Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A világ leghíresebb pszichológiai kísérletei között van a Marshmallow vagy pillecukor teszt. Több évtizeden át hihettünk abban, hogy már gyerekkorban látszik, kinek milyen az akaratereje, ezáltal pedig az is, hogy milyen teljesítményre lesz képes az életben. Mostanra úgy tűnik, hogy cseppet sem az akaraterőről van szó.
A híres nagy pszichológiai kísérletek válságát éljük. Egyre több, negyven-ötven éve igaznak hitt eredményről derül ki, hogy hát, azért, mégsem teljesen úgy van. Ahogy összeraktam a kvízt a világ híres pszichológiai kísérleteiről, sok kísérlet volt még versenyben, hogy bekerüljön. Éppen csak kicsúszott a döntőből a Marshmallow, vagyis pillecukor kísérlet is. Ez nálunk talán nem annyira ismert, mint mondjuk Zimbardo börtönkísérlete, de kétségtelenül fontos kísérletnek számít.
Walter Mischel hatvanas évekbeli pillecukor tesztje meglehetősen egyszerű dologból messzemenő következtetéseket vont le. Tegyél egy gyerek elé egy pillecukrot, és mondd neki azt, hogy kap egy második cukrot, ha ehhez az elsőhöz 15 percig nem nyúl hozzá. Ha kibírja ezt a negyedórát a cukor megevése nélkül, akkor utána mindkettőt megeheti.
Megnézték, hogy hogyan alakult az élete azoknak a gyerekeknek, akik kiállták a próbát és nem nyúltak a cukorhoz, és azoknak, akik nem tudtak ellenállni a kísértő ragacsos édességnek, és megették. Azt találták, hogy akiknek a későbbi nagyobb jutalom reményében volt akaraterejük nem megragadni azonnal a kínálkozó lehetőséget, azok többre vitték, jobb jegyeik voltak. A gyerekkori akaraterő, várakozási képesség bejóslója az életben, munkahelyen való boldogulásnak.
A gyerek társadalmi helyzetén múlt, hogy vett-e a cukorból
Watts és munkatársai azonban kételkedtek abban, hogy ez az eredmény teljesen helytálló lenne, és belefogtak az ellenőrzésébe, amit május végén publikáltak. Kritikaként azt fogalmazták meg elsősorban, hogy túl kevés gyerek vett részt az eredeti kísérletben, és ők is egy válogatott körből kerültek ki: a világ egyik legjobb egyetemének óvodájából. Wattsék most tízszer annyi, teljesen különböző társadalmi helyzetű gyerekkel végezték el a kísérletet, és más eredményt is kaptak.
Első és legfontosabb eredményük elég szomorú, ugyanakkor teljesen ésszerűen hangzik. Az, hogy megállta-e egy gyerek, hogy ne vegyen a cukorból a későbbi nagyobb jutalom érdekében, elsősorban azon múlik, hogy milyen anyagi helyzetű családban él a kisgyerek. És ez az anyagi helyzet, és társadalmi státusz az, ami meghatározza a gyerek későbbi előmenetelének sikerét.
Fontosabb, hogy hány könyv van a lakásban
Kiderült például, hogy semmi különbség nem volt az egyetemet végzett mamák gyerekeinek a későbbi sikerességében attól függően, hogy elvették-e a cukrot, vagy nem. De ugyanígy, ha a tanulatlan mamák gyerekeit összehasonlítjuk, nem mutatnak különbséget az iskolai előmenetelükben attól függően, hogy egy vagy két cukor volt a gyomrukban a kísérlet végén.
Ha a társadalmi helyzet alapján hasonlították össze a gyerekeket – amiben ilyeneket is néztek, hogy hány könyv van a lakásban, ahol a gyerek háromévesen él, vagy milyen sokat foglalkozik vele az édesanyja – akkor azt találták, hogy a gyerek akaratereje nem írja felül azt a társadalmi predesztinációt, amiben felnő.
Nincs garancia
Ezek az eredmények nem csupán megkérdőjelezik az eredeti teszt értelmezhetőségét, de magyarázatot is adnak arra, hogy a szegényebb körülmények közül jövő gyerekek miért nem bírnak várni a nagyobb jutalomra. Az ő életükben kevesebb a garancia: lehet, hogy ma bőven van mit enni, de holnap nem biztos, hogy lesz, ezért várakozni kockázatos. És ha meg is ígérik nekik a szüleik, hogy majd később kapnak valamit, vagy hogy holnap is lesz mit enni, ezt nem biztos, hogy be tudják tartani.
Közben a tehetősebb szülők gyerekei könnyedén megtehetik, hogy késleltetik a jutalmat: a tapasztalatuk azt mutatja, hogy mindig tele a kamra. És még ha nem is várták meg a második cukrot, hanem gyorsan bekapták az elsőt, akkor is azt gondolhatják, hogy na sebaj, majd apa elvisz fagyizni hazafelé menet.
Holnap talán semmi sem lesz
Sendhil Mullainathan közgazdász és Eldar Shafir viselkedéskutató már korábban írtak egy könyvet erről: A szűkösség pszichológiája: miért jelent sokat, amiből kevesebb van? címen. A szegénység arra viszi rá az embereket, hogy megragadják a rövid távon elérhető, kisebb jutalmakat, és ne várjanak, hogy majd később nagyobbat nyernek. Az, hogy sokszor nincs, megváltoztatja a gondolkodást arról, ami éppen van.
A pillecukor tesztre lefordítva, a nélkülözésben felnövő gyerekeknek értelmezhetetlen a második pillecukor, ha fennáll a veszély, hogy (minden ígéret ellenére) az első is el fog tűnni.
A szegénységben élő tinédzserek rengeteget dolgoznak, hogy hozzájáruljanak a családi kasszához, sokszor nincs mit enniük, mégis, fizetésnapon a McDonald’s-ban költik a pénzt, vagy elrohannak ruhát venni, hajat festetni. A kis keresetű szülők hajlamosabbak beadni a derekukat a gyerekük édesség iránti könyörgésének, míg a tehetősebbek inkább ellenállnak a nyafogásnak.
Összességében az van, hogy a szegényebb szülők próbálják kényeztetni a gyereküket, amikor csak tehetik, a gazdagabbak, meg inkább ránevelik a várakozásra a gyereket a nagyobb jutalom reményében. Az édesség meg a hajfesték felesleges pénzszórásnak tűnhetnek, de a szegény családokban ez az egy luxus, amit néha megengedhetnek maguknak. És a szegény gyerekeknek a mai apró örömök élvezete segít elviselni azt, hogy holnap talán semmi sem lesz.
