Hogyan tudjuk elkényeztetni a gyereket?

Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!

Az egyik legkínosabb, amit mondhatnak a gyerekünkre, hogy elkényeztetett. Mindenki szeretné ezt elkerülni, de gyakran éppen az ellenkezőjét tesszük, mint amit kéne.

Nincs könnyű dolga azoknak, akik elhatározzák, hogy szeretnék elkényeztetni a gyereküket. Csecsemőkorban például nem fog sikerülni, bármit is teszünk. Az sem vezet eredményre, hogyha simán csak normális emberként bánunk vele, még mikor rosszalkodik is, és nem beszélünk vele arrogánsan. Sőt, ha nem várunk tőle valamit csak azért, mert „úgy szokás”, még akkor sem reménykedhetünk a sikerben.

Komolyra fordítva a szót: a legtöbben rettegnek attól, nehogy elkényeztessék a gyereküket, mégis sokaknak sikerül valamilyen mértékig. Az egyik legkellemetlenebb kritika, ami érheti az embert, hogy csemetéje elkényeztetett. Ebben burkoltan benne van, hogy ellenszenves, önző kis dög. És egyértelműen benne van, hogy ez a szülő hibája. Ám mégis számtalan tévhit él sokak tudatában, hogy mitől válhat elkényeztetetté egy gyerek, amiknek olykor éppen az ellenkezője igaz.

Tévhit: a síró gyerek vigasztalása elkényeztetés

A legfájdalmasabb és legkárosabb téves hiedelem, mikor azt hiszik anyák és apák, hogy azzal, ha kielégítik a gyermek valós, életkorából fakadó szükségleteit, elkényeztetik. Ne vegyük fel a síró gyereket; mikor nagyobbacska: ne vigasztaljuk meg; ne vonjuk be őt érintő döntésekbe, hanem hatalmi szóval irányítsuk, és tegyünk úgy, mintha láthatatlan lenne, mikor emiatt „hisztizik”; ne vegyük le róla az olyan terheket sem (például az iskolában), amiktől kimerült, ám értelmük semmi (mondjuk a rengeteg házi feladatot, miközben még nem is volt a szabadban aznap) és még sorolhatnánk.

Pusztán az, hogy valaki tartósan átél egy számára kellemetlen élményt, még nem nevelés, attól nem lesz kevésbé elkényeztetett. Adott esetben neurotikus, személyiségzavaros, hasfájós vagy bizalmatlan lesz, de jó természetű biztos nem. Ha valakit strapabíróvá akarunk tenni, akkor az életkorának megfelelő terheket kell kapnia, olyanokat, amik valahogyan építik, nem pedig rombolják, és segítséget, eszközt is kell kapnia a kezelésükhöz.

Akkor tanul, ha megéli, hogy valami, ami eleinte nehéznek tűnt, most már jobban megy, mert egy új készség birtokába került. Ha valaki csak simán elszenved egy nyomasztó körülményt, attól nem lesz erősebb, sőt.

Tévhit: korlátokat állítani keményen kell

A másik, amit könnyű félreérteni, hogy mit jelent korlátokat szabni, határokat állítani. Korlátra valóban szükség van. De sokféleképp lehet, erre sem igaz, hogy minél rosszabbul érzi magát a gyerek, annál jobb. A „szigorú” szülőről, akinek a hiedelem szerint nem elkényeztetett a gyereke (valójában éppen a kemény szülőknek nagyon is sokszor átlépi a határt a csemetéje – csak éppen akkor, mikor anya, apa nem látja), az a képünk, hogy ők erélyesen, akár durván szólnak rá a gyerekre. Valójában nem attól lesz jól nevelt a gyerek, hogy a szülő rideg és arrogáns. Hanem attól, ha minél jobban megérti, mi a csemete problémája, miért nem képes betartani egy szabályt, és előáll akár valamilyen kreatív megoldással, amivel segít neki.

Mint abban az óvodában, ahol volt egy verekedős kisfiú. Már sok felnőttnek beletört a bicskája a megszelídítésébe. Egy nap ismét ütésre lendült a keze. Az óvónő megállította, ám nem szidta le, hanem azt mondta: „Neked ennyi erőd van? Én meg kint izzadok a konyhában, és még nem vagyok kész az ebéddel. Gyere, segíts a diótörésben!” (Ez alternatív óvoda volt, ahol mindig az egyik óvónő főzött.) A kisfiú azt szokta meg, hogy hamar megutálják mindenhol, szokatlan élmény volt, hogy épp az ő segítségét kérik. Kíváncsian ment ki a konyhába, és belevetette magát a tennivalóba. Ebédnél mindenkinek elmondta ő is, az óvónő is, hogy neki is köszönhetők a finom falatok. A kisfiú könnybe lábadt szemmel állapította meg két kanál között, hogy „az óvó néni szeret engem”. Ha szidást kapott volna, az nem változtatott volna semmin, és maradt volna az a külső szemmel „rossz természetű” gyerek, akire azt mondjuk, hogy elkényeztetett, és hogy nem tud viselkedni.

Tévhit: az "úgy szokás" az nagyon fontos

Aztán van, aki attól elkényeztetett mások szemében, hogy alulról felfelé mászik a csúszdán, vagy, hogy először eszik mákos tésztát, aztán levest. „És ezt a szülők hagyják? Antiszociális lesz a gyerek!” Nem, hiszen ettől még megtanulhatja, hogyan legyen tekintettel mások szempontjaira. Ha csak azért kell valamit így vagy úgy csinálni, mert az a rend, akkor kihagyjuk az empátiára nevelést.

Persze, vannak helyzetek, amiknek megvan a maga rendje, és azt is meg kell szokni, hogy igazodunk ezekhez. De ezek közös események, mikor a többieket, a tevékenység ritmusát zavarná, ha valaki kilógna. De olyankor, mikor ez másra nincs hatással, és magának sem árt vele, nem kényeztetjük el a gyereket, ha engedjük, hogy kövesse a kedvét.

És mi az elkényeztetés?

Akkor mégis mivel kényeztetjük el? Ehhez először is tisztázni kellene, mi az elkényeztetés. Valójában sok különféle problémára használjuk ezt a kifejezést. Például, ha egy gyerek nem tudja késleltetni a vágyait. Emögött az lehet, hogy rossz módszerrel, rossz ritmusban próbálták neki megtanítani. Fontos, hogy a csemete számára világosak legyenek a feltételek. Például: előbb megetetem a macskát, mert nagyon éhes, utána jövök hozzád mesélni - ez érthető, szemben azzal, hogy „majd”, „talán”, „majd ha úgy viselkedsz”.

Sokszor a „hisztis” gyereket nevezzük elkényeztetettnek. Ők azt tanulták meg, kitartó követeléssel érhetnek célt, vagy legalábbis nem kaptak olyan eszközt, amivel elérhetnék, hogy a szülő érdemben reagáljon rájuk, így kétségbeesésükben toporzékolnak. Attól is válhat követelőzővé egy gyerek, hogy a szülő bizonytalan magában és a kapcsolatban, és a konfliktustól való félelmében olyasmit is megenged, megad, amire nem lenne szüksége a csemetének.

Ha sok az elkényeztetett gyerek (Alfie Kohn, „Az elkényeztetett gyerek legendája” című könyv szerzője szakirodalommal és kutatásokkal támasztja alá, hogy valójában nem több, mint régen volt), annak nem az az oka, hogy a szülők „engedékenyek”, hanem, hogy sokszor nincs kapacitásuk ráhangolódni a gyerekre, és zavaros válaszokat adnak neki. Ennek eredménye, hogy a gyerek viselkedése sem lesz a helyzetnek megfelelő.

Cziglán Karolina
pszichológus