A családtagok gyakran otthon is telefonon kommunikálnak egymással. A generációs szakadékot túlbecsülik, a szülők is simán képesek megtanulni bármilyen alkalmazást, ha érdekli őket, a tanítgatás pedig oda-vissza megy. Kémkedni nem szoktak a szülők a gyerek után, de nem is kell, mert magától is bejelöli ismerősnek a gyerek az anyját. A legtöbb szülő a bizalomban hisz, nem pedig a kontrollban.
Arról már jó sokszor írtunk mi is, hogy milyen viszonyban vannak ezek a mai fiatalok a mindenféle elektronikus-kommunikációs eszközökkel, hogyan, és mire használják azokat. Sőt, arról is írtunk már, hogy a szülők meg sokszor puffognak miatta. Arról viszont még nemigen volt szó, hogy a szülők hogyan használják ezeket az eszközöket, és egészen konkrétan mit szólnak ahhoz, ahogy a gyerekeik használják.
A napokban jelent meg az Új Pedagógiai Szemlében Sólyom Barbara tanulmánya, ami ugyan meglehetősen kicsi mintán, de a résztvevők annál alaposabb kikérdezésével készült, a gimnazista korosztály szüleinek az eszközhasználathoz való hozzáállásáról.
Hétköznapi haszna nekünk, laikusoknak ugyan nincs, szóval ez most nem a 10 hasznos jótanács rovat, viszont legalább megtudjuk, hogy másoknál hogy van ez, és azt is, (spoiler!) hogy nem, nem olyan nagy gáz, ami nálunk történik. Még akkor sem, ha egyébként azt hinnénk. Meg, hogy máshol is ugyanez megy, és ez azért elég megnyugtató érzés.
Vegyük kiindulási pontnak, hogy a családban (nyilván bizonyos kor fölött) mindenkinek van saját okostelefonja, amit mindenki csak maga használ, illetve van otthon asztali gép, vagy laptop is, ami elé viszont mindenki leülhet. Kivéve persze, ha munkahelyi gépről van szó, mert azt általában nem teszik ki a felnőttek a gyerekkel járó kockázatnak, az ördög nem alszik.
Szintén alap, hogy minden családban van Wi-Fi. A szülők a saját telefonjukon a leggyakrabban (jé!) telefonálnak, vagy e-maileket váltanak, illetve, ha gyorsan van szükség valamilyen információra, akkor is előkapják a telefont. A legtöbb szülő azt mondta, hogy mivel úgyis egész nap a monitor előtt ül, otthon már nemigen van rá igénye, hogy ugyanazt csinálja, így ilyenkor már csak a legszükségesebbekre szorítkozik, úgy is, mint: facebookozás, ügyintézés, videók és családi fotók nézegetése, online vásárlás, valamint csetelés a barátokkal. Na meg hírek olvasása, és a leckét is gyakran segítenek elkészíteni a gyereknek. Igen, mások is.
A saját, mindig kézközelben lévő okostelefon egyébként azért is nagyon fontos intézmény, mert a kutatás megállapítása szerint a családtagok sokszor otthon is azon keresztül kommunikálnak egymással. Ennek pedig az az egyszerű oka, hogy a kamaszok szeretnek elvonulni, bezárkózni, és bedugott füllel élni, a szülők pedig nem szívesen törnek rájuk, főleg, ha még van is valaki a gyereknél. Vagy csak nem sikerül túlóbégatni a zenét, így egyszerűbb, ha ráírnak a gyerekre, hogy jöjjön már vacsorázni.
Most vannak generációs különbségek, vagy nincsenek?
A kommunikációs eszközök használatában, a kutatás szerint, nagyon kicsi a különbség a szülők és a gyerekek között. A kamaszok korosztálya a különböző appokat általában kapásból képes kezelni, és villámgyorsan tanulnak, ugyanakkor a szülők is simán meg tudnak tanulni bármilyen alkalmazást. Mármint azon a szinten, amin szükségük van rá, vagy érdekli őket. Igaz, nem biztos, hogy a szülőket érdekli, hogy hogyan kell macipofit varázsolni maguknak a Snapchaten, viszont szuperül tudnak ppt prezentációt készíteni.
Vagyis vannak alkalmazások, amiket a gyerekek tanítanak meg a szülőknek, másokat pedig pont a felnőttek mutatnak meg a gyerekeknek.
Ez a tanítgatás, és az így elkészített projektek (legyen az egy iskolai előadás, vagy egy cuki fotósorozat) általában szuper közös időtöltés szokott lenni, szóval nem érdemes lebecsülni!
Azt azért persze a szülők is belátják, hogy nagyjából ugyanakkora a különbség az ő, és a gyerekük generációja, mint a szüleik, és a saját korosztályuk között.
Az eszközök hatása a családi életre
Az egyik legfontosabb megállapítás, hogy a szülők szerint a gyerekek nem élnek át pillanatokat, mert nem a történésre koncentrálnak, hanem a telefonjukat nyomkodják, csetelnek, szelfiznek, keresik a legjobb beállítást. „Ami nem kerül fel a Facebookra, az nincs is.” És fordítva: amikor valami jelentős történik velük, akkor a szülők szerint nem azt kell csekkolni, hogy mások mit posztoltak éppen.
Több szülő említette azt is, hogy az okostelefonok türelmetlenné tennék a kamaszokat – és a felnőtteket is. Mindent azonnal szeretnének, nincs türelmük várni. Ráadásul a telefon mindig a kezükben van, és amint pár másodperces szünet áll be, vagy unalmassá válik a társuk mondanivalója, abban a pillanatban előveszik, és valami új inger után néznek. Gondolkozni, emlékezni sem szeretnek, de hát minek is, ha rögtön megnézhetik a választ a telefonjukon?
A gyerekeknek emellett sokkal több látványra, vizuális ingerre van igényük, mint az analóg felnőtteknek: őket már nem köti le egy kirándulás, múzeum, vagy városnézés. Sőt, általában egy könyv sem, a megkérdezett szülők feltűnően ritkán látnak a gyerek kezében könyvet, akár szép-, akár ponyvairodalmat.
Ezek már nem is alszanak!
Volt már olyan, hogy késő éjszaka úgy kellett kicsavarni a gyerek kezéből a telefont, de még így is alig akarta odaadni, mert éppen valami nagy eszmecsere folyt a „többiekkel”?
A kutató szerint az a biztos, ha lefekvés előtt a gyerekek kiteszik a szobájukból a telefont, vagy kikapcsolják, mert akkor nem kapnak folyton üzeneteket. Ami persze sokszor teljesen lényegtelen, és csak arról szól, hogy valaki még nem alszik, és ezt feltétlen tudatni akarja, viszont elrontja vele a többiek pihenését is.
Egy idő után megszűnik a kontroll
A legtöbb szülő úgy gondolja, hogy ebben a korosztályban, mármint a 15-19 éveseknél már nincs szükség a szülői ellenőrzésre. Korábban, általános iskolában még ránéztek, hogy mit csinál a gyerek, és voltak szabályok is, például szigorú gépidő, vagy a lefekvés előtti telefontilalom, de mára ezek elkoptak.
Ugyanakkor az odafigyelés, és a bizalom ápolása továbbra is fontos, de ez már nem párosul tilalmakkal és szigorú szabályokkal.
Vannak persze bizonyos alapkövetelmények: például, hogy ne csökkenjen egy bizonyos elvárt szint alá a gyerek iskolai eredménye, vagy ne menjen a kötelességei rovására, illetve vannak otthoni szabályok is, pl. ebéd közben nem telefonozunk. Ha ezeknek sikerül megfelelni, akkor további megszorításokat a legtöbb szülő nem tart indokoltnak, hiszen ebben a korban a gyerek már a saját tapasztalatából is tudhatja, hogy mi jó neki, és mi nem.
Az eltiltás nem működik mint bünti
A kutatók szerint nemigen létezik rosszabb megoldás, mintha a szülő mindenféle szabályokat állít, majd ezeket nem tartja be, vagy csak hébe-hóba jut eszébe, hogy betartatja. Ennél már az is jobb, ha egyáltalán nincsenek szabályok.
És ha már a keménykedésnél tartunk: a kutatás szerint nem igazán jön be ebben a korban, ha a gyereket eszköz elkobzással büntetik a szülők, mert egyrészt, ha elveszik a telefont, sebaj, ott a laptop. Ha pedig a laptoptól is eltiltják, nos, akkor baj van, mert akkor tanulni sem tud a gyerek, annak pedig nem sok értelme lenne.
Ráadásul a gyakorlott szülők már azt is belekalkulálják, hogy ha a gyerek nincs ott a cybertérben, hamar kiközösítik a társai, ezt pedig senki sem szeretné a saját gyerekének. És hát, ami a fő gond, alternatívát sem nagyon tudnak kínálni a szülők a letiltott tevékenységért cserében: talán hívják társasozni? Hát, sok szerencsét hozzá!
A kutatásnak még két fontos megállapítása van: az egyik, hogy a szülők nem szoktak kémkedni a gyerekeik online tevékenysége iránt, (vagy csak nem vallják be). Ugyanígy csak városi legenda, hogy anyu ismijének lenni a Facebookon kimondottan ciki, mert általában ez kérés nélkül is meg szokott történni.
A másik pedig, hogy a szülők szerint pont itt lenne már az ideje, hogy az iskola is felzárkózzon az élethez: elővegye végre, és használja a meglévő eszközöket. Hátha akkor nem lesz annyira unalmas a kamaszoknak az iskola, mert a szülők szerint, ha egy tanár nem tud kitalálni semmit, hogy lekösse a gyerekeket, akkor nagy baj van – és nem a gyerekekkel.
