Sok gyerek nem szereti magát, és ez nemcsak az önbizalmon és sikereken múlik. Tágítsuk a gyerekünk látómezejét azzal kapcsolatban, min méri, rendben van-e az élete, ő maga, és jobban meg fog birkózni a nehézségekkel!
Azokról a konfliktusokról szoktunk legtöbbet beszélni, ami a szülő és a gyerek között felmerülhet. De sokszor nem kívül, a kapcsolatban, hanem belül van baj. Néha jobban fáj a konfliktusnál, ha rájön a felnőtt: „Ez a gyerek nem szereti magát!”. Ez még ijesztőbb, mert eszköztelennek érezzük magunkat. De vajon tényleg azok vagyunk?
Van, aki úgy fogalmazza meg a problémát: „nincs önbizalma a gyereknek”. Kicsit félrevezető a kifejezés, mert arra utal, hogy az átlagoshoz vagy elvárthoz képest csúnyábbnak, butábbnak, lassúbbnak, unalmasabbnak hiszi magát. Csakhogy nem ezen múlik, jól érezzük-e magunkat a bőrünkben! Az ember szeretheti magát, még ha úgy is hiszi, hogy neki kissé lassú a felfogása, eláll a füle, béna a kézműves dolgokban, és egyéb másról se gondolja, hogy teljesítménye rendkívüli lenne. Attól még tudhatja, hogy szeretetre méltó.
És a másik véglet: bánhat valaki zsarnok módjára magával úgy is, hogy egyébként pontosan látja, hogy sok mindenben kiváló. De az a baj, hogy csak a második legjobb, sőt, még ha tényleg a legeslegjobb, akkor sem feltétlenül teszi ez boldoggá. Aki csak önbizalomból akarja meríteni a jó érzéseit, csalódni fog. Attól, hogy sikeresek vagyunk, és ezt tudjuk is magunkról, nem feltétlenül vagyunk boldogok.
Tehát ne vigyen félre minket az önbizalom manapság jellemző túlhangsúlyozása! Persze, ha úgy látjuk, nincsenek sikerei a gyerekünknek, akkor tegyünk meg mindent azért, hogy ez változhasson, de ne higgyük, hogy ezzel ki van pipálva a kérdés: jóban van-e önmagával. Sokkal fontosabb, hogy szeretetre méltónak érzi-e magát.
Az önutálatról a kamaszkor jut eszünkbe. Mivel ez az identitás kimunkálásának ideje, ekkor merül fel nyíltan a kérdés: milyen vagyok. Elég jó vagyok, szerethető vagyok? De a válasz nem előzmény nélküli, hiszen a forrása a tini addigi életének minden élménye, főleg kapcsolati élményei, és ezen belül is a szülőkkel való kapcsolatból szerzett tapasztalatai. Ám, ha mindent legjobban csináltak is a szülők, akkor is normális valamiféle krízis átélése. Tehát az, hogy a kamaszt kételyek gyötrik saját magával kapcsolatban, még nem jelenti, hogy a szülő elrontott bármit is. Segíteni viszont nagyon is tud. De ha nemcsak az önbizalom számít, akkor mégis mi?
Tökéletlenül is értékes vagyok!
A többségnél így épül fel a folyamat: ha hibázott, gyerekként büntették (a szeretetmegvonás, a „csalódtam benned” arckifejezés is büntetés), felnőttként pedig magát bünteti az ember. A legtöbben észre sem veszik, hogy éppen ezt teszik: anélkül, hogy tudatos lenne, ostorozzák magukat, gondoskodnak róla, hogy rosszul érezzék magukat. A mögöttes ok az, hogy sokan félnek, ha nem tennék, semmi se sarkallná őket a hibák elkerülésére, és akkor nagy bajok következnének. Ez a hiedelem rendkívül hibás és káros.
Ha együtt érzőek vagyunk magukkal, attól még ugyanolyan fontosak a saját céljaink, ám akkor szabadon tudunk döntést hozni arról: „most nem TV-zek, hanem elmegyek futni, mert fontos nekem az egészségem”. Nemcsak azért dönthet valaki így, mert fél, hogy különben büntetni fogja magát, hanem azért is, mert szereti saját magát, és nem akarja megvonni magától a célok elérésével járó jó érzést. Ha pedig mégis hibázunk, az nem baj, természetes része az életnek. Attól még fordulhatunk magunk felé támogatóan, és kérdezhetjük: „hogyan segíthetnék magamnak, hogy legközelebb elkerüljem ezt a hibát?”
Gazdag, akinek van miből adni
A boldogság kapcsán sokszor forognak magunk körül a gondolataink: mink van, milyen sikereket érünk el, milyen kellemes élmények juthatnak osztályrészül. Ez egyenes út ahhoz, hogy mindig találjunk valami hiányt, és sose éljünk át megelégedettséget. Polly Young-Eisendrath buddhista pszichoterapeuta javasolja, ha az ember boldogabb akar lenni, próbálja meg magát kivenni a gondolkodása középpontjából, még azt is tanácsolja, ne nézzük meg magunkat a tükörben egy pár napig. Inkább figyeljük, hol van ránk szükség. Ha valaki ezt teszi – mondja -, azonnal észre fogja venni, hogy a világ szinte kiált utána. Talán csak egy ajtót kéne valakinek kinyitni, de lesz, ahol hasznossá tudja magát tenni.
Egy mondás szerint gazdag az, akinek van miből adni. Erre is taníthatjuk a gyereket: ráirányíthatjuk a figyelmét, mikor neki köszönhetően működik valami, vagy amikor a másik ember örül a tőle kapott segítségnek. És akkor sosem fogja átélni azoknak az embereknek az ürességét, akik énközpontúan keresik a boldogságot.
A hála érzése
A hála egészséges és boldogsághoz vezet. Sokféle dologért lehetünk hálásak. Legjobb, ha nemcsak azért, amink van, hiszen az elveszthető. Ha az egészségünkért vagyunk hálásak, mi van, ha megbetegszünk? Hálásak lehetünk pusztán az adott pillanatért annak minden jó és rossz érzésével együtt. Ha arra gondolunk reggel, nem tudjuk, milyen lesz ez a nap, de ez a nap csak egyszer fordul elő életünkben, soha többet, akkor rögtön átéljük az értékességét.
Tágítsuk a gyerekünk látómezejét azzal kapcsolatban, min méri, rendben van-e az élete, és benne ő maga! Amikor kemény helyzetekbe kerül, sokkal jobban meg fog velük birkózni, ha gazdag képe van róla, mi teszi értékessé őt, és az életét.
Cziglán Karolina
pszichológus
