Aki jövőre kezdi a középiskolát, már csak középfokú nyelvvizsgával mehet majd a felsőoktatásba. Elmagyarázzuk, miért lesz ebből katasztrófa.
Azok a diákok, akik a jövő év szeptemberében kezdik el a középiskolát, már kizárólag középfokú nyelvvizsgával léphetnek be a felsőoktatásba. A helyzet állítólag nem drámai, hiszen előttük áll négy év, hogy elsajátítsanak ezen a szinten egy nyelvet, amit egyébként már így is valószínűleg legalább öt éve tanulnak. Vagyis ez elméletben nem állhat a továbbtanulásuk útjában.
Ha így nézzük, tényleg nincs itt semmi baj. Ha viszont elfordítjuk egy kissé a fejünket, azt látjuk, hogy jelenleg nemhogy a középiskolákból kikerülőknek nem sikerült középfokú szintre felfejleszteni a nyelvtudásukat, de a diplomáját is több tízezer diáknak pendliztetik, egyszerűen azért, mert még a főiskola/egyetem végére sem jött össze a nyelvvizsga.
Egyszóval messze földön híres a magyar arról, hogy nem beszél nyelveket. A magyaroknak csak negyven százaléka beszél legalább egy idegen nyelvet, az uniós átlag ezzel szemben úgy néz ki, hogy a lakosság kétharmada „tud külföldiül”, és nagyjából minden országban jobban állnak, mint mi.
Persze vannak magyarázatok (nettó tiszteletből nem akarjuk a szerecsenmosdatás kifejezést használni), hogy miért állunk ilyen rosszul a nyelvtudással. Fel szokták hozni a homogén nyelvű országot, meg a finnugor átkot, habár a finnek 75, az észtek 87 százaléka beszél idegen nyelven.
A valóságban azonban a szakemberek is értetlenül állnak a dolog előtt. Az Új Pedagógiai Szemle című szaklapba Kákonyi Lucia írt cikket a Nyelvtudásért Egyesület tényfeltáró konferenciájáról, ahol a válaszokat keresték.
A mennyiség rendben lenne, a minőséggel van a baj
A körülményekre egyáltalán nem lehet panaszunk európai összehasonlításban. Az első idegen nyelvre kilenc év alatt (vagyis 4. osztálytól 12. osztályig) majdnem ezer óra jut, ezzel az éllovasok közé tartozunk. Csak sajnos ezer óra alatt sem sikerül eljutni a középfokú nyelvvizsgáig, vagyis a hatékonysággal komoly bajok vannak.
A B1 küszöbszint eléréséhez 350-400 nyelvóra lenne elvileg szükséges, a B2 középfokú szinthez (ami a felsőoktatásba való bejutáshoz kell majd) 500-600 nyelvórára lenne szükség, míg a C1 felsőfokú nyelvtudáshoz 7-800 órának kellene elégnek lenni.
Ehhez képest Magyarországon 936 óra sem elég egy középfokú nyelvvizsgához a legtöbb gyereknek. A felsőoktatásba bejutott fiatalok 54 százalékának van jelenleg középfokú nyelvvizsgája, a felsőfokú szakképzésre bekerülteknek pedig 21 százaléka tud papírt felmutatni a nyelvtudásáról.
Vagyis az óraszám megfelelő. A diákok csoportbontásban tanulják a nyelvet, tehát nincsenek kezelhetetlenül sokan egy órán. Elvileg ugyanazt tanulják, mint a többi európai gyerek, vagyis ugyanúgy a Közös Európai Keretrendszer szabályozza a tartalmat. A nyelvtanárok képzése és továbbképzése folyamatos.
A helyzet mégis siralmas, bár a korrektség kedvéért feltétlenül hozzá kell tenni, hogy javul.
Az a bizonyos olló
Ugyanakkor a fiatalok nyelvtudásának szintje javul, sokan lelkesek, és igen motiváltak, sok a kiváló nyelvtudású, vagy több nyelven is beszélő, és egyre többen boldogulnak el külföldön. Vagyis az olló kíméletlenül szétnyílik az iskolai évek alatt.
Elképesztő különbségek alakulnak ki a tanulók tudásszintjében, a jók egyre jobbak, a gyengék leszakadnak. Ennek pedig egyszerűen az az oka, hogy a körülmények – jé – egyáltalán nem egyenletesek az ország iskoláiban. A különböző településtípusok, iskolatípusok, nyelvi csoportok, és a tanárok felkészültsége között jelentős a különbség.
A kutatások szerint a heti óraszám és a nyelvtanulással eltöltött évek száma, ha nem is teljesen irreleváns, de csak kisebb részben befolyásolja a sikerességet. Vagyis a nyelvtudásban is ott tartunk, mint az oktatással általában: a szülők szociokulturális hátterén és a tanuló képességén múlnak a dolgok, az iskolarendszer pedig nemhogy nem tud kompenzálni, hanem csak ráerősít a különbségekre.
Ez pedig – visszafordulva a kiindulási ponthoz – a felsőoktatási felvételinél csak további hátrányokat fog okozni az egyébként is nehezebb helyzetből érkező diákoknál. Vagyis aki nem jó helyre született, az még nehezebben fog bejutni a felsőoktatásba, mint eddig.
A tanárokkal is gond van
Előrebocsátjuk, hogy nagyon sok nagyon jó, lelkes és lelkiismeretes nyelvtanárt ismerünk. Akinek nem inge, ne vegye magára, hanem nézze meg a keze alól kikerült diákok sikerességi statisztikáját, és döntse el maga, hogy jól teljesít-e, vagy sem.
Az viszont egyértelmű, hogy szükség van a pedagógiai kultúraváltásra. Ez elsősorban nem módszertani kérdés, hanem a pedagógiai szemléletnek kell úgy átalakulnia, hogy az jobban támogassa a nyelvtanulást. Nem véletlen egyébként, hogy a konferencián ismertetett kérdőív eredménye szerint a diákok nagy része kimondottan fontosnak tartja, hogy a nyelvtanár támogasson, ösztönözzön, ne pedig büntessen.
A kérdés tehát az, hogy képesek-e a megszokott, és számukra olyan komfortos, ám egyáltalán nem hatékony, tanárközpontú, ismeretalapú szemléletet elhagyni, és helyette egy kompetencia- és tevékenységalapú megközelítésre váltani, ahol a tanuló áll a középpontban, és hozzá alkalmazkodik a tanár.
Segítünk elképzelni: ahelyett, hogy a tanár, a saját logikája szerint felépítve előadna valamit, a gyerek gondolatmenetét követi, és kialakul egy kérdezz-felelek, ahol a gyerek mindenre választ talál, és az ő tanulási útvonalát járják be, nem pedig a tanárét.
A probléma nem módszertani, és nem új keletű, a 20. század eleje óta küzd vele a pedagógia.
Miért olyan nehéz váltani?
Egyrészt a nyelvtanárok jelentős része maga is bevallotta, hogy azért választotta ezt a szakot a főiskolán, mert alacsonyabb pontszámmal is be lehetett kerülni, és hozzátették még a „szeretem a gyerekeket” ősnaiv elképzelést is. De ez még a kisebb baj, a nagyobb probléma az, hogy egyszerűen nem ezt tanítják nekik a főiskolán. A tanárnak arra kellene megtanítania a tanulókat, amire őt magát nem tanították meg.
„A pedagógiai kultúraváltás alapja a tanár tanulói pozícióba helyezkedése, a tanár tanulása, hogy a valódi paradigmaváltás megtörténjen az iskolában.”
„A másik nagy probléma, hogy a klasszikus egyetemi oktatás kultúrájában nyoma sincs azoknak a módszertani értékeknek (tanulóközpontúság, interaktivitás, formatív értékelés vagy kompetenciafejlesztés), amelyeket elvárunk a tanároktól a pályafutásuk során. Ami a pedagógiai kultúraváltás lehetőségét illeti: árral szemben úszunk .” - állapítja meg a pedagógiai szaklap.
Na de mi a megoldás?
Hát a nyelvi előkészítő (NyEK) biztosan nem. Az ezekben tanulók több mint fele nem választaná újra ezt a képzést, 41 százalékuk pedig kimondottan elpocsékolt időnek érzi az ezzel töltött évet.
Lehet próbálkozni a két tannyelvű iskolákkal (igaz, ez sem a hátrányos helyzetű diákoknak fog megoldást jelenteni), ezek kimagasló eredményeket hoznak. De hát nem ezzel van a baj, hanem a széles és erős középpel, ami nincs.
Vannak viszont a szakképzők, ahol a nyelvtanárok úgy érzik, mindent megtesznek, de hiába. A tanulók csak a szaknyelvre kíváncsiak, a tanárok viszont szeretnének előtte alapozni egy kicsit, ami érdeklődés hiányában dugába dől.
