Carol Sunnocks tíz éve hozta a világra a fiát, de még ma is széklettartási zavarokkal küzd egy szülés közben történt sérülés eredményeként. Ritka eset? Sajnos egyáltalán nem.
Egy várva-várt kisbaba születése egy nő életének a legboldogabb eseménye. Lenne, normál esetben. Vannak azonban jó páran, akiknek inkább traumatikus élménnyé válik, amely rányomja a bélyegét a nő egész hátralévő életére. A skóciai Carol Sunnocks a Daily Mail-nek beszélt arról a tartósnak bizonyult sérüléséről, amelyet tíz évvel ezelőtt, fia, Kai szülésekor szerzett, és ami elkerülhető lett volna, ha a kórház tájékoztatja őt a veszélyekről, és felajánlja neki a császármetszést. Sajnos nem így történt.
Kai világra hozatalakor Carol 38 éves volt, és szülés közben olyan súlyosan repedést szenvedett, hogy még ma is alig tudja kontrollálni a székletét. Azért vállalta, hogy kiáll, és beszél az őt ért sérülésről, mert úgy érezte, ezáltal talán más nőket meg tud óvni attól, hogy ugyanígy járjanak.
Számos nő belső szervei repednek meg szülés közben valamilyen mértékben, és bár kényelmes lenne azt gondolni, hogy olyan súlyos sérülést, mint Carolé, csak nagyon kevesen szenvednek, sajnos ez nem így van. A komoly repedéses sérülések a brit Királyi Nőgyógyászati és Szülészeti Kollégium adatai szerint 2002. és 2012. között megháromszorozódtak, az először szülő nők 6 százalékát érinti (a többedik alkalommal szülő nőknél alacsonyabb ez az arány.)
Arról, hogy nálunk mekkora a szülés során súlyos gátrepedést szenvedő nők aránya, az orvosi hetilapban tavaly megjelent tanulmány szerint nincsenek elérhető adatok.
Ugyanakkor a birminghami Erzsébet Királynő Kórház szaksebésze úgy véli, az esetek jó része rejtve marad a nőgyógyász kollégium előtt is. Michael Keighley professzor becslése szerint a valóságban közelebb jár a tíz százalékhoz a természetes szülés következtében történt, súlyos repedéses sérülések aránya az először szülő nők körében.
Ez pedig aggodalomra ad okot, mivel a széklet- és/vagy vizelettartási zavarok mellett számos pszichés problémát is kiválthat a sérülés, mint például szorongásos depressziót, vagy poszttraumás stressz zavart. A szülészorvosok és a bábák általában soha többé nem találkoznak az anyával, miután hazavitte a kisbabáját, a nők pedig gyakran szégyellik az állapotukat, piszkosnak érzik magukat, és nem fordulnak segítségért.
Ez egy tökéletesen kibeszéletlen tabu. Nagyon-nagyon sok mindent kellene megtenni annak érdekében, hogy egyrészt megelőzzék a bajt, másrészt pedig felismerjék és kezeljék, ha már megtörtént – magyarázta a professzor.
Nem figyelmeztetik az anyákat a veszélyre
Kai 2007 márciusában született, nagyjából 2,5 kilós súllyal. Carol fájásai lelassultak, így az orvos, anélkül, hogy megbeszélte volna vele, vagy a férjével, a vákuumos eljárás mellett döntött. Miután meglett a baba, és Carol a karjába foghatta, közölték vele, hogy egy kicsi repedés történt, és szükség van néhány öltésre. A valóságban egy másik, hat centiméteres repedés is keletkezett a hüvely hátsó falán, amit figyelmen kívül hagytak, így a következő napokban Carol átesett egy sürgősségi műtéten, és több egység vért kapott.
A szülés utáni évben Carol nem volt képes elhagyni az otthonukat. Speciális, inkontinencianadrágokat kellett beszereznie, amelyekből naponta hatot-hetet is elhasznált. Ennek ellenére előfordultak balesetek, például amikor a férje mellett feküdt az ágyban. „Borzalmas volt, soha életemben nem rettegtem annyira, és szörnyen magányos voltam. Az életem minden pillanatára rányomta a bélyegét” – emlékezett Carol azokra az időkre.
Ez az állapot több mint egy évig eltartott, mígnem a nőgyógyásza, aki diagnosztizálta a vákuum által okozott repedést, megemlítette neki a végbélműtét lehetőségét. A végbélizom ugyanis, amely a bélmozgást (konkrétan a székletet) szabályozni képes, súlyos károsodást szenvedett. Carol alávetette magát a műtétnek, és a következő időszakban széklete egy zsákba ürült annak érdekében, hogy a végbél meggyógyulhasson.
Csakhogy nem így történt. Hat hónappal később, amikor a zsákot eltávolították, és visszaállították az eredeti állapotot, Carolt ismét baleset érte, a záróizom nem tudta ellátni a szerepét. „Semmit sem tudtam tenni. A férjem hihetetlen jó ember, de ez az egész tönkretette a kapcsolatunkat” – mondta.
„Már nem vagyok ugyanaz, aki azelőtt voltam. Kai születése előtt gyerekeket segítettem egy anyáknak létrehozott menedékházban, és játékterapeutának tanultam. Fel kellett adnom mindent, és emiatt borzasztó sokat szomorkodom. Úgy képzeltem, hogy amikor hazamegyünk a kórházból a kisfiammal, mindenhol zászlók lesznek és lufik, de még ünnepelni sem voltam képes, sem pedig arra, hogy normál életet biztosítsak a fiamnak”.
„A kontroll elvesztése megszégyenített és összetört. Azt akartam, hogy a fiam büszke legyen rám, ez egyetlen anyával és gyerekkel sem lenne szabad, hogy megtörténjen!”
Carol egyébként egy szülési sérülteknek létrehozott Facebook csoportnak is tagja, és azt mondja, hogy erről a témáról senki sem beszél. Totális csönd. Nem beszélnek róla sem az orvosok, sem az anyák.
A fogó sérülést okoz
Az anyák átlagos életkora, amikor az első gyermeküket a világra hozzák, évtizedek óta egyre emelkedik, miközben a bébik egyre nagyobbak lesznek – és ez mindkettő rizikófaktora a súlyos repedéses sérülésnek. A sérülés veszélye természetes szülésnél a korral együtt emelkedik, mivel az izmok és a szalagok veszítenek a rugalmasságukból.
Az amerikai szülészek és nőgyógyászok szaklapja szerint az anya 18 éves kora fölött minden egyes évvel hat százalékkal emelkedik a végbél záróizom repedésének a veszélye. Az eszközös beavatkozás – mint a fogó és a vákuum – pedig még inkább emeli rizikót.
20 millió szülést átnézve kutatók azt találták, hogy a végbél záróizmának sérülése normál szüléshez képest 6,7-szer gyakoribb abban az esetben, ha fogót használnak, és 2,7-szer akkor, ha vákuumot alkalmaznak. Ugyanakkor szakértők szerint ezekre a veszélyekre egyáltalán nem hívják fel a szülő nők figyelmét.
A fő probléma, hogy túl sok információt tartunk vissza a nőktől – mondta Hans Peter Dietz professzor, a Sydney-i orvosi egyetem világhírű szülészorvosa. „Gyerekként kezeljük őket, és nem felelős, felnőtt páciensekként, és ez az orvoslás semelyik másik területén nincs így” – mondta.
Még mindig „természetes szülésről” beszélünk, holott a humán reprodukció ma már egyáltalán nem nevezhető természetesnek. Manapság a nők átlagosan túl vannak a harmincon, amikor az első gyereküket szülik. Márpedig a vajúdás, a méhösszehúzódások már egyáltalán nem olyan eredményesek, mint fiatalabb korban. A szövetek már nem olyan rugalmasak, ezért sokkal nagyobb az esélye, hogy komoly, hosszútávra kiható, és helyrehozhatatlan sérüléseket szenvednek szülés közben. „Most már azt is tudjuk, hogy a nagyobb sérülések általában nem járnak egyedül: a nők 30-40 százalékánál a záróizom sérüléssel együtt jár a kismedencei izom leválása is. Ugyanakkor ezt a veszélyt hajlamosak figyelmen kívül hagyni.”
Ami már csak azért is figyelemre méltó, mert egy műtét előtt az egy ezreléknyi eséllyel előforduló veszélyekre is figyelmeztetni kell a beteget, ugyanakkor a 15 százalékos valószínűséggel bekövetkező eseményre nem hívják fel a szülő nők figyelmét – tette hozzá a professzor. Holott jogukban állna tudni róla, az orvosoknak pedig kötelessége lenne tájékoztatni a nőket, hogy eldönthessék, vállalják-e.
Le akarják szorítani a császármetszések arányát
Dietz professzor úgy véli, mindez azért van így az Egyesült Királyságban, mert a szülészeket nyomás alatt tartják, hogy a császármetszések arányát leszorítsák. A császármetszés költsége ugyanis 1700 angol font, míg egy normál szülésé 750.
„Láttam már életemben olyan nőt, aki tartós sérülést szerzett császármetszés következtében, ugyanakkor minden héten legalább öt olyat látok, aki életre szóló sérülést szerez, főként fogó használata miatt, és mindez azért, hogy elkerüljék a császármetszést.”
Marureen Treadwell, az Egyesült Királyság Szülési Trauma Társaságának társalapítója szerint a legszerencsétlenebb forgatókönyv, amikor egy idősebb nő, egy nagyobb babát szül meg természetes úton. Náluk a legnagyobb a veszély a sérülésre, és ezeket a nőket általában nem is tájékoztatják, hogy mekkora veszélynek vannak kitéve. Ezek a nők csak egy „sikeres vaginális szülést” szeretnének, a szülészorvosok pedig nem fognak találkozni velük 18 hónappal később, amikor várólistára kerülnek a kolosztrómiáért (az a műtéti eljárás, amikor a hasfalon mesterséges végbélnyílást hoznak létre).
Ez pedig végeredményben egyáltalán nem jelent megtakarítást a társadalombiztosításnak azáltal, hogy sikerült elkerülni a császármetszést, a helyreállító műtét ugyanis rendkívül drága, és van, akinek 4-5 operációra is szüksége van, alkalmanként 3000 fontért.
A vízben szülés is rizikófaktor
Habár a szülész kollégium ragaszkodik hozzá, hogy minden alkalommal kikéri a nők beleegyezését, mielőtt bármiféle eszközzel beavatkoznának, a valóságban a kockázatokról egyáltalán nem tájékoztatják őket – vélekedik Wendy Ness, a Croydon Egyetemi Kórház kolorektális nővére. Azt tapasztalta, hogy sem a sérülés veszélyéről, sem pedig a hosszú távú következményekről nem beszélnek a nőkkel, ha már megtörtént a baj.
A nővér szerint egyébként a vízben szülés is rizikófaktor, mivel a szülő nő testhelyzete miatt a gát rejtve marad, ami fel nem ismert sérüléshez vezethet.
Az utóbbi 30 éven az Egyesült Államokban, Svédországban és Németországban egy százalék alatt maradt a fogós szülések aránya. Dániában pedig egyetlen alkalommal sem folyamodtak fogó használatához – ezzel párhuzamosan ezekben az országokban 30 százalékkal kevesebb nő szenved a későbbi éveiben méh, illetve végbélizom süllyedéstől. Az Egyesült Királyság az egyetlen hely, ahol a fogós szülések száma emelkedik, az utóbbi öt évben három és félről hét százalékra.
Carol nem akart a történetével senkit sem megrémíteni, csupán azt szeretné, ha a várandós nők ismernék a tényeket és a lehetőségeiket a szülés előtt. Azt mondja, ha valaki tájékoztatta volna őt a veszélyekről, egészen biztosan a császármetszés mellett döntött volna.
Carol most egy speciális pacemakert visel, ami elektromos impulzusokkal segít megerősíteni azokat az izmokat, amelyek a bélfunkciókért felelősek. Ez 15 ezer fontba került, ám Carol még mindig széklettartási zavarokkal küzd.
„Elvesztettem a munkámat, és az álmomat, hogy nagyszerű anya legyek. Összetör a tudat, hogy ez másokkal is megtörténhet”- mondta. „Bíztam az orvosomban, de azon a napon, amikor megszületett a fiam, az én saját életemnek vége lett.”
