Imádom a gyerekem, de amikor ötödszörre jön, hogy nézzem meg a rajzát, legszívesebben sírnék, hogy hagyjon békén. Nem rossz anya vagy! Introvertált.
Ha körkérdésként feltennénk, milyen tulajdonságok előnyösek, ha az ember gyerekvállalásra adja a fejét, és szeretne jó szülő lenni, akkor biztos elhangozna a türelem, melegszívűség, határozottság, kompromisszumkészség, és lenne olyan, aki félkomolyan a mazochizmust is megemlítené. Kérdés, hogy vajon felmerülne-e, hogy egy kicsivel könnyebb szülőnek lenni, ha az ember többé-kevésbé extrovertált. Persze nem abban az értelemben, hogy szeret bulikba járni, hanem úgy értve, hogy jól bírja, ha a nap nagy részében kommunikálnia kell, ha kevés az egyedül tölthető ideje.
Az első gyermek megszületése ebből a szempontból gyökeres változást hoz, még akkor is, ha a szülő szervezheti úgy, hogy ne mindig ő legyen a gyerekkel. Egész más élet, mikor az ember, ha úgy érzi, egy napot akár teljes egyedüllétben eltölthet otthon szöszmötölve, anélkül, hogy egy szót is váltana valakivel, és egész más, mikor annak kell örülni, hogy sikerült megszervezni a gyermekfelügyeletet néhány óra időtartamra.
Bármennyi segítsége is van az embernek, biztosan jelentősen be fog szűkülni az az idő, amikor elvonulhat, amikor senki sem tart igényt rá, hogy elérhető legyen, senki sem kopoghat az ajtón bármelyik percben.
Többről van szó, mint hogy egyszerűen megnövekednek a terhek és tennivalók, hiszen ez az extrovertáltakra is igaz. Inkább arról, hogy beszűkül annak a tere, hogy eldönthesse az anya, az apa: akar-e kapcsolódni, akar-e kommunikálni, akar-e kifelé, a külvilág felé fordulni. Sok félreértés övezi az introvertáltságot, mint tulajdonságot, gyakran összekeverik a társas szorongással, a félénkséggel. A kettő nem ugyanaz.
Ez egy dimenzió, tehát nem vagy-vagy alapon működik, és ha valaki inkább introvertált, az azt jelenti, hogy kevesebb társas ingert igényel, ellenben inkább igényli annak a lehetőségét, hogy visszavonulhasson ezektől. Nem arról van szó, hogy többet akarna pihenni: lehet, hogy egyedül dolgozik, lényeg, hogy ne kelljen kommunikálni. Leegyszerűsíthetnénk úgy, hogy introvertált az, akinek szüksége van egyedüllétre is, és rosszul viseli (ingerült, feszült lesz), ha ezt nem kapja meg. Az extrovertált jól bírja, ha egész nap emberek között van.
Több kutató felfigyelt már rá, hogy a mai modern társadalom inkább az extrovertáltaknak kedvez. Gondoljunk az open office divatjára, a csapatépítő tréningekre, ahol akár napokig össze van zárva az ember a kollégáival, miközben egy (inkább) introvertáltnak húsbavágó szükséglet, hogy időről időre feltöltse a társas érintkezés során lemerített energiatartalékait. Ők is szerethetnek emberek között lenni, egy introvertáltnak lehet ugyanolyan fontos a barátság, a közösség, de van egy határ, ameddig jól esik, és akkor kell, hogy felváltsa egy másik szakasz, mikor nincs kontaktusban senkivel. Ez az, ami gyerekkel sokkal nehezebb.
Azért fontos erről beszélni, mert egy introvertáltabb embernek sok olyan élménye lesz, ami akár bűntudatot kelt benne, ha nem érti az okát. „Hogy lehet, hogy imádom a gyerekem, mégis, mikor elmentem a szobába olvasni, és ötödszörre jött be, hogy nézzem meg, milyen szépet rajzolt, legszívesebben ráförmedtem volna, hogy most már aztán hagyjon békén?”
A gyerekeknek elemi igényük, hogy figyeljenek rájuk, hogy a szülő elérhető legyen fizikailag, érzelmileg. A felnőttnek, az introvertált felnőttnek pedig különösen igénye, hogy néha ne kelljen kapcsolódni senkihez. Csakhogy egy kisgyerek ezt nem érti, ő nem tudja elhalasztani, hogy „majd holnap foglalkoznak velem”.
Mi a megoldás? Az őszinte válasz, hogy tökéletes megoldás nincs: kompromisszumok vannak. A legfontosabb ebben a kérdésben is az, hogyan állunk hozzá, hogyan értelmezzük, ami történik. Ne higgyük, hogy szeretetlenek vagyunk, vagy nem vagyunk jó szülők, mert néha arra vágyunk, senki ne szóljon hozzánk!
Az első lépés, hogy vegyük észre, nő a feszültség bennünk. Már fél siker, ha ezt időben detektáljuk, nem pedig akkor, mikor ordítunk vagy elcsattan egy pofon. Miután észrevettük, hogy egyedüllétre lenne szükségünk, a második lépés a helyes értelmezés: nem azért szeretnénk elvonulni, mert a gyerek idegesítő, nem is azért, mert mi mufurcak vagyunk. Egyszerűen azért, mert erre néha szükségünk van, ettől még minden rendben.
Itt a lényeg: ha valaki úgy érzi, most épp ne szóljon hozzá a gyereke, szinte automatikusan jön az értékítélet, hogy valami baj van: vagy vele, vagy a gyerekkel. Holott nincs. A harmadik lépés pedig, hogy aktuálisan, illetve rendszeresen, a napba beépítve igyekezzünk megteremteni a magány a lehetőségét. Meglepő, de már pár perc is aranyat ér!
Nem önző dolog egy anyától vagy apától, ha néha egyedüllétre vágyik. Ne féljünk: semmi baja nem lesz a gyereknek attól, ha nem állunk minden pillanatban rendelkezésre, sőt, ő is jól jár vele, ha nyugodt szülőt kap vissza.
Cziglán Karolina
pszichológus
