A kiemelkedő eredmények mögött mindig rengeteg munka van, de egyre több vizsgálat erősíti meg, hogy bizony, a született tehetség, vagyis a genetika mennyit számít. Ám ez nem feltétlenül garancia a sikerre.
Egyik oldalról könnyű lerázni magunkról a felelősséget azzal, ha azt mondjuk, azért nem teljesítünk valamiben jól, mert nincs hozzá tehetségünk. A másik oldalról nézve pedig mondhatjuk azt, hogy minden csak gyakorlás kérdése. A valóság azonban az, hogy ennél jóval összetettebb dolgok állnak a kiemelkedő sikerek hátterében, és egy részüket pontosan még a kutatók sem ismerik, olvasható a Scientific American cikkében.
Rendszerint csodálattal nézzük a kiemelkedő sportolókat, mint például Hosszú Katinkát, vagy az amerikai tornászt, Simone Bilest, és ha beszélgetés közben rájuk terelődik a szó, akkor biztos elhangzik, hogy ők született tehetségek, és hogy ezt biztos nem lehet megtanulni. De vajon mi az igazság? Ezzel a témával foglalkozik Anders Ericsson pszichológus (Floridai Egyetem) és Robert Pool tudományos újságíró könyve, a Csúcsteljesítmény (eredeti címe: Peak: Secrets from the New Science of Expertise). A szerzők azzal érvelnek, hogy a magasságot és a testméretet leszámítva téves és káros az a gondolat, hogy az öröklött tulajdonságaink korlátoznak minket. Ez ugyanis olyan kijelentésekhez vezethet, mint a „képtelen vagyok rá”, ami szerintük nem igaz, ugyanis úgy vélik, hogy a kiemelkedő teljesítmény kulcsa valójában a több ezer órányi fókuszált, kemény munka.
A könyvben Ericsson és Pool számos olyan kutatásról számol be, ami a gyakorlás eredményességét bizonyítja. Az egyikben Ericsson egy korábbi kollégájával kimutatta, hogy 230 órányi gyakorlással az egyetemisták képesek voltak egy közel 80 számból álló random számsort megjegyezni, miközben a legtöbb ember maximum csak az első 7 számjegyet képes felidézni. Egy másik kísérletben Szakakibara Ajako japán pszichológus 24 magán-zeneiskolába járó gyereket vont be egy programba, melynek a célja az volt, hogy a gyerekeket megtanítsák arra, hogy referenciahang nélkül képesek legyenek beazonosítani egy zenei hangot (ezt abszolút hallásnak hívják). A kutatás végére minden gyerek képes volt erre, ami alapján Ericsson és Pool úgy összegezte az eredményt, hogy bár az abszolút hallás születetten csak kevesek kiváltsága, mégis egy olyan képesség, amit megfelelő módszerekkel bárki elsajátíthat.
Gyakorlásra szükség van
Ahhoz tehát, hogy valakiből igazi profi legyen, sok-sok gyakorlás szükséges. De akkor ez azt is jelenti, hogy a született tehetség csak mítosz? Ez már egy sokkal nehezebb kérdés. Ericsson és Pool például azt állítja, hogy Szakakibara eredményei alapján nagyjából bárki képes az abszolút hallásra, ám valójában a kísérleti minta közel sem fed le mindenkit, hiszen a vizsgálatban magániskolába járó négyévesek vettek részt, írja a Scientific American. Ez pedig csak egy nagyon kis szelete a teljes populációnak.
Ericsson és Pool egy másik esetben is elhallgatja azokat a bizonyítékokat, amik az ő állításukat cáfolják. Például azt állítják, hogy a professzionális baseballjátékosoknak ugyanolyan a látásuk, mint az átlagembereknek, pedig már egy 1996-os tanulmányban megállapították, hogy a profi baseballjátékosoknak kiváló a látásuk, és számos szempontból sokkal, de sokkal jobbak az átlagnál.
A szerencsés genetika előnyt jelent
A Scientific American cikkének szerzői, David Z. Hambrick, Fredrik Ullén és Miriam Mosing maguk is kutatók, akik szerint a gyakorlás elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki profivá váljon, ám emellett a genetika is nagyon sokat számít. Ezt az álláspontot indirekt és direkt bizonyítékok is alátámasztják, például az, hogy egy adott szint eléréséhez van, akinek többet, másnak kevesebbet kell gyakorolni. Erre pedig pont Szakakibara kutatása az egyik legjobb bizonyíték, ugyanis volt gyerek, akinek két évre volt szüksége az abszolút hallás eléréséhez, míg másnak nyolcra. Szakakibara pedig ezek alapján le is írja a cikkében, hogy a gyakorláson kívül más tényezők is szerepet játszhattak.
Ezek alapján tehát egyértelmű, hogy a kiemelkedő eredmények mögött általában genetikai okok is állnak. Jó példa erre, hogy ausztrál kutatók összefüggést találtak egy génvariáns (ACTN3) és a kiemelkedő atlétikai teljesítmény között: a variáns birtokában ugyanis a szervezet gyorsabb regenerációra képes, és kisebb a sérülések veszélye. Persze a gyakorlás rengeteget számít, és a profivá váláshoz kemény munkára van szükség. Mert hiába vagyunk tehetségesek valamiben, ha nem tesszük bele a szükséges energiát, könnyen lehet, hogy egy kitartó, de átlagos ember lenyom minket.
