A felvételi rendszer hibáira panaszkodni olyan, mintha a disznók összefognának, hogy elérjék a disznóölés algoritmusa egyes részeinek korszerűsítését.
Itt a február, és vele együtt menetrendszerűen megérkezett a középiskolai felvételi hisztéria. Nehéz volt, sok feladat volt, kevés volt az idő, miért nem egységes, miért egységes, hány pontom lett, mennyit viszek, bejutok-e, a haver is bejut-e, mert egyedül nem megyek. Megannyi kérdés és panasz, és hát lássuk be, bizonyos szinten jogos a kétség(beesés), mivel (legalábbis ettől rettegünk) mégiscsak a gyerek jövője múlhat azon, hogy felvették-e.
Tavaly már megírtuk: a felvételi egy szűrő, hát persze, hogy nehéz. Így lehet széthúzni a mezőnyt, így derül ki, hogy kik a legjobbak, akik bejuthatnak. De fel a fejjel, hiszen mindenki, az összes gyerek ugyanazt a feladatsort írja meg, vagyis mindenkinek egyformán nehéz. A rendszer tehát igazságos.
A felvételi nem egy szokványos dolgozat, nem úgy van, hogy 90 százalék fölött ötös, 60 százalék alatt egyes, hanem simán lehet, hogy 41 százalékos eredménnyel már felveszik a gyereket az áhított gimnáziumba, mert a többiek sem írtak sokkal jobbat.
Persze, ha ezt meg is értik a szülők, attól még nem lesznek boldogok, ha kiderül, hogy a csemetéjük az intézménybe felvételizők átlaga alatt teljesített – vagyis nem kerül be a kiszemelt gimnáziumba. Általában ők panaszkodnak hangosan a rendszer hibáira, meg, hogy hogy lehet, hogy az ő jó tanuló gyerekük nem tudott nyolcvan százalékot írni? Hát úgy, ahogy az előző bekezdésben leírtuk. Akiknek meg jól sikerült, és bejutnak, azok szerint teljesen rendben van ez a kiválasztási szisztéma, jé.
Az oktatáskutató szerint sincsen rendben a rendszer
Nos, a neves oktatáskutató, Nahalka István szerint sincs rendben, de nem a felvételi rendszerével van a baj, hanem eggyel távolabbról kezdi.
„Ez az egész nagyon perverz. Itt van egy egészen szélsőségesen szelektív szisztéma, amiben a legdurvábbak a hat- és nyolc évfolyamos gimnáziumok.”
Vagyis szerinte nem a kiválasztási rendszerrel van a probléma, hanem egyáltalán azzal, hogy bizonyos iskolák kimazsolázhatják a legtehetségesebb gyerekeket. Amire egyébként kimondottan van társadalmi igény, méghozzá a felső-középosztálybeliek elkülönülési igénye: mivel azt hiszik, hogy nekik mindenből, tehát az oktatásból is a legjobb jár. Szerinte ez nem más, mint sima társadalmi elnyomás.
De nézzük az oktatáskutató saját szavait:
„Mindenki azt hiszi, hogy abszolút megkérdőjelezhetetlen, már-már természeti törvény, hogy vannak iskolák, amelyek kiválogathatják a jobbakat maguknak. Közben persze majdnem mindenki tudja, hogy ez a felső középosztálybeliek elkülönülési vágyának a kielégítését szolgálja, sőt, hadd legyek újbaloldali: ez kérem sima elnyomás.”
Majd így folytatja:
„Miközben tehát van itt egy súlyos, teljes mértékben feldolgozatlan társadalmi probléma, a felső középosztálybeli szülők, és gyermekeik, akik ebben a perverz szisztémában nem jutottak általuk elvárt helyhez, mindenféle kifogást találnak a működésben. Mintha a disznók összefognának, hogy elérjék a disznóölés algoritmusa bizonyos részleteinek korszerűsítését. Nehéz a teszt? Na és? Mindenkinek nehéz. Akkor van baj, ha nem a maximális pontszám fele körül van (viszonylag közel hozzá) az átlag.”
Az OktpolCafé Facebook oldalán kibontakozó, egyébként nagyon érdekes vitában a waldorfos Molnár Sándor ellenvetése szerint a Nahalka-féle „osztályharcos mentalitás” nem visz sehová.
Egyszerűen arról van szó, hogy a hagyományos magyar oktatási rendszer nem tud mit kezdeni a gyerekek nagyobbik részével.
„Ezek az iskolák kiválogatják azt a kb. 30%-ot, akik bírják (ha nem is tesz jót nekik) azt a módot, ahogy a mai magyar állami iskola tanít, és tanítják őket. A zavaró, lemaradó, szociális vagy egyéb hátrányt szenvedő többség nincs itt, hogy akadályozzon. Azaz itt azok a gyerekek vannak, akik az ő módszereikkel jól taníthatók.
Ezeket az iskolákat nem a szülők csinálták, hanem a rendszer, ami a válogatásra épül, és nem arra, hogy MINDENKIBŐL kihozza a legjobbat. Hogy is tehetné? Nincs hozzá elég jó tanár, iskolapszichológus, fejlesztő, pedagógia asszisztens stb. Tehát marad a válogatás. Ez nem anomália, ez a rendszer része.”
Nahalka István szerint azonban csak a dolgok elkenése, hogy a rendszer csinálja a bajokat. A magyar oktatás történetében ugyanis nagyszerűen kimutathatók azok a pontok, amelyeken a felső középosztály nyomására vált olyan szelektívvé a szisztéma, amilyen jelenleg. Ezek a folyamatok persze nem nyilvánvalóak, sokkal inkább az oktatáspolitika rejtett zugaiban zajlanak, például a döntéshozók társadalmi elkötelezettségeiben.
„Az iskola miért nem vált olyanná, hogy képes legyen jól tanítani a hátrányos helyzetű gyerekeket is? Buták, netán rosszindulatúak voltak a pedagógusok? Egy frászt! Olyan volt a pedagógusképzés, olyanok voltak a fejlesztési folyamatok" – írja a neves oktatáskutató.
Nahalka István szerint tehát arról van szó, hogy a felvételi eljárás valóban egy szűrő, amin át csak a felső-középosztálybeli gyerekek kerülnek be a jó iskolákba - méghozzá éppen a jól szituált szülők kívánsága szerint. Ha pedig véletlenül mégis fennakadna ezen a szűrőn a gyerekük, akkor nem az oktatási rendszeren, hanem a felvételi szisztémában kezdik el a hibát keresni.
A waldorfos Molnár Sándor szerint pedig aszerint szűrnek, hogy kik azok a gyerekek, akikkel a jelenlegi, nem igazán gyerekbarát oktatási rendszerben eredményeket lehet elérni. A legtöbb gyereknek pedig, akik nem biztos, hogy rosszabb képességűek, csak más módszereket igényelnének, maradnak a gyengébb iskolák.
Akárhogy is, nem túl igazságos megoldás.
