egy-egy találkozáskor valóban igazán jól érezzék magukat egymással. Ezzel egyfajta ördögi kör is kialakulhat, mivel ha nem jó, vagy nem elég mély a kapcsolat, se a gyereknek, se a nagyszülőnek nem okoznak igazi örömet az együtt töltött percek, így a felvigyázásból valóban pusztán megoldandó feladat lesz, olyan kötöttség, amitől a nagyszülő is inkább szabadulni igyekszik, és amiben a gyerek sem érzi igazán jól magát. Pedig a jó nagyszülő-unoka kapcsolattól rengeteget tanulhatna a gyerek, és nagyon hasznos lenne a nagyszülő számára is.
Mit bír a nagyszülő?
Annak eldöntésében, hogy jogosan várjuk-e el a nagyszülőktől, hogy besegítsenek, sokat segít, ha figyelembe vesszük egészségi állapotukat, testi és szellemi frissességüket. Egy olyan nagyszülőnek, aki maga is fáradt, rossz karban van, akit fáraszt az unokák aktivitása, sokkal kevésbé lesz öröm a felügyelet, mint egy aktív, a gyerekek nyelvén jobban beszélő nagyi számára. Sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy a nem jó szívvel unokázó, vagy a gyerekvigyázást túl nagy teherként megélő nagyszülőre inkább nem is érdemes rábízni a gyereket, mert sem ő, sem a gyerek nem profitál belőle. Akkor inkább találkozzanak ritkábban, de az legyen öröm, mint hogy rendszeresen kikészült nagyitól vegyük át a láthatóan agyonszabályozott gyereket. Ráadásul olyan is előfordul, hogy a nagyszülő megromlott egészségi állapota miatt fél a közösségből mindenféle vírust összeszedő gyereket magánál tartani, mert abból a betegségből, amiből a gyerek egy hét alatt jön ki, ő egy hónap alatt sem igen.
Konfliktusok
Az, hogy a nagyszülők érdemben segíteni tudjanak a gyerekek körül (vagyis hogy az valódi segítség legyen a szülőnek, elfogadható feladatmennyiség nekik, és élvezhető a gyereknek is), sokszor azért nem valósul meg, mert szülők és nagyszülők között a gyerekek kapcsán megoldatlan és súlyos konfliktusok vannak. Eltérő nevelési elvek vagy homlokegyenest ellentétes táplálkozással kapcsolatos szokások, amelyek kapcsán rendre parázs vita lobban fel, és amik miatt szülő és nagyszülő is igyekszik inkább minimalizálni a találkozások számát. A szülők nehezményezik, hogy a nagyszülők fittyet hánynak az ő konkrét kéréseikre, melyek helyett a saját szájuk íze szerint gondozzák a gyereket, vagy olyasmit engednek meg neki, ami otthon nem szabad. A nagyszülők viszont azt fájlalják, hogy a gyerekeik nem bíznak meg bennük, az unokákkal töltött idő teljes egészét szabályozni akarják. Ezek miatt a nehézségek és konfliktusok miatt sokszor a szülőknek és a nagyszülőknek is kényszer lesz az olyan helyzet, amikor a nagyi vigyáz a gyerekre.
És te mit gondolsz?
A szavazás a jobb felső sarokban lévő Facebook-ikonra kattintva nyílik:
