Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Szülőként hatalmas a felelősségünk abban, hogy a gyerekünknek reális képe legyen önmagáról. Gyakran nem is vesszük észre, hogy egy-egy veszekedés milyen mély nyomokat hagy a gyerekben, pedig ezeknek akár életre szóló hatásuk is lehet.
A céltudatos életre való készülődés már jóval azelőtt elkezdődik, hogy bármilyen célokat kitűznénk magunknak, derült ki egy friss kutatásból. Amerikai pszichológusok ugyanis megállapították, hogy az anyával való konfliktusok olyan mély nyomokat hagyhatnak a gyerekben, hogy még felnőttként is nehezen találja majd a helyét, írja a ScienceDaily.
A vizsgálatból az derült ki, hogy a szülők gyakran nem is érzékelik, milyen hatással vannak a gyerekre bizonyos konfliktusok. Érdekes módon az apával való veszekedéseknek nincs ilyen erős hatása, bár tény, hogy ezek is negatívan hatnak a későbbi életminőségre.
Gyermekünk céltudatossága nagyban múlik azon, hogy szülőként milyen visszajelzéseket kap tőlünk, hogyan segítünk neki megérteni saját magát már egészen pici korában, illetve mennyire bízunk benne, mennyire támogatjuk, amikor irányt választ magának – mondja Cziglán Karolina pszichológus. Nem szerencsés például, ha azzal a meggyőződéssel vág neki az életnek, hogy mindenki másnál sokkal különlegesebb és többre hivatott, mert így könnyen csalódás lehet a vége, ha szembesül azzal, hogy ő is ugyanúgy esendő, mint bárki más.
Hogyan segíthetünk szülőként abban, hogy a gyerekünk megtalálja a célját?
Ahhoz, hogy valaki igazi, értelmes célt találjon az életében, leginkább önismeretre van szüksége. Tehát arra, hogy egyfelől kialakuljon egy reális kép önmagáról, fel kell ismernie az erősségeit és a gyengeségeit, másfelől, hogy érezze, mi az, ami igazán fontos neki, amiben otthon érzi magát, ami tényleg ő. Egyfajta belső iránytűről beszélünk, arról, hogy valaki a valódi önmagát érzékelje, rálásson a legmélyebb vágyaira. A szülő akkor segíti ezt a folyamatot, ha figyeli és elfogulatlanul szereti őt, nem akarja másnak látni vagy másmilyenné formálni, mint amilyen. Az önismeret kialakulása itt kezdődik: a szülő érzékeli, milyen a gyerek, és a kommunikációjában ez megjelenik, mint egy tükörkép. A szülő az, aki először megfogalmazza, hogy érzi magát a gyerek, mik a motivációi, még ha ezt nem is tudatosan teszi. Ez történik már babakorban, amikor ilyeneket mondunk: „látom, elfáradtál, azért sírsz” vagy „ó, ez tetszik neked, igaz?”.
Az a gyerek, akire a szülő jól rá tudott hangolódni, azaz értette őt, saját magát is megtanulja érteni, és érezni fogja, mi okoz neki örömet, mi motiválja, mi megy neki jól. Baj akkor van, ha valakiben torzított vagy zavaros kép alakul ki arról, ki is ő, és olyan célt kerget, ami igazából nem passzol a személyiségéhez, vagy kapaszkodó híján különféle divatoknak és külső ideáloknak akar megfelelni. Ezek nem nyújtanak hosszú távon igazi elégedettséget, csak ideig-óráig motiválják az embert.
Mi a helyes viselkedés abban az esetben, ha nem értünk egyet azzal, amilyen irányt választott magának?
Szerintem két kulcsszó van itt: az őszinteség és az elfogadás. Szülőként elmondhatjuk őszintén, mik az aggodalmaink, a fenntartásaink, de hosszú távon úgysem tudjuk eltéríteni a gyereket, ha valami igazán fontos számára. Ha kialakult egy bizalommal teli kapcsolat, akkor a szülő szavai el fogják ültetni a bogarat a gyerek fejében, még ha ennek nem is adja látható jelét, és ha reális ellenérvek szólnak a választásával szemben, akkor van rá esély, hogy idővel belátja. Ám ha a szülő elszántan harcol a gyerek céljai ellen, azzal csak olajat önt a tűzre, hiszen a fiatalnak immár az autonómiája megélése miatt is ki kell tartania az elhatározása mellett. Azt se felejtsük el, hogy bizony a szülő sem tud mindent, és amit a saját értékrendje alapján a legnagyobb jó szándékkal tanácsolna a gyereknek vagy tiltana neki, abban nem biztos, hogy igaza van. Lehet, hogy a gyerek olyan utat választ, amit mi sosem választanánk, de honnan is tudhatnánk, hogy neki nem az lesz-e a megfelelő? Előbb-utóbb el kell fogadni, hogy a gyerek a saját értékrendjét és saját vágyait követi, nem a miénket valósítja meg.
Mi lehet az oka annak, hogy az apával való konfliktusok kevésbé számítanak?
Ez módszertani kérdés is: ha két hatást vizsgálok, nyilván az egyikre kijön, hogy kisebb, a másikra, hogy nagyobb, de igazából a gyerekre nem külön-külön hatnak a szülők, hanem egy családi rendszerben fejlődik-növekszik: a szülőkkel való kapcsolata és a szülők egymáshoz fűződő viszonya is hat rá. Az én tapasztalatom szerint az apával való kapcsolat nagyon is erősen befolyásolja, hogy az ember mennyire érzi stabilnak magát, mennyire találja a helyét az életben. De hangsúlyozom: a családi rendszert egészében van értelme nézni, nem külön szeletekben, mert az egész együtt hat a gyerekre annak minden elemével, kölcsönhatásaival, azzal az atmoszférával, ami otthon létrejön. Lehet, hogy az egyik szülővel zötyögősebb a kapcsolat, de nagyon nem mindegy, van-e egy másik, akihez ilyenkor lehet fordulni – ebből is látszik, hogy értelmetlen csak az egyiket önmagában vizsgálni.
Vannak olyanok, akik már gyerekként nagyon korán tudják, mit szeretnének elérni, míg mások még fiatal felnőttként is csak tengődnek. Ennek személyiségből fakadó okai vannak, vagy inkább a szülők, a környezet hatása lehet?
Biztos, hogy vannak lassabban érő típusok, de ha valaki felnőttként sem találja a helyét, akkor többről van szó: arról, hogy valamiért nem tudott kiforrni, megerősödni az identitása, azaz annak tudata, ki ő, milyen ő, mire vágyik, mire képes. Ennek mindig van gyökere a szülőkkel való kapcsolatban is, melyben ők nem tudtak elég kapaszkodót, elég hiteles támpontot adni. Az sem szerencsés, ha a gyerek olyan útravalót kap, hogy ő különleges, csodálatos, nagy dolgokra hivatott. Persze minden azon múlik, ezt hogyan tálalja a szülő, és hogyan csapódik le a gyerekben. Mindenki különleges a maga módján, de nem jó, ha a gyerek ezt úgy érti, másokhoz képest kell kiemelkednie, nem szabad „átlagosnak” lennie. Ezek a gyerekek semmibe nem mernek belekezdeni, mert nagy rés tátong aközött, amilyen útravalót kaptak, ami alapján valami csodálatosat kellene produkálniuk, és aközött, amit belül éreznek, nevezetesen, hogy ők is csak olyanok, mint a többiek: jók-rosszak, esendők, sok mindenben átlagosak. Nem azzal segítünk a gyereknek, ha hype-oljuk, hanem ha azt közvetítjük felé, hogy neki is vannak olyan képességei, amiket ha kimunkál, és erőfeszítést is tesz, akkor azzal majd jó és hasznos dolgokat tud létrehozni.
