Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Sok szülő panaszkodik rá, hogy a gyerek szóba sem áll vele, amikor feldúlt. Nem mindegy ugyanis, hogy hogyan szólítjuk meg ilyenkor.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy amikor a gyerekünk csalódott vagy rosszul érzi magát, akkor megpróbáljuk csitítani, mert nem szeretjük látni, hogy rosszul érzi magát. Gondolkodás nélkül rávágjuk, hogy “ne bánkódj”, “ne légy dühös”. Ettől viszont a gyerek elszégyelli magát az érzései miatt, írja a Huffington Post. Látván pedig, hogy a szülei nem értik meg, magányosnak fogja érezni magát, és legközelebb inkább nem is panaszolja el a bánatát.
Az ilyen helyzetekben szimpátia helyett az együttérzésre kell törekednünk. Van néhány kifejezés, amiket érdemes kerülni:
- Ne aggódj!
- Ne légy ilyen!
- Ne bánkódj!
- Ne légy dühös!
- Túl érzékeny vagy.
Ennél sokkal jobb megoldás, ha elfogadjuk az érzéseit, és inkább ezeket mondjuk:
- Dühös vagy. Én is az lennék.
- Jogosan vagy csalódott. Ennyi idősen én is az voltam.
- Mérges vagy. Megértem, minden jogod megvan hozzá.
- Fájdalmas látni, amikor valaki olyat csinál, amit te is szeretnél, de még nem vagy rá képes.
- Látom, hogy dühös vagy. Biztos okod van rá. Meséld el, mi a baj!
Ha megértően közelítesz, akkor a gyerek ettől máris jobban érzi magát, és könnyebben megnyílik előtted. Sok esetben másra nincs is szüksége, csak empátiára. Már azzal, hogy tudja, a szülei megértik, biztonságban érzi magát, és könnyebben lép túl a kellemetlenségeken.
Szimpátia vs. empátia
Senki nem szeretné persze, ha a gyermeke mindig áldozatnak tettetné magát vagy túldramatizálna dolgokat. Talán pont ez tart vissza sok szülőt attól, hogy megértő legyen. De képzeljünk el egy hétköznapi példát. Megyünk haza a focimeccsről, és a gyermekük arról panaszkodik, hogy már megint ő volt a legrosszabb játékos, pedig épphogy beválogatták a csapatba. Két lehetőségünk van.
A szimpatizáló válasz: “Szegényem, majd beszélek az edzővel. Szerintem nem igazságos, hogy az edzések nagy részében a kispadon ülsz.”
Az empatikus válasz: “Tudom, hogy rosszul esik. Rossz, amikor úgy érzed, hogy te vagy a legrosszabb a csapatban. Sokszor éreztem én is így. Kitartás, hidd el, idővel jobban megy majd!”
Ha megnézzük, akkor a szimpatikus válaszban próbáljuk megvlátoztatni a szabályokat a gyermekünk érdekében, ami arra tanítja, hogy érdemes áldozatként tetszelegni. A szülő részéről sem igényel érzelmi befektetést, mert ő a hős megmentő, ez pedig csak táplálja az egóját. Ez a könnyebbik kiút.
A másik esetben viszont együttérzést kell tanúsítanunk, át kell éreznünk a gyermekünk fájdalmát. Számunkra ez a nehezebb, viszont ilyenkor tud hozzánk kapcsolódni a gyerek, ami segít neki a továbblépésben. Így lesz a gyermekünkből kitartó, bátor és erős felnőtt.
