Hogy minek köszönhető az ADHD-diagnózisok drámai emelkedése a nagyvilágban? Részben annak, hogy túl sok embernek fűződik anyagi érdeke ahhoz, hogy ez a “járvány” folytatódjon. De ez csak egy a számos összetevő közül, melyekre Thomas Armstrong pszichológus legújabb könyvében rávilágít.
Azzal, hogy Armstrong következetesen a figyelemhiányos hiperaktivitás zavar “mítoszáról” ír Tényleg ADHD-s a gyerekem? című könyvében, semmiképpen sem arra akar célozni, hogy nem léteznek örökmozgó, figyelmetlen, hiperaktív, impulzív és/vagy rendetlen gyerekek (és felnőttek) Amerikában és a világ többi részén. A szakember szerint a gond azzal a narratívával van, amit negyvenöt éve a társadalom több különböző képviselője együttesen sulykol belénk.
A történelem hajnalán született mítoszokhoz hasonlóan ugyanis az ADHD is egy megmagyarázhatatlan jelenség, és bár a modern korban használatos történetmesélő elemek (a kutatások, a klinikai adatok, az epidemiológiai tanulmányok stb.) sokkal kifinomultabbak az ókoriaknál, ezzel együtt a céljuk ugyanaz: “hogy egy koherens, az átlagember számára könnyen érthető narratívával megmagyarázzák, hogy a gyerekek milliói miért nem úgy viselkednek, ahogyan szerintünk viselkedniük kellene” - magyarázza a szakember.
De nézzük, hogyan is jutottunk el odáig, hogy már kétéves gyerekekre is ráragasztják az ADHD címkét és kezdenek gyógyszerezni figyelemzavar ellen.
Előzmények
- Az első világháború után azokról a gyerekekről, akik túlélték a világméretű agyhártyagyulladás-járványt, és ADHD-jellegű tüneteket produkáltak, azt mondták, hogy “agyhártyagyulladás utáni magatartászavarban” szenvednek.
- Az 1930-as években két német orvos, Franz Kramer és Hans Pollnow úgy fogalmaztak az ADHD-szerű tüneteket mutató gyerkekekkel kapcsolatban, hogy “kisgyerekkori hiperkinetikus betegségük” van.
- Az 1940-es években az orvosok azoknak a gyerekeknek az eseteiből kiindulva, akiknél konkrét agykárosodás után jelentek meg ezek a tünetek, az ehhez hasonlóan viselkedő gyerekekre a minimális agykárosodás kifejezést kezdték használni.
- Az 1960-as években sok tudós elégedetlen lett ezzel a terminussal az azonosítható agykárosodás hiánya miatt, úgyhogy előálltak egy új megnevezéssel: minimális agyi diszfunkció.
- 1968-ban a pszichiáterek bibliája, A mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve második kiadását követően a gyerekkori hiperkinetikus reakció vált az elfogadott elnevezéssé a rendellenesség leírására és diagnózisára. De bárhogy nevezték is éppen, és bármilyen névváltoztatáson esett is át, azoknak a gyerekeknek a száma, akik ebben a zavarban szenvedtek, mindig nagyon alacsony volt.
Majd eljött Virginia Douglas úttörő beszéde a figyelemhiányról
Az az elképzelés, hogy az emberi agyban felléphet egy figyelemhiány nevű rendellenesség, egy apró gondolatmasszaként indult, amikor Virginia Douglas, a Kanadai Pszichológusok Egyesületének elnöke 1972-ben előadást tartott róla. Ő vetette fel, hogy annak, amit korábban még hiperkinézisnek neveztek, több köze lehet a figyelemzavarokhoz, mint a hiperaktív viselkedéshez. Innentől kezdve az ADHD masszája egyre nagyobbra hízott a kognitív tudományok laboratóriumaiban, mígnem 1980-ban az American Psychiatric Association hivatalosan is elismerte a figyelemhiányos zavart (ADD) mint pszichiátriai rendellenességet A mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve harmadik kiadásában, “hiperaktivitással vagy anélkül”.
Az 1980-as években aztán megalapították a Children and Adults with Attention-Deficit/Hyperactivity Disorder (CHADD) elnevezésű szülői tanácsadó csoportot, ami lobbizni kezdett az Egyesült Államok Kongresszusában, hogy ismerjék el, hogy az, amit akkor még ADD-nek neveztek, egy létező fogyatékosság, és vonatkoznak rá a fogyatékosok védelméről szóló szövetségi törvények. Ezután kezdte felütni a fejét az új jelenség a médiában, a beszélgetős műsorokban, az ismeretterjesztő cikkekben és a popkultúrában is. (Az 1992-es Wayne világa című filmben Wayne például gyakran emlékeztette kicsit szétszórt barátját, Garthot, hogy vegye be a Ritalinját).
“A nagy gyógyszergyártó cégek megérezték, hogy hatalmas profitot csinálhatnak ebből az új figyelemzavaros rendellenességből, úgyhogy anyagilag támogatni kezdték a CHADD-et és egyes általuk kiválasztott orvosokat, ADHD-kutatókat és szakmai szervezeteket” - írja a pszichológus. 1997-ben az amerikai élelmiszer- és gyógyszerfelügyeletet biztosító Food and Drug Administration (FDA) lazítani kezdett a gyógyszerkereskedelmi szabályokon, és engedélyezte az ADHD-gyógyszerek reklámozását női magazinokban, tévéreklámokban és más nyilvános fórumokon. Azaz mindezzel még több lehetőséget teremtett arra, hogy az ADHD bekerüljön a köztudatba, így még nagyobb keresletet hozott létre a kezelésére szolgáló gyógyszerekre.
A 2000-es években az ADHD-massza egy hatalmas új közösséget is magába szippantott, amikor a diagnózisát a felnőttekre is kiterjesztették, és különböző weboldalakon, blogokban, közösségi médiaoldalakon, csevegőszobákban és fórumokon induló eszmecserékben vitatták meg az ADHD hatását a házasságra, a kapcsolatokra és az általános megküzdési képességekre. Mostanra, a 2010-es évekre az ADHD egy újabb hatalmas régiót magába szippantott, a kora gyerekkor világát, mivel már akár kétéves gyerekeket is diagnosztizálnak ADHD-val és kezdenek gyógyszerezni figyelemzavar ellen.
És hogy mégis mi a baj az ADHD diagnosztikai módszerével?
Egyrészt az, hogy ezt a "betegséget" a tünetei alapján határozzák meg, nem pedig az oka alapján. Másrészt a diagnosztikai eszközök szinte teljes mértékben szubjektívek, elég csak arra gondolni, hogy az orvoson kívül még két kulcsforrás kell annak eldöntéséhez, hogy egy gyerek ADHD-ban szenved-e vagy sem, méghozzá a saját szülei és tanárai. Nagyszerűen illusztrálja ezt az alábbi, Philip Hickey nyugdíjas pszichológustól származó dialógus:
Szülő: Miért olyan nyughatatlan és figyelmetlen a gyerekem?
Pszichiáter: Mert egy ADHD nevű betegségben szenved.
Szülő: Honnan tudjuk, hogy ez a betegsége?
Pszichiáter: Onnan, hogy nyughatatlan és figyelmetlen.
A DSM-5, a diagnózis megcáfolhatatlannak számító forrása Amerikában egy kicsit egy éttermi menüre hasonlít, amelyben a diagnosztát arra kérik, hogy a “figyelmetlenség” kapcsán például legalább hatot azonosítson kilenc olyan ismérvből, mint a “gyakran könnyen elterelődik a figyelme” és a “gyakran kerüli, vagy nem szívesen és jelentős ellenállással hajlandó olyan feladatokat elvégezni, amelyek hosszabb ideig tartó szellemi erőfeszítést követelnek meg (mint például az iskolai munka vagy a házi feladat)". Ezeknek az ismérveknek egyikében sem szerepel semmilyen szociális körülmény, amelynek segítségével jobb és informáltabb döntést lehetne hozni - érvel Armstrong, aki szerint az ADHD-diagnózisok járványszerű terjedésben a következő tényezők játszhatták a legnagyobb szerepet:
- Már nem hagyjuk a gyerekeket gyerekként viselkedni.
- Már nem hagyjuk a kisfiúkat kisfiúként viselkedni.
- Elvesszük a gyerekeinktől a döntések lehetőségét az iskolában.
- Átadjuk szorongásainkat a gyerekeinknek.
- Hagyjuk, hogy a gyerekünk túl sok gagyi médiát fogyasszon.
- Túl sokat foglalkozunk a gyerekeink hiányosságaival, és túl keveset a képességeikkel.
- Túl sok embernek fűződik anyagi érdeke ahhoz, hogy ez a járvány folytatódjon.
A szerző részletesen ki is fejti ezeket az okokat, ahogy azt is, miért nem jó ötlet begyógyszerezni a gyerekeket, hogy jól viselkedjenek. A könyv második felében pedig 101 hatékony figyelemfejlesztő módszert ajánl az olvasóknak - pszichoaktív szerek, beskatulyázás és kényszerítés helyett.
Armstrong szerint ugyanis csak annyira lenne szükség a korlátolt neurobiológiai nézőpontnak a megváltoztatásához, és az ADHD-val diagnosztizált gyerekek számára elérhető eszközök számának drasztikus növeléséhez, hogy lecseréljük a biocentrikus modellt egy gyerekcentrikus modellre, amely a biológiát a gyerek jóléte szempontjából csak az egyik fontos területnek tekinti.
“Ha az ADHD legfelsőbb hatalmasságai integrálnák az alapvető ismereteik közé a szociológia, a pszichodinamikus pszichológia, a pszichoanalízis, a családrendszer-elmélet, az antropológia, az emberi ökológia, a fejlődéspszichológia és más területek legfrissebb eredményeit, az drámaian növelné a rendelkezésre álló eszközök készletét, hogy segíthessenek ezeknek a gyerekeknek. Egy ilyen, több tudományos megközelítést egyesítő környezetben ugyanis az ADHD-val diagnosztizált gyerekekre már nem csak úgy tekintetnének, mint akik fogyatékosan viselkednek, és akik agyának gyógyszerekre van szüksége.”
