„Apád megint szerelőnek képzelte magát, ezért folyik még jobban a csap.” „Anyád most azt hitte, vicces volt.” Ki ne hallott volna játszótéren, baráti társaságban, esetleg a saját szájából hasonló mondatokat. Ezek is azok közé az ártatlannak tűnő, valójában alattomosan mérgező kijelentések közé tartoznak, amik rombolják a szülők közti szövetséget, ezen keresztül a gyerek biztonságérzetét. És ha túlmegy egy szinten, akár azt is mondhatjuk, egészségét.
Ha röviden meg kellene határoznunk, mi az a tényező, amin leginkább múlik, képes-e testileg, lelkileg egészségesen fejlődni egy gyerek, legyen bármilyen életkorú, a legjobb válasz az, hogy a családi egyensúly, aminek a szülők közötti kapcsolat, a jó értelemben vett szövetség az alapja. Nem véd- és dacszövetség, hanem egymás megbecsülése, az együttműködésre való hajlandóság. A gyerek ezt nem feltétlenül figyeli tudatosan, de érzi, mennyire stabil, és ha meginog, az nagyjából olyan érzés, mintha egy hánykolódó hajón kellene az óceánon közlekednünk.
Hogy érzi-e ezt a biztonságot a gyerek, leginkább persze azon múlik: ténylegesen jól megvannak-e a szülei, elégedettek-e egymással, a kapcsolatukkal. Megtéveszteni nem lehet a gyereket. Tehát, amikor arról beszélünk, vigyázzunk, hogyan szólunk a szülőtársunkhoz, akkor nem arról beszélünk, hogyan játsszuk el a harmóniát, hanem, hogy hogyan tartsuk fenn, vagy építsük. Hiszen a mondatoknak nagy az ereje, a másik szülőre is hatnak, ránk is visszahatnak, és nemcsak kifejezik, hanem valóban alakítják a kapcsolatot.
Sok szülő hajlamos azt hinni, ha nem esnek egymásnak ordítozva a másik szülővel, akkor már minden rendben van. De sokkal finomabb jelek is árulkodnak róla, milyen köztük az együttműködés. Például ezek.
Szolidárisak vagyunk-e egymáshoz?
Popper Péter mondta, ha egy társaságban a férj leönti magát, mindenki nevethet, csak a felesége nem, mert a házassághoz hozzátartozik a lojalitás.
Manapság nem népszerű ez a szó, pedig nem alárendeltséget jelent, hanem azt, hogy a másik tudja, ha nincs igaza, vagy kínosan viselkedik, akkor sem fordulok el tőle, nem döföm hátba, az összetartozásunk akkor is megmarad. Azaz, kettőnk szövetsége fontosabb, mint a pillanatnyi komfortérzetem vagy az igazam. Félreértés ne essék, ez nem jelenti, hogy a gyerek előtt mindig egyetértést mímelünk, és fogcsikorgatva bólogatunk. Hanem, hogy szövetségesként gondolunk a párunkra, és úgy is szólunk hozzá vita esetén is.
Ebbe nem fér bele a gúny, a „mindig” „már megint”, ami a másik minősítését hozza magával, és annak jelzését, hogy tele van vele a hócipőnk, és persze nem fér bele az, hogy másokat hívunk segítségül a pozíciónk erősítésére. Mint mikor finoman a feleség vállára teszi a kezét a férj, és így szól a többiekhez: „Marcsi azért egy kicsit többet felszedett a szokásosnál a terhessége alatt, nem gondoljátok?” A gyereknek mindegy, mennyit szedett fel anya, de nagyon nem mindegy, hogy látja, a szülei nem szövetséget alkotnak, hanem bántják egymást, ezt érzi anya megfeszülő arcából, és a kínos csendből.
Mi van, ha nem értünk egyet a nevelésben?
Ha át is beszéltük, és lefektettük a főbb nevelési elveket, akkor is lesz sok vitás helyzet. Naponta egyszer kap édességet a gyerek (és az már megvolt), de a limonádé annak számít-e. Apa elkészítette a limonádét, anya belép, és kiveszi a gyerek kezéből, mondván, ma már nincs több cukor. Anya rászól a gyerekre, vegyen a biciklizéshez bukósisakot, apa felülbírálja, hogy erre a kis szakaszra nem kell. Nehéz helyzetek, mert a legjobb párosnál is sokszor előadódhat, hogy másképp ítélik meg a szituációt.
Ennek egyik lehetséges megoldása, ha valahogy leosztódnak a kompetencia-területek. Ez sokszor spontán megtörténik. Ha mindig anya foglalkozik az étkeztetéssel, akkor elejét veszi a súrlódásnak, ha mindenki elfogadja, ott az ő szava dönt, míg más terepen inkább apáé. Emellett a megfogalmazás módja segít sokat. Ha az egyik szülő egyeztetés nélkül kijelenti, máshogy lesz, azzal gyerekszerepbe helyezi a szülőtársat is. Mint például, ha anya egyszerűen elveszi az említett limonádét. Ezzel azt fejezi ki, nincs szava apának. Ám mindig van helye egyezkedésnek, és a gyereknek sem ártunk vele. Nem feladat azt a látszatot kelteni, hogy minden helyzet egyértelmű az életben. Mondhatja az ember „azt szeretném, ha ezen túl a limonádét is édességnek számítanánk”, mire a másik: „jó, most hadd igya meg, de ezen túl annak vesszük”.
Fontos, hogy a szülői szövetség nem jelenti okvetlenül azt, hogy rákontrázunk egymásra, hogy amit az egyik mond, arra a másik mindenképp rá kell, hogy erősítsen. Ha egyikük dühös, nem kell a másiknak is belehergelnie magát, noha neki nem is volt konfliktusa a gyerekkel. Nagyobb segítség nyugodtnak maradni, és csak akkor hozzászólni, ha arra tényleg szükség van.
Lebegjen a szemünk előtt a szó: egyensúly. Ha bizonytalanok vagyunk, jó lesz-e egy tervezett lépésünk, gondoljunk bele, vajon milyen irányba hat. Ha eszkalálódik a feszültség, és mindenki még jobban felkapja a vizet, akkor bármennyire is indokolható a mondatunk jogossága, jobb lemondani róla.
Cziglán Karolina
pszichológus
