Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az összes gyerek nyugodtan ül és eszik, csak a mienk csámcsog gusztustalanul. Miért? Pszichológusunk tudja.
Kinek ne lenne egyetlen olyan élménye sem, hogy kifejezetten kínosan érezte magát, mint szülő, mert egy-egy helyzetben csak az ő csemetéje nem tudta, hogyan kell viselkedni, míg az összes többi igen. Ha már van néhány renitens, az könnyebb, de ha tizenöt gyerek olyan, mint a kisangyal, és egyes egyedül a mi gyerekünk csinál teljesen mást, mint kéne, akkor ott a kérdőjel, vajon mit rontottunk el?
Ezerféle helyzet adódhat: mindenki végzi a tornagyakorlatokat, a mi gyerekünk meg körbe-körbe rohangál, ő az egyetlen, aki fittyet hány az instrukciókra. Vagy az összes gyerek a társaságban az asztalnál ül, és nyugodtan eszik, a mienk meg azzal szórakozik, hogy direkt gusztustalanul csámcsogjon. Amikor rászólunk, folytatja, mikor kiemeljük, akkor leveti magát a földre, és röhögve hempergőzik.
A szülő ég, a gyereket úgy tűnik, nem érdekli, hogy kilóg a sorból, a többi szülő csodálkozva, idegesen vagy elnéző mosollyal pillant néha oda, esetleg javaslatokkal áll elő, hogyan lehetne megnevelni a porontyot. A szülő elsőszámú célja, hogy szeretné túlélni a helyzetet, aztán azon gondolkodik: hol hibázott? Hiszen ő sem engedi ezeket, mégis így viselkedik a gyerek. De miért?
Amellett, hogy nem zárjuk ki, tényleg nevelési malőrök állnak a dolog mögött, azért vannak „felmentő körülmények”. Ám az idézőjelesség fontos, hiszen nincs bűntény: gyakran olyasmik miatt szégyenkeznek a szülők, amik nem elvárhatók a gyerek életkora alapján. Ha a kétéves nem a szervezett foglalkozásra figyel, hanem „rosszalkodik”, az nem tragédia, persze, hogy a hangulata, kedve vezérli, hiszen kisgyerek! A többieket jobban leköti a dolog, ez nem jólneveltség kérdése.
A látszólagos gátlástalanság és kínos rosszalkodás mögött olykor kommunikációs zavar áll. A legtöbbször egészen egyszerű dologról van szó, például, hogy túlterhelődött a gyerek vagy fáradt, ezért „szétesett”, és már nem tud uralkodni magán, csak vetődik jobbra-balra.
Csakhogy, ha az ember elkezdi figyelni, milyen vállalhatatlan a gyermeke, és ez milyen bizonyítványt állít ki róla szülőként, beszűkül a gondolkodása, már csak erre tud fókuszálni, egyre ügyetlenebbül igyekszik leállítani a gyereket, és nem jutnak eszébe az egyszerű magyarázatok.
A fáradtság mellett gyakori, hogy valami más diszkomfortos a gyereknek, valami szorongáskeltő számára, és vannak olyan porontyok, akik inkább őrültködéssel fejezik ezt ki, erőltetett viccelődéssel, maguk produkálásával palástolják félszegségüket, hogy zavarban vannak, nem találják a helyüket, vagy nem tudnak megküzdeni egy társas problémával, például, hogy nincs kivel játszani. Míg a másik gyerek ilyenkor elsírja magát vagy anyjához bújik. Ezekre könnyebb reagálni, hamarabb megérti a szülő, mások előtt sem kellemetlen, holott a tartalma ugyanaz.
Sokan tekintik versenyhelyzetnek, mikor több gyerek van együtt: kié viseli magát a legjobban? Csakhogy nem ugyanott volt a startvonal. Különböző a gyerekek született temperamentuma, és ezt hajlamosak mind az érintettek, mint a nézőközönség figyelmen kívül hagyni. Van, akivel sokkal könnyebb, mással nehezebb, vagy másképp nehéz. Lehet, hogy könnyű vele abból a szempontból, hogy nagyon okos, és sok mindent megért, de nehezebb, mert erős az akarata, és kitart amellett, amit a fejébe vesz.
Ha a másik szülőt irigyeljük, amiért egy óra múlva is ugyanott találja gyermekét, ahol lerakta, akkor lehet, hogy nem irigyelnénk, ha tudnánk, azért nem mozdul a gyermek, mert fél egyedül felfedezni a világot, vagy mert nem annyira érdekli a környezete, mint a miénket, aki szégyenszemre szétszedte már az egész berendezést.
Ne tagadjuk: lehet, hogy valóban a nevelésen múlik a dolog, és nem foghatjuk sem a temperamentumra, sem az adott pillanatra. Csakhogy vannak szülők, akik egyszerre szeretnének maximálisan teljesíteni olyan területeken, amik nem egyeztethetők úgy össze, hogy mindegyikben kiemelkedő legyen a gyermek. Jó esetben azért viselkedik illedelmesen a poronty, mert megérett rá, és türelemmel megtanították rá. Azonban ehhez idő kell, mert érési folyamatról van szó: együtt jár az intellektuális érés azzal, hogy már képes kontrollálni az impulzusait.
Tehát érti, hogy a hangoskodással felébreszti a kistesót, és le is tudja magát állítani, sőt, esetleg már bele is érez, milyen rossz lehet, ha valakit álmából felriasztanak. Ha viszont egy szülőnek nagyon fontos, hogy minél hamarabb betartsa a szabályokat a gyereke, előfordulhat, hogy a szorongáskeltés eszközéhez nyúl. Más szülők viszont nem szeretnének ezzel élni, ugyanakkor összehasonlítják az övéket azokkal a gyerekekkel, akiket ilyen módszerekkel neveltek. Azaz: nem lehet egyszerre szabad és biztonságos légkört teremteni, viszont katonás fegyelmet várni.
A fentiek arról szólnak, miért ne essünk kétségbe. Amellett, hogy kétségbe tényleg ne essünk, azért azt is érdemes átgondolni, elrontottunk-e valamit. De ne egy-két helyzet alapján tegyük, hiszen minden gyereknek vannak jobb és rosszabb pillanatai. Ha visszatérő a probléma, és olyat várunk, ami tényleg reális a gyermek életkora alapján, de nincs ötletünk, mit rontottunk el, érdemes visszajelzést kérni a környezettől, és nyitottan, nem megsértődve meghallgatni, ők mit látnak. A kívülállóknak sokszor világos, amire magának a szülőnek nehezen nyílik rá a szeme.
Cziglán Karolina
pszichológus
