Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Annyiféle módon bántjuk és megalázzuk egymást mi, emberek: lassan már az zavar, hogy a férfi-nő-szex témában való megalázás kap csak figyelmet, oké, szuper, na, és mi lesz a többivel?
Természetesen engem is molesztáltak, de nem erről akarok beszélni. A zaklatós élményeim ugyanis nem voltak kellemesek: a szokásos tömegközlekedésen taperolás-mutogatás kategóriában utazom, szóra sem érdemes. Persze, dehogynem, csakhogy. Létezik az a tipikus érzéscsomag vagy tünetegyüttes, amin a zaklatások áldozatai keresztülmennek, a jellegzetes áldozatérzés: amikor megalázottnak és tehetetlennek érzed magad, valahol tudod, hogy itt most a másik fél visszaél a hatalmával, mégis megmagyarázhatatlan módon szégyelled magad és arra gondolsz, ez valahogyan a te hibád, valahogy előidézted nála ezt a viselkedést, és különben is, minek mentél oda. Én nem akkor éreztem ezt, amikor a villamoson a lábam közé nyúlt valami szánalmas nyomoronc, de éreztem életem során egy sor más helyzetben.
Számtalanszor előfordult velem, hogy tekintélyszemélyek - férfiak és nők egyaránt - visszaéltek a hatalmukkal, ezzel megalázó helyzetbe hoztak, áldozatszerepbe kényszerítettek, tehetetlen voltam és hibáztattam magam. Elmesélek pár példát.
Gyerekeket a legkönnyebb alázni
Úgy kilencéves koromban elfelejtettem megadni a kölcsönkért 18 forintot Zsófi osztálytársamnak, amiért az anyja négyszemközt egy valószínűleg kb félórás, érzésre örökké tartó beszédben minden tolvaj pszichopatának elmondott. A házuk előtt álltam az utcán, mert odarendelt, ő pedig a bejárati ajtó kisablakán kinézve osztott engem. A szavakra már nem annyira emlékszem ennyi év után, de az biztos, hogy kiderült, hogy szar ember vagyok és az is lesz belőlem, mert ez az első lépés az erkölcstelen bűnözővé válás útján.
Végighallgattam, folyt rólam a víz, nem volt hová menekülnöm és nem tudtam ellentmondani, hiszen felnőtt volt. Tudnom kellett volna, hogy valójában 18 forint még a nyolcvanas években sem volt egy vagyon, hogy a nő valószínűleg nem teljesen százas? Egyszerűen el kellett volna sétálnom onnan? Egyáltalán minek mentem oda? Ja, és kezdjük ott, hogy miért felejtettem el megadni a kölcsönt, tényleg pszichopata vagyok, meg is érdemlem?
Nagyjából 11 éves koromban az orosztanár elvette a színes, döbbenetesen jól pattogó gumilabdámat és soha nem adta vissza. Azért vette el, mert becsengetés után, de még a tanár bejövetele előtt, amikor a padban illene ülni, én labdáztam. Azt ígérte, hogy majd pár nap múlva visszaadja, de aznap délután már nem találtam meg a tanáriban a nénit, néhány nappal későbbre pedig elvesztette (vagy azt állította). Nem kért bocsánatot.
Igen, tudom, hogy egy értéktelen tárgyról beszélünk, habár nagyon klassz kis labda volt, de nem az anyagi veszteség miatt keseredtem el. Nagyon rossz volt, szégyelltem magam, otthon el sem mondtam. Valahol ott jöttem rá, hogy a Kati néni egyszerűen nem érezte úgy, hogy a gyerekeknek is lehet magántulajdona. Hogy bármit elvehetnek tőled. Pont nemrég hallottam egy kortárs sztorit, ahol a tanár a kukába dobta a kiscsaj könyvét, mert órán a pad alatt könyvet olvasott, arra a tanárra is haragszom látatlanban. Magántulajdon, basszus. Óra után vagy a nap végén visszaadod neki.
Érezzük máris magunkban az áldozathibáztató kérdéseket? Én is. Ez apróság, tegyem már túl magam rajta, másokkal sokkal durvább dolgok történtek. Különben is, minek mentem oda, miért nem ültem szépen a helyemen csengetés után, aki labdázik, az meg is érdemli. És ha olyan rossz volt, miért nem szóltam anyámnak? Egyébként meg a tanárok már csak ilyenek.
A gyerekkori áldozatélményeimhez tartozik az is, amikor kamaszkoromban apukám elolvasta a titkos levelezésemet (szexről leveleztem egy barátnőmmel nagyon ártatlanul), és amikor a nagymamám elolvasta a titkos naplómat és megjegyzéseket tett. Tudom, tudom, minek kell leveleket irkálni meg pláne titkosnaplót, így jár, aki.
De azért felnőtteket is remekül lehet
Csacska huszonéves lánykoromban volt egy énblogom az internetes világhálón, amire felfigyelt egy ilyen... véleményblogger. Nagyon durván és személyeskedő módon kritizált blogjában, majd durva és személyeskedő leveleket is váltottunk, amelyben ilyeneket írt, hogy jobb lenne a világnak, ha az effélék, mint én, idejében a szennyvízcsatornába fulladnának. Tudtam, hogy tudja a személyazonosságomat, a valódi nevemet és a munkahelyemet és ezzel bármikor visszaélhet, és azt is, hogy csinált már hasonlót, ezért eléggé féltem tőle.
Emlékszem, hogy ülök a monitor előtt és szorongok, hogy ez mit fog tenni és a főnököm ahhoz mit fog szólni, és anyám mit fog szólni, ha kirúgnak, mert munkaidőben énblogot írtam a munkahelyi gépről vagy ilyesmi.
Már jócskán elmúltam harminc, amikor lakáshitelhez kellett (volna) nullás adóigazolás, és kiderült, hogy kettővel ezelőtti munkahelyemen elrontották. Egyik évben ők csinálták meg ugyanis az adóbevallásomat, csak épp nem küldték be, és én erről csak 4 évvel később értesültem. A NAV-nál ritka rendesek voltak, mondták, hogy küldjük be gyorsan és kész, a munkahelyemen azonban kiderült, hogy azóta új számítógépes rendszer van, a régi bevallások „az alagsorban vannak, hónapokba telne kikeresni”.
Számtalanszor mentem át a mogorva nénikhez a gazdasági irodába, akik mogorván elhajottak. Végül akkor voltak hajlandóak foglalkozni velem, amikor felnőtt létemre valódi könnyekkel zokogtam az ajtajukban, valamint nagy doboz bonbont vittem.
A csecsemősnővérek mindenért lecsesztek
Szintén harminc felett voltam, amikor az első gyerekemet megszültem – a kórházban töltött három nap alatt természetesen halálra voltam rémülve, nem tudtam, hogyan kell fogni a gyönyörűséges babát, fürdetni, pelenkázni, szoptatni meg egyáltalán nem tudtam, mert folyton elaludt közben. Ijedt voltam és kiszolgáltatott, a csecsemősnővérek pedig mindenért lecsesztek. Ha valamit nem tudtam, akkor azért (miért nem mértem két napig szoptatások előtt-után a baba súlyát és írtam be a füzetbe? Mert senki sem mondta, hogy ezt kellene tennem, azért), ha kérdeztem, azért, ha rosszkor mentem zuhanyozni, mert épp szükség lett volna rám valami procedúrához, akkor azért, ha nem ettem elég gyorsan az ebédet, azért. De akkor is leüvöltötték a fejemet, amikor a kórteremben máshová tettem a kisasztalt. Tudom, minek mentem oda.
A második gyerek után is köcsögösködtek, akkor már tudtam, mire számíthatok, nem féltem, láttam már csecsemőt, így akkor már lazán vettem, de az elsőnél eléggé megviselt. (Aztán otthon kihívtam egy szoptatási tanácsadót, aki tök normális hangnemben elmagyarázta, mit hogy kell.)
Minek ment oda?
Ha kicsit gondolkodnék, biztos eszembe jutna több, például az se volt jó, amikor a régi lakásban esténként az egymással kurvaanyázó szomszédok hangjára kellett szoptatnom-altatnom, dehát én tehetek róla, miért költöztünk panellakásba, miért nem vettem füldugót, miért nem hívtam rájuk rendőrt minden este.
Mindegyik történethez hasonló, tipikus érzés kapcsolódik: amikor gyenge vagy és tehetetlen és még te szégyelled magad miatta. Én szégyelltem magam és kis, tehetetlen nyominak éreztem magam mindegyik fenti esetben, azzal a homályos érzéssel, hogy erről valójában én tehetek, mert nem voltam elég ilyen vagy olyan, vagy minek mentem oda. Miért nem tudtam elsétálni Zsófiék háza elől? Miért nem szóltam vissza a csecsemősnővéreknek? Miért nem voltam ügyesebb, talpraesettebb, magabiztosabb, rendesebb, precízebb, okosabb, előrelátóbb? Aki ilyen esendő ember, az meg is érdemli, hogy köcsögösködjenek vele az iskolában, a kórházban meg ügyintézéskor, nem igaz?
Hát, nem. A saját esendőségemen kívül megmondjam, még mi a közös a fenti kis sztorikban? Hogy tökéletesen feleslegesek voltak. Semmilyen ügyet sehogyan nem vitt előre az, hogy a tekintélyszemély éreztette velem a dominanciáját. Senkinek nem lett jobb, a másik félnek se – vagyis csak annyiban, hogy pár percig uralkodhatott egy ijedt gyerek vagy egy ijedt nő felett. Illetve, Kati néni talán kivétel, neki lett egy színes gumilabdája is.
Egészen biztos vagyok benne, hogy mindannyiunknak van pár hasonló sztorija. Ez az élet rendje, vannak tanárok, ügyintézők, szomszédok, szülők, orvosok, nővérek, férfiak és nők, akik kedvesen, vagy legalább higgadt udvariassággal bánnak a rájuk bízott gyengébbekkel, és vannak, akik megalázóan. Csak hát erre egyáltalán nem lenne szükség. Akár abba is hagyhatnánk.
