Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A felmérések szerint a brit diákok harminc százaléka küzd valamilyen tanulási vagy beilleszkedési nehézséggel (a statisztikák hazánkban kb. tizenöt százalékos arányt mutatnak). Az iskolában nyújtott gyengébb teljesítmény a gyerekek egész jövőjének alakulására kihatással lehet, ezért fontos, hogy minél eredményesebben orvosolni tudjuk a felmerülő problémákat. Egy friss kutatás szerint azonban általában rosszul állnak hozzá a szakemberek ehhez a feladathoz.
A Cambridge-i Egyetem kutatói úgy vélik, hogy a legtöbb, különböző tantárgyakból társaiknál rosszabbul teljesítő, vagy a tanulást, illetve az iskolai közösségbe való beilleszkedést akadályozó zavarokkal, például hiperaktivitással (ADHD) vagy diszlexiával küzdő gyerekek kezelésének esetében sokszor téves irányba visz el az érintettek – gyakran komolyabb vizsgálat nélkül történő – előzetes kategorizálása, beskatulyázása. A Research Digest által szemlézett, nemrég publikált tanulmányukban az egyetem munkatársai egy újfajta tipológiát állítottak fel a tanulási zavarokkal diagnosztizált iskolások sikeresebb vizsgálatának érdekében.
Fontos összefüggéseikben látni a problémákat
A Duncan Astle idegtudós által vezetett tudóscsapat 520, öt és tizennyolc év közötti brit iskolást vont be kutatásába, mindegyiküknél diagnosztizáltak korábban valamiféle koncentrálással, nyelvi készségekkel vagy emlékezőképességgel kapcsolatos problémát, vagy pedig az átlagnál jóval lejjebb teljesítettek különböző tantárgyak, például matematika vagy írás-olvasás tanulmányaik során. A korábbi diagnózist teljesen figyelmen kívül hagyva, egy sor tesztnek vetették alá a résztvevőket, melyekben kognitív és tanulási képességeiket vizsgálták, sőt egy külön teszttel a gyerekek kommunikációs készségeit is felmérték.
A kapott eredményeket a tudósok feltöltötték egy számítógépes programba, mely a hasonlóságokat figyelembe véve különböző csoportokra osztotta az alanyokat. Nyolcvannégy iskolás esetében MRI-vizsgálatot is végeztek a kutatók, melyet összehasonlítottak harminchat, átlagos tanulmányi teljesítményt produkáló gyermek hasonló vizsgálatának eredményével. A számítógépes analízis azt mutatta, hogy a vizsgált tanulók négy jól körülhatárolható csoportra tagolhatóak, mely felosztásnak azonban semmi köze az esetükben korábban felállított diagnózisokhoz, és olyan összefüggéseket mutat, melyet korábban nem vettek észre az azokat felállító szakértők.
A résztvevők több mint fele egy-egy szélsőséges kategóriába esett. Az első csoportba azok tartoztak, akiknek tanulmányi eredményei semmivel sem voltak rosszabbak (vagy éppen jobbak), mint az átlag, ellenben nagy számban jelentkeztek esetükben különböző viselkedési zavarok, melyek az iskolai gondjaikat tulajdonképpen okozták. A második csoportba kerültek azok a diákok, akiknél nem voltak tapasztalhatóak magatartási gondok, írás-olvasás, matematikai és egyéb kognitív képességeikben viszont az országos átlag legalsó öt százalékában helyezkedtek el. A kutatók úgy találták, hogy utóbbi gyermekek esetében az agy bizonyos területei között, melyek a magasabb gondolkodási funkciókért felelnek, sérült kapcsolat áll fenn, ez okozhatja jóval gyengébb iskolai teljesítményüket.
A maradék két csoportba a kevésbé extrém esetek kerültek, azonban ezek is ugyanannyira érdekesnek mutatkoztak. A harmadik csoport a fonetikai problémákkal küzdő gyermekeket gyűjtötte össze, akiknek nehézségeik vannak a tagolt beszéddel, illetve az egyéb nyelvi kifejezési módok használatával. A komputeres vizsgálat az ő esetükben az agy beszédközpontjának egyes területein mutatott ki hiányos működést. Meglepő módon, ugyanezen tanulók a matematika tárgyban is jóval gyengébb eredményeket mutattak, melyből a kutatók arra következtettek, hogy
a nyelvi nehézségek minden típusú tanulási képességünkre negatív hatással lehetnek.
A negyedik típusba azokat a diákokat sorolták, akiknek az emlékezőtehetségével, különösen a rövid távú, a verbális és a térbeli memóriájukkal voltak gondjaik. Az ő esetükben az agyvizsgálatok nem mutattak különösebb elváltozást. Ezen tanulók legfőbb gondja a matematikai készségekben mutatkozó visszamaradás (diszkalkulia) volt. A kutatók számára ezen két, középen elhelyezkedő csoport esetében a legfontosabb tanulság az volt, hogy mennyire szorosan összefüggenek a különböző tanulsági nehézségekkel küzdő gyermekek problémái egymással. A két csoportba tartozó diákok hasonló eredményeket mutattak mind olvasás-írás, mind matematikai tárgyban, mely – mint említettük – annak bizonyítéka, hogy milyen mélyen befolyásolják a különböző tanulási zavarok (például a diszlexia és a diszkalkulia) az adott gyermek összteljesítményét.
Astle és munkatársai szerint ez azért is fontos, mert a legtöbb esetben, mikor a szakemberek diszlexiás vagy diszkalkuliás diákokat vizsgálnak, kizárólag az egyik képességzavarra koncentrálnak, miközben a valóságban – mint több, nemrég megjelent kutatás bizonyítja – a hasonló problémák ritkán fordulnak elő egymagukban az érintett személy esetében. Az is gyakori, hogy a különböző vizsgálatokhoz csakis hasonló tanulási zavarokkal küzdő gyerekeket válogatnak egybe a szakemberek, mely csoportosítás már önmagában megakadályozza azt, hogy tőlük eltérő, azonban problémáik tekintetében azzal összefüggő diagnózist mutató társaikkal vethessék össze kórképüket.
A kutatók úgy vélik, az általánosan tapasztalható beskatulyázás miatt a szakértők gyakran elsiklanak a komplexebb összefüggések felett. Habár elismerik, hogy kutatásuknak voltak hátulütői – például igen kisszámú mintával dolgoztak, és a résztvevőknek is csupán egy részén végeztek MRI-letapogatást –, a tudóscsapat szerint munkájuk azt igazolja, hogy nem szabad előzetesen felállított kategóriák alapján osztályozni az alulteljesítő diákokat, és ezek alapján megpróbálni segítséget nyújtani számukra. Ehelyett inkább egyénre szabott megoldásokat kell kidolgozni a tanulási zavarok minél sikeresebb kezelése érdekében.
