Ha nem komfortos az anyaszerep, az gyakran azért van, mert túlzó, felesleges elvárásokkal terheljük magunkat. Merjük magunkra szabni a szülői szerepet, és azt követni, ami nekünk fontos!
A reklámokban és vágyálmokban létezik egy idealizált kép az anyaságról, nem csoda hát, hogy a nők egy része tényleg ezt várja tőle, majd csodálkozik, és önmagát ostorozza, mikor semmi sem úgy alakul. Az elképzelés szerint az anyaságban kiteljesedik a nő, hiszen megélheti azt a csodát, hogy életet ad valakinek, akit aztán jobban szeret mindenki másnál.
Ez idáig rendben is van, de ebből sajnos nem következik, hogy magába az anya-szerepbe való beletanulás, annak a kialakítása könnyű lenne. Igazság szerint nagyon is gyakori, hogy telnek az évek, és az ember egyre erősebben érzi, hogy elvesztette önmagát, csak visz egy szerepet robotszerűen, ami nem is igazán ő.
Sok oka lehet ennek, például, hogy az ember nem kap kellő támogatást, és egyedül marad a gondjaival, vagy hogy az életmódbeli változás olyan áldozatokat követel, amiket nehéz meghozni, például, hogy a korábbi fontos tevékenységeket félre kell tenni. Ezek a körülmények is erősen hatnak, de vannak olyan, kifejezetten belső elvárások és bilincsek, amiket tulajdonképpen saját magának alakít ki az ember. Persze, nem butaságból vagy mazochizmusból, hanem jószándékúan, anélkül, hogy észrevenné, ezek nem segítik abban, hogy jó anya lehessen.
A legrosszabb tanácsadó a szorongás
Igaz, nem véletlenül alakult úgy, hogy az ember szorongani is tud, bizonyos helyzetekben igencsak hasznos, van egy reális funkciója, finoman, majd egyre markánsabban jelez, hogyha olyasmire adnánk a fejünket, amiből baj lehet. De a legtöbbeket annyira nyomasztja, hogy ezért a kis lényért ők a felelősek, hogy elkezdik magukat hergelni, és nagyítóval keresik, mi mindenből lehet baj.
Ha túl engedékeny vagyok, félek, hogy elkényeztetem, és önző ember lesz, aki nem viszi semmire. Ha túl szigorú vagyok, elmarom magamtól, és meg fog gyűlölni. Ha viszem mindenféle foglalkozásra, elveszem a gyerekkorát, de ha nem viszem, lemarad mindenki máshoz képest. Ha megvigasztalom, anyámasszony katonája lesz, ha nem, akkor traumatizálódik. Jaj!
Mindenki nyugodjon meg: úgysem tudhatja pontosan, ezzel vagy azzal a mondattal, tettel hosszútávon hogyan hat a gyerekre. Már csak azért sem, mert a gyerekek meglehetősen különböznek egymástól, így az őket ért események sem egyféle hatást válthatnak ki. Ezért van az, hogy sokat gondolkodunk arról, mire érdemes figyelnünk szülőként, de még mindig nem született meg az a receptkönyv, ami tartalmazza a tökéletes nevelés szabályait, amit, ha szigorúan követünk, akkor garantált a siker.
Akkor mégis mi alapján neveljük a gyereket?
Amiben hiszünk. Magától értetődően hangzik, mégis meglepően kevesen követik ezt. Szorongásunkban számtalanszor teszünk olyat, amiben nem, hogy nem hiszünk, de tényszerűen tudjuk, hogy nem működik. Például félünk, hogyha nem vagyunk elég szigorúak, akkor végérvényesen el fog kanászodni a poronty, ezért annak ellenére is kiabálunk vele, hogy százszor tapasztaltuk, ez mennyire a céljaink ellen dolgozik. Persze kiabálunk tehetetlenségünkben is, mert nincs egyéb ötletünk, és egyre frusztráltabbak vagyunk.
Ez a tehetetlenség érzés a második fő ellenség. Pedig nem kell megijedni, abból, hogy ugyanazzal sokadszorra sem értünk célt (például kiabálással), nem következik, hogy sehogy máshogy sem sikerülhet. Hiába szólunk egyre hangosabban a gyereknek, és fenyegetjük büntetéssel, ha nem kel ki az ágyból, nem teszi a dolgát (öltözés, fogmosás, ilyesmi). De ha odamegyünk, és együtt csináljuk, mert még csak öt éves, és megengedjük ezt magunknak, noha tudjuk, hogy képes egyedül is átvenni a ruháját, akkor talán öt perc alatt kész vagyunk az addigi harminc helyett, és közben még beszélgettünk is, és megölelgettük egymást.
Nem biztos, hogy jól járunk, ha hallgatunk a szorongásunkra, aki bököd, hogy „de szót kéne fogadnia, ha jó anya vagy, el kell nála érned”. Mindig gyanakodjunk a „kell”-ekre. Ugyanazt a mondatot meg tudjuk fogalmazni úgy is, hogy „nekem fontos, mert”? Ha igen, akkor nincs baj, de ha abszurddá válik, akkor gondoljuk át újra!
Például mondhatjuk, hogy „fontos nekem, hogy elküldjem reggel az iskolába a gyereket, akkor is, ha nincs kedve menni”, ez így egész értelmes. De a „fontos nekem, hogy kiabáljak a gyerekkel” viccesen hangzik.
Mit gondolnak mások?
Végül a harmadik rossz tanácsadó az önérzet. Vajon mit gondolnak rólam, mint anyáról, akik látják a jelenetet? Mit gondolnak rólam, ha nem köszön a gyerek, ha hisztizik a boltban, ha folyton elrohangál az asztaltól a vendégségben? Aki szeretné kihasználni a helyzetet arra, hogy összehasonlítsa magát velünk, és jobbnak érezze magát, úgyis meg fogja találni, mibe köthet bele. De aki valóban elfogulatlan véleményt alkot, annak valószínűleg kedvező lesz a benyomása, ha azt látja rajtunk, nem esünk kétségbe, hanem elviseljük a „rosszalkodást” is (persze, azért finoman terelgetve a gyereket), és nem válunk idegbeteggé tőle. Talán ez az, ami leginkább befolyásolja a képet, jó anyának tűnünk-e.
Ha nem komfortos az anyaszerep, az gyakran azért van, mert túlzó, felesleges elvárásokkal terheljük magunkat. Merjük magunkra szabni a szülőséget is, senki nem büntet meg érte!
Cziglán Karolina
pszichológus
