Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A szorongató élmények kapcsán a gyerek legfőképp a mi érzésvilágunkból merít. Ha mi elismerjük, hogy valami nehéz, ám mégis kezelhető, és tényleg így vagyunk vele, azzal biztonságot nyújtunk neki is.
Egy anyukának alapos fejtörést okozott egy Budapest több pontján látható plakát. A képen egy fiatal, szép, energikus nő nagy lendületet véve fut, szinte szárnyal, átjön a dinamizmus a mozdulatain. Csak egy valami nem egészen megszokott: az alsó lábszárak helyét protézis foglalja el. Felnőtt szemmel egyszerre szorongáskeltő és felemelő, hiszen a látvány épp a sérültségen való felülemelkedést adja át. Egy erős nőt látunk, akinek semmit nem vesz el az értékéből, hogy protézist visel. Ugyanakkor egy csomó szorongást is megpiszkál a kép, hiszen felhívja figyelmünket sebezhetőségünkre. Talán eszünkbe juttat sok mindent, amitől félünk. Baleset, betegség, tragédiák... Jobban szeretünk ezekre nem gondolni, még ha tudjuk is, hogy illúzió azt hinni, velünk és szeretteinkkel nem történhet semmi.
Az említett anyukának és ötéves kisfiának útba esik a plakát az oviból hazafelé, minden nap találkoznak vele. A gyereket érdeklik a plakátok, ezt is megfigyelte, és persze rögtön rákérdezett, mi az a furcsa a lába helyén.
Anyuka erre még egész könnyen megtalálta a megfelelő szavakat, szinte örült, hogy szóba hozhatja a paralimpikonok nagyszerű teljesítményét (a képen Vanessa Low paralimikon látható), és úgy érezte, emészthető formában tálalta, milyen jó, hogy már ilyen eszközök állnak rendelkezésre, ha valakinek szüksége van rá. De a kisfiú tovább tanulmányozta a fotót, és arról érdeklődött, miért különböző a két műláb. Erre már kétségei támadtak a szülőnek, menjen-e bele annak részleteibe, hogy az egyik láb láthatóan térd alatt sérült, míg a másik feljebb. Valami elkenős választ adott arra, hogy a „sérüléstől függően mindig egyedileg kell a lábhoz igazítani a protézist” (ilyenkor minden anyából előtör a rejtett politikus), gondosan kerülve a csonk, és hasonló ijesztőnek vélt szavak használatát.
A gyereket láthatóan foglalkoztatta a téma, otthon rá kellett keresni a neten, mi történt a sportolóval (beesett egy vonat alá), másnap pedig az esti játékban kapott műlábakat az egyik figura. Ami azt jelenti, ez egy egészséges kisfiú, mert mind az információgyűjtés és beszélgetés, mint a játszás (kijátszás) jó módja a szorongás oldásának. Tökéletesen persze nem sikerült, mert azért egy következő alkalommal megjegyezte: „grr, még mindig itt van ez a plakát”, és további kérdései voltak hazafelé a művégtagok világáról.
Egy ilyen plakát, azt hiszem, egész szerencsés módja az élet nehezebben kezelhető oldalával való találkozásnak. Az üzenete nem az, hogy az élet szörnyű, hanem, hogy az élet szörnyűségein felül lehet emelkedni. Nagyobb feladatot ró a szülőre, mikor olyan gagyi plakátokba fut bele, amiknek egyszerűen a hatáskeltés, az ijesztgetés a célja, például annak érdekében, hogy az erre fogékonyak bemenjenek a moziba. Vagy máskor jó céllal, de nem feltétlenül jó eszközzel él, például amikor a cél a szánalom kiváltása, például bántalmazott állatok iránt.
És persze nemcsak plakátokkal találkozik a gyerek, hanem ott a szeme előtt a valóság. Előfordulhat, hogy baleset tanúja lesz, vagy rosszul lesz valaki az utcán, látja a hajléktalan embereket: az élettől nem lehet megvédeni, és nem is cél ez. Inkább az fontos, milyen formában találkozik vele, és kap-e segítséget a számára érthetetlen, ijesztő élmények feldolgozásához.
Bár, ahogy mondtuk, a valóságot nem kell kizárni, megszűrni azért kell! Ha a gyerek előtt megy a híradó, egymás után özönlenek az impulzusok, amikre ideje sem lesz rákérdezni. A felnőtt talán immúnis rá (vagy azt hiszi), és nem veszi észre, hogy rá is hatással van, hogy pár percen belül hall halálos áldozatokat követelő természeti katasztrófáról, háborúról, terrortámadásról és nemi erőszakról, de a gyereket ekkor elárasztjuk tengernyi dologgal, amiket ilyen ütemben semmi esély helyére tenni. Tehát igenis, a szülő dolga ennek gátat szabni.
Ha pedig az élet úgy hozza, hogy lát vagy hall valamit, vagy történik a családban olyasmi, ami felkavarja, akkor a legjobb, ha ahhoz igazodunk, és annak a kezelésében segítünk, ahogy természetes módon megjelenik az életünkben. Az egyik véglet, mikor az ember kínosan el akarja kerülni a szorongáskeltő élményeket: kerülő úton megy haza, hogy ne találkozzon a plakáttal, hazudik a haldokló nagymamáról, eltakarja a gyerek szemét, ha az út túloldalán részeg ember tántorog. Persze, a szülő szorongása átmegy, ráadásul azzal a ki nem mondott üzenettel, hogy „ezzel nem tudok én se mit kezdeni, csak, hogy becsukom a szemem”. Akkor hogyan várhatna tőlünk segítséget a gyerek?
A másik véglet, amikor az ember figyelmetlenségében túl sokat mond és mutat, olyat is, amire a gyerek nem is volt kíváncsi. Ha azt kérdezi: mi az a háború, akkor nem kell kitérnünk az összes tömegpusztító fegyver hatásainak ecsetelésére. Elég, ha a kérdésre válaszolunk.
Azzal segítünk a gyereknek, ha teret adunk a kérdései, szorongásai megjelenítésére. Erre nagyszerű módszer, ha találunk olyan mesét, ami a témával foglalkozik, például, ha a halál érdekli a gyereket, azzal kapcsolatosat. Nagyon jó, ha a játékban megjelenhet a félelme. Ő hozza fel, mi csak legyünk benne partnerek, ne tereljük el, vagy bagatellizáljuk a témát.
A szorongató élmények kapcsán a gyerek legfőképp a mi érzésvilágunkból merít. Ha mi elismerjük, hogy valami nehéz, ám mégis kezelhető, és tényleg így vagyunk vele, azzal biztonságot nyújtunk neki is. Tehát ne bagatellizáljunk, és ne dramatizáljunk, hanem mutassunk példát arra, hogy az ember néha fél, néha szomorú, de ezek elviselhető, sőt, feloldható érzések.
Cziglán Karolina
pszichológus
