A zenétől jó ember leszel!

Nálatok is mennek a nagy, nyár esti, családi zenélések? Nem? Az hogy lehet, amikor Kodály országa vagyunk?!

Állítólag Kodály országa vagyunk, zeneoktatásunk világhírű, és nagyon hatékony. Hogy a hétköznapok szintjén mennyire az, arról persze megoszlanak a vélemények, és mi sem vagyunk egészen meggyőződve a magyar gyerekek atombiztos zenei tudásáról, mindenesetre a tudósok azon vannak, hogy bizonyos modernizálással még hatékonyabbá tegyék a zenetanítást. Például belevonnák a táncot, a matematikát, de akár a nyelvtanulást is. Üveggyöngyjáték 21. századi módra.

Akinek zeneiskolában is tanul a gyereke zenét, vagy énekkaros, az abban a megkérdőjelezhetetlen tudatban él, hogy a magyar zeneoktatás világhírű, rendkívül hatékony, és a Kodály-módszer valami világon egyedülálló csoda.

Amivel persze nem is állnak olyan távol a valóságtól, mármint más országokhoz képest. A magyarországi szolfézsoktatás sokkal muzikálisabb, és sokkal jobban szolgálja a tényleges zenetanulást, mint a nyugati országokéi, ugyanakkor Damien Sagrillo, a Luxemburgi Egyetem bölcsészettudományi és pedagógiai karának tanszékvezetője szerint szükség lenne az immár 80 éves módszer megújulására.

Sagrillo egyébként a Magyar Tudományos Akadémia tantárgypedagógia kutatását segíti, nemzetközi háttérrel rendelkező zenei tudományos szakértőként. A vele készített interjút az MTA weblapja közölte.

A zene jó, a zenetanulás rossz?      

 „Annak idején nekem kimaradt az intézményes szolfézsoktatás, de csak azért, mert zenei tagozatra jártam, így nekünk az iskolában megtanították mindazt, amiért másoknak különórára kellett járni, hogy majd egy év múlva a kezükbe vehessék a hangszerüket. A gyerekeim már nem zenetagozatosak, nekik járniuk kell szolfézsra, amire mindig úgy gondoltam, mint a tökfőzelékre, amit feltétlen meg kell enni, mielőtt megkaphatja a gyerek a sütit” – festette fel plasztikusan Dóra barátnőm a helyzetet.

„Pár hét után kiderült, hogy az egyébként kiváló hallású gyerekeim jobban szeretik a szolfézst, mint az iskolai énekórákat. Azt mondják, sokkal többet játszanak, többet énekelnek, és sokkal szebb a tanár néni hangja. Gondolom, ehhez köze van annak is, hogy a szolfézstanár eleve zenepedagógus, míg az énekórát „sima” tanító tartja, aki, ha muzikális, akkor nyertünk, ha viszont nem, akkor az azért kínszenvedés egy jó hallású gyereknek. Ahogy mondjuk külön zenét is a jó hangú és hallású gyerekek tanulnak, akikkel öröm együtt énekelni.” – tette hozzá a barátnőm.

Ugyanakkor elismerte, hogy attól, hogy a gyerekei szeretnek énekelgetni, és tudnak szolmizálni, még egyáltalán nem biztos, hogy felnőtt korukra képesek lesznek a saját örömükre akár egyetlen hangszeren is játszani majd. Sőt, ahogy a környezetét elnézi, valószínűbb, hogy nem, mint igen.

A zenétől jó ember leszel

Ma már szinte köztudott, hogy a zenei képzés rendkívül hatékonyan támogatja az agy, az empátia, és a szociális érzék fejlődését, emellett hozzájárul a hormonháztartás egyensúlyához, és a félelmek leküzdéséhez. Ennek ellenére Luxemburgban például az elmaradó órák kiugróan nagy része éppen a zeneóra, és hiányoznak a megfelelő végzettségű szaktanárok is. Magyarország a zenei nevelés terén sokkal előrébb jár Sagrillo szerint, és magától értetődik, hogy a gyerekeket sikerül tanórákon, akár egy nyelvórán is megénekeltetni.

Ami jórészt annak köszönhető, hogy létezik egy kipróbált, működésben lévő, és bizonyítottan sikeres módszere, a Kodály-módszer. Ami fölött, tette hozzá, ha nem is járt el az idő, de ideje lenne hozzáigazítani az új igényekhez.

A kamaszkor bezavar

A gyerekek zenei fejlődése a kamaszkor idején nagy fordulatot vesz, már nem a szüleik ízlését követik többé, hanem a saját korosztályukét. Megvan, amikor könyörögsz a gyerekednek, hogy ha már mindenképpen Justin Biebert kell hallgatnia, akkor legalább fejhallgatóval tegye? Na, valami ilyesmire kell gondolni.

Sagrillo szerint az egyébként egyedülállóan gazdag magyar népdalkincs azért válhatott a Kodály-módszer bázisává, mert régi, egyszerű, könnyen énekelhető dallamokból áll. A kamaszkorban hallgatott zenék azonban már nem ilyenek, azokra nem igazán lehet ráépíteni a Kodály-módszert, de ugyanez a gond a hangszereket középpontba állító klasszikus zenével, és a többszólamú kórusművekkel is.

Még a végén megérkezünk a jelenbe

Ez azonban nem olyan nagy baj, mert elméletben már megvan a megoldás. Sagrillo szerint könnyen hozzáigazítható a jelenhez, például úgy, hogy hozzákapcsolják a zenéhez a táncot, a mozgást, de például a matematikával is összefüggésben áll a zene (gondoljunk csak Bach műveire, amelyek tökéletesen leírhatók a matematika nyelvén), vagy be lehet vonni a zenét az idegen nyelvek elsajátításába, és a vizuális művészetek oktatásába is. Aki olvasta Hessétől az Üveggyöngyjátékot, az nem először találkozik ezzel a gondolattal.

A zene azért különösen hálás pedagógiai terület, mert gyakorlatilag mindenhol lehetőség van a zenei nevelésre, akár egy kiránduláson, a szünetekben, vagy az ünnepségeken, bárhol, és közben a gyerekek észre sem veszik, hogy éppen egy képzési folyamatban vesznek részt. (Mi ezt úgy mondanánk, hogy az éneklés, a zene elvileg a hétköznapok része.) Ráadásul a digitalizáció, az interaktivitás pedig soha nem látott távlatokat nyit meg a zenepedagógiában.

Kíváncsian várjuk, hogy mi lesz belőle.