Nem csak attól szorong a gyerek, ha túl sokat várunk tőle, attól is, ha kiszámíthatatlan, mit kérünk rajta számon. Néha azért nem vallja be a szülő, hogy mit vár, mert kínos okból, például hiúságból fontos neki az adott dolog.
Anyuka és másodikos lánya ballagtak hazafelé. A kislány jókedvében volt, és el is mesélte az okát. Ma az egyik osztálytársa apja behozott egy nagy zacskó gumicukrot. Abban egyeztek meg a tanító nénivel, hogy mivel épp dolgozatkiosztáson volt a sor, mindenki annyi szem gumicukrot kap, ahányas a dolgozata lett. „És a tied hányas lett?” kérdezte az anyuka. „Négyes” felelte a lány, és arra gondolt, milyen jó volt négy szem gumicukrot kapni. Ám egy csapásra szertefoszlott az öröme, mikor látta, anyja nem ujjong vele, nem is nagyon érdeklik a gumicukrok, hanem tesz egy elégedetlenkedő megjegyzést arra, hogy nahát, egy négyesért jutalom jár? Még valami halvány utalás is elhangzott, hogy inkább büntetés járna jogosan, ha már valami.
Ez régi, bagatell történet, valószínű, hogy az anya már nem emlékszik, csak a gyerek. És talán benne is főleg azért maradt meg, mert sosem került otthon kimondásra, hogy „lányom, a legfontosabbak a jegyek, csak ötöst hozhatsz haza!”. Sőt, éppen az ellenkezője hangzott néha el, hogy az egyéniség, az eredeti gondolatok a fontosak, hogy nem minden az osztályzatról szól.
Ahogy a példákból kiderül, semmi brutális nem történt ebben a családban, semmi durva fenyítés. A gyerekben az évek során mégis tekintélyes méretű szorongás gyűlt össze, és felnőttként azt vette észre, mintha mindig félne attól, ha meg is tett mindent az eredményért, bármikor kiderülhet, hogy az nem elég, hogy valaki lustának tartja, hogy mást várnak el, mint amire ő fókuszált. És persze alaposan megviselte minden olyan esemény, ami kicsit is rezonált erre: mikor például valamilyen munkahelyi prezentációra a leghalványabb kritikus megjegyzést kapta. Görcsbe rándult a gyomra, még ha nem is volt kemény a kritika.
Nemcsak azzal okozhatunk bajt, ha túl keveset vagy túl sokat várunk a gyerektől. Ha vannak ugyan elvárások, de ezeket nem fogalmazzák meg a szülők, esetleg szavakban elhangzik valami, ám az aktuális, zsigeri reakciók ellentmondanak ennek, azzal alaposan összezavarjuk a gyereket.
A kisbabáért még csak aggódunk, a nagyobbakra már neheztelünk
Minden életkorban vannak elvárásaink, csak másképp öltenek ezek testet. A babánál is árgus szemmel nézzük, átfordul-e akkor, mikor elvárható, a kisgyereknél figyeljük, többet vagy kevesebben beszél, mint a barátnő lánya, fia. Egy darabig a legtöbb szülőnél inkább aggódásban jelenik meg, ha valami nem a várakozásoknak megfelelően alakul, mert ilyenkor még nem tesszük felelőssé a gyereket. De fokozatosan egyre többet várunk tőle, az iskolással szemben pedig már valójában egész elvárás-rendszer él a fejünkben (legalábbis a legtöbb szülőben) arról, viselkedés, tanulmányi előmenetel terén mit akarunk tőle. Ez önmagában nem baj, a kérdés az, tudatában vagyunk-e ezeknek, és hogy mi van az elvárásaink mögött okként. És nem utolsó sorban, hogy hogyan jelenik ez meg köztünk és a gyerek közt: tudatjuk-e vele, és világosak-e a következmények.
A legnagyobb gubancot valójában az okozza, ha rejtett motivációink vagy ellentmondásos elvárásaink vannak. Az említett anya számára például kimondott érték volt a szabadság, zászlajára tűzte a liberális gyereknevelést, ugyanakkor hasonlóan fontos volt számára az „okosság”, szeretett volna büszke lenni gyerekére, ahogy a saját eszére is büszke volt, és számára az okosság egyik megnyilvánulása az volt, hogy a gyereknek vág az esze, mint a borotva, és szinte nem is képes rosszabb jegyet hozni, mint ötöst.
Ez így megfogalmazva nehezen vállalható, nem is fogalmazta meg magának, sem a gyereknek, pusztán azt érzékelte, hogy valami megmagyarázhatatlan düh suhan át rajta, mikor az ő gyereke csak négyest hoz. Másodikban, mikor még minden egyszerű! Ez a düh a sértett önérzetéből fakadt. Azaz ő róla szólt, de a gyereken csattant, aki nem értette, egyszeriben miért olyan érdekes, hogy négyes vagy ötös.
Amikor nem fogalmazunk meg nyíltan egy elvárást, általában olyan motiváció rejlik mögötte, amivel mi sem szívesen nézünk szembe. Valami, ami nem teljesen racionális, vagy nem könnyen felvállalható. A hiúság ilyen gyakori ok. Könnyebb kimondani, hogy „tanulj, hogy felvegyenek” vagy, hogy „sportolj, hogy egészséges legyél”, mint azt, hogy mások előtt ciki nekem, ha ezt vagy azt teszed. De lehet valamilyen túlzott szorongás is, például a szülő fóbiásan fél a kórokozóktól, és dühbe gurul, ha gyermeke felszabadultan dagonyázik a homokozóban. A feszültség nő benne, de nem néz szembe a valódi okkal, mert annak nehezebb a megoldása, mint leállítani a csemetét, és inkább adja magát gyorsan egy fedőérv, például, hogy „most nézd meg, csupa kosz lettél, nem fogom megengedni, hogy homokozz, ha nem bírsz vigyázni!”
Ha valamire különösen ki vagyunk élezve, akkor érdemes elgondolkodni, van-e mögötte olyan személyes ok, ami túlmutat a racionális szempontokon. Ha igen, akkor ne várjuk, hogy a gyerek megnyugtat minket azzal, hogy soha nem követi el azt a hibát. Akkor nekünk kell kezelni a saját érzéseinket, hogy aztán vállalható és teljesíthető elvárásokat támasszunk a gyerekkel szemben.
Cziglán Karolina
pszichológus
